Rendkívül tartalmas, humoros, de ugyanakkor nagyon személyes beszélgetéssel ünnepelte a Magyar Költészet Napját a Kolozsvári Állami Magyar Színház, a költőcsalád tagjai ugyanis nemcsak arról számoltak be, hogy mit jelent költőnek lenni ma, mit jelent számukra Kolozsvár, a transzilvanizmus, de számos őszinte személyes történetet, rengeteg anekdotát is megosztottak a népes közönséggel.
„Úgy gondolom, én éppen jó helyen vagyok”
A beszélgetést moderáló Tompa Gábor a rendezvény első felében a tavaly novemberben 75. életévét betöltő Király Lászlót faggatta, aki történeteken keresztül válaszolta meg a színházigazgató kérdéseit. Tompa Gábor a beszélgetést Király László 1980. november 26. című versének előadásával indította, jogosan kérdezve utána, hogy a vers hogyan ment át a cenzúrán és egyáltalán, miért egy dátum a vers címe.
A költő elmondta, két-három, a kommunizmus alatt íródott versének az írás születésének napját adta címül, mivel akkoriban „gyakran máskorra datálták a verseket”. Mint mondta, tartott attól, hogy a költemény csak majd valami más rendszerben láthat napvilágot, és akkor majd ráfogják, hogy a vers „utólag” született, nem a kommunizmus alatt, utólag pedig könnyű ilyeneket írni, jegyezte meg. Másrészt viszont azért választott ilyen címeket, hogy a cenzorok legalább azokba ne kössenek bele. A cenzorokról megjegyezte, azok nem irodalmárok voltak, így átcsúszhatott a szitájukon egy s más. „Akkoriban nehéz volt cenzornak lenni, költőnek lenni sokkal könnyebb volt”, fűzte hozzá, majd viccesen hozzátette: „Hány cenzorra emlékeznek most? És hány költőre?”
„Az irodalom szerettette meg velem az irodalmat”, közölte Király László, amikor Tompa Gábor arról kérdezte, mikor találkozott az irodalommal. A költő elmondta, tanító apja is közrejátszott abban, hogy megkedvelte az olvasást, hiszen gyermekkorában az apja sokat olvasott, őt meg zavarta, hogy az apa tud olyan dolgokat, amit ő nem. Ezért ő is hamar a kezébe vette a könyveket. A beszélgetés során Király László elmondta, az orosz, szovjet irodalomtól sem zárkózott el, sőt, imádta azokat olvasni. „Nem volt az jó irodalom, propagandisztikus volt, de a számos romantikus, hősökkel teli történet tetszett”, fogalmazott. Mivel az orosz az iskolában is jól ment, végül az egyetemen is orosz-magyar szakon tanult, mesélte.
Tompa Gábor arról is faggatta Király Lászlót, számára mit jelent a transzilvanizmus. A költő szerint az erdélyi magyar irodalom és a magyarországi irodalom számos szempontból eltér, ami normális dolog, hiszen teljesen más körülmények között jöttek létre, más a történelmi hátterük, és miután a politikai határokat meghúzták, nehéz volt az átjárás a kettő között. „Nem is ismetük a magyarországi irodalmat, hogy mi történik az irodalmi életben, de ismertük jól a hazai magyar irodalmat”, mondta. Hozzátette: Erdélyben számos nagy ember, művész magatartásformáját lehet követni, akikre ő is felnézett. „Ezért úgy gondolom, én éppen jó helyen vagyok itt”, fogalmazott.
„Azóta is csak Erdélyt írom..."
Király Farkas elmesélte, gyermekkorában a nagyszülei és az édesanyja olvasott neki rengeteg mesét, amely egyfajta szükségletté vált számára, így érthető, hogy felnőve válva imádott olvasni és „persze írni”. Király Farkas 1989-ben került be az egyetemre, mint mondta, a kémia-fizika szakot a biztos bejutás miatt választotta. Ugyanebben az évben elvitték katonának, a forradalom után pedig megjelentek első versei, azokat az apja, Király László az ő tudta nélkül küldte el a Jelenlét szerkesztőségének. Király Farkas elmondta, nem is tudta, hogy az apja tud arról, hogy ír, és azt se tudja, hogyan találta meg az elrejtett verseit. „A katonaság alatt én lettem a sztár, a költeményeket le kellett fordítsam románra”, mesélte.
A természettudományokat két év után ott hagyta, reklám- és gazdaságpszichológiát kezdett tanulni, és közben írt és írt. „És most már nem tudom abbahagyni”, fogalmazott.
Amikor Tompa Gábor a transzilvanizmusról kérdezte, elmondta, benne van az erdélyiség, a bőre alatt, nem lehet róla „leszedni”. „Én mindig erdélyi magyar író leszek. Csak az első könyvem jelent meg itthon, azután kiköltöztem Magyarországra, de én azóta is csak Erdélyt írom, az alföldet nem is tudnám”, mondta.
„A költészet sikere a befogadókon múlik”
Király Zoltán apján keresztül került kapcsolatba az irodalommal, a beszélgetésen felidézte, ahogy gyermekkorában mindent elleptek a házban az indigópapírok, miközben állandóan „csattogott az írógép”. A kilencéves Király Zoltánnak voltak dedikált verseskötetei Király Lászlótól, amit akkor nem igazán értett, de amelyekre rendkívül büszke volt. Elmondta, míg a bátyja Rejtő Jenőt olvasott, ő a színházban téblábolt egész nap, lévén hogy az édesanyja színésznő volt,az irodalommal csak később, középiskolásként került szorosabb kapcsolatba Bréda Ferencnek köszönhetően, akivel közösen rumoztak. Király Zoltán elmondta, Bréda bíztatta írásra, akire mindig felnézett.
A legifjabb Király a transzilvanizmus kapcsán elmondta, úgy gondolja, neki lesz olyan személyi igazolványa, amelyen Erdély címere látható. „A politikai történések arra utalnak, hogy a három országrész szét kell váljon, mert ez az állapot tarthatatlan”, jegyezte meg. Ugyanakkor hozzátette, most már sehol máshol nem tudna élni, mint Kolozsváron, nem akar elköltözni, nincs is hova.
Egyre kevesebb a szűrő és egyre több a költő
Tompa Gábor utolsó körben a költészet mai szerepéről kérdezte a meghívottakat. Király László szerint a költészet „Teremtőtől kapott adomány”, amely ugyanakkor magánügy, amelybe senkinek nincs joga beleszólni, a költőnek nem lehet tanácsot adni, ezek miatt úgy véli, a költészetet nem lehet tanítani sem.
Király Zoltán kifejette, a „költészet sikere a befogadókon múlik”, és a költészetnek ugyanakkora esélye van arra, hogy sikeres legyen ma, mint eddig bármikor.
Király Farkas válaszában a wales-i bárdokat hozta fel példaként, hogy őket hogyan választották ki, milyen kiváltságaik, jogosultságaik voltak. Véli, a költőknek a bárdokhoz hasonló életük soha nem lesz, a költészet elvesztette az értékét. Hozzátette: Erdélyben még egész jó a helyzet, mivel a kommunizmus „hermeneutikusan zárt rendszerében” az olvasás népszerűsége megmaradt. Elmondta, a mai világban egyre kevesebb a szűrő és egyre több a költő, de problémát jelent az is, hogy a költészet nem ugyanazokat a csatornákat használja, mint az olvasók.
– El lehet juttatni az üzenetet az olvasókhoz, csak meg kell találni a módszert. A próza megtalálta, csak mi vagyunk lemaradva – fogalmazott.
A rendezvényen közreműködtek Dimény Áron, Laczkó Vass Róbert és Marosán Csaba színművészek, Dimény Áron Király László, Laczkó Király Farkas, míg Marosán Csaba Király Zoltán verseit tolmácsolta.
(Borítókép: A költőcsalád, balról jobbra: Király Zoltán, Király László, és Király Farkas. Fotók: Biró István)
