A következőkben azt fogom megvizsgálni, hogy az általam kiválasztott, azonos kategóriába (kaszinók) tartozó egyesületekben – Kolozsvári Casino, Polgári Társalkodó – voltak-e társadalmi alapú ellentétek, konfliktusok? Kérdésként merülhet fel, hogy a kolozsvári egyesületek közül miért ezt a két intézményt választottam. Ennek magyarázata a következő: a vizsgált időszakban többféle típusú egyesület működött a városban, melyeket az alapszabályzatukban rögzített céljaik alapján különböző kategóriákba sorolhatunk. Ha a Reisz László-féle felosztást vesszük figyelembe, akkor az egyleteket öt kategória szerint rendezhetjük: 1. kaszinók (társas egyletek), 2. az érdekképviseleti és önsegélyezési egyletek, 3. kultúra, önképzés, 4. szórakozás, sport, 5. jótékonykodás. A cikk fókuszában álló két egyesület a Kolozsvári Casino (1833), a Polgári Társalkodó (1837), az alapszabályaikban rögzített céljaikat tekintve a kaszinó kategóriába sorolhatók.
A város első kaszinóját, a Kolozsvári Casinót 1833-ban alapították. Alapszabályának első paragrafusa kimondta, hogy: „A Casino művelt férfiak egyesülete, hová minden érdemes gondolkozású és magaviseletű férfi befogadtatik.” Tehát a kaszinó legfontosabb szabálya elvileg bárki számára engedélyezte a tagságot, amennyiben az illető tiszteletreméltó (férfi)személy volt. De kik is voltak az „érdemesek”? Ha áttekintjük a kaszinó névjegyzékét, akkor világosan kirajzolódik, hogy leginkább a főnemesek. Igaz, találni köztük polgári származásúakat is, de számuk a főnemesekéhez képest alacsonyabb, és ekkoriban a kaszinó legfelsőbb irányításában semmilyen jelentősebb befolyásuk nem volt. Ezt támasztja alá az 1833-ban megválasztott választmányi igazgatóság összetétele is, amelyben a legfontosabb vezetői (igazgatói) pozíciókban kivétel nélkül főnemesek voltak. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy a választmányon belül ennél valamivel kiegyensúlyozottabb volt az arány és a későbbiekben az igazgatói pozícióba polgári származású tagot is találhatunk. Tóth Árpád kutatásai szerint ennek magyarázata valószínűleg a „társadalmi koalíció” fokozott szemléltetése volt. Vagyis a kaszinóalapítások korai szakaszában figyeltek arra, hogy a vezetőségnek polgári származású tagjai is legyenek. Ebből a szempontból a Kolozsvári Casino tökéletesen illeszkedik abba a teóriába, melynek értelmében az újkori egyesületek egyik leglényegesebb sajátossága, hogy a rendi határokon kívüli egyesülés számára is utat engedett. A Casino egyik alapítója, Bölöni Farkas Sándor naplóbejegyzésében a következőket írta: „Utáltam minden privilégiumot, monopóliumot és megkülönböztetést...” Itt is jól látható, hogy a Kolozsvári Casino ötletével előálló Bölöni Farkas értékrendjében a társadalmi egyenlőség elve valóban fontos volt. Ebből arra következtethetünk, hogy amikor társaival együtt megalapította a kaszinót, azt ténylegesen egy „sokrétű és sokszínű” társaságot egybefogó egyesületként képzelte el – ez viszont egyáltalán nem jelentette azt, hogy a kaszinó többi tagja szintén Bölöni Farkas elképzeléseit osztotta volna. Egy valami biztos, az 1833-as névjegyzék alapján megállapítható, hogy a kaszinó az egység jegyében kezdte működését. Az alapítás évében főnemesek, birtokos nemesek, polgárok egyaránt szerepeltek a tagok között. Az előbbi két kategória egyazon társas egyletbe tömörülése azért érdekes, mert Wesselényi Miklós szerint ekkoriban: „…sok mágnás teli van előítélettel a nemesi rend ellen, s hogy arra megvetéssel tekint, azt, fájdalom!” Azonban jelen esetben a főnemesek és birtokos nemesek kaszinón belüli jelenlétének ténye alátámasztja azt a koncepciót, miszerint Erdélyben az arisztokrácia nem zárkózott el annyira a birtokos nemességtől, mint ahogy az Magyarországot illetően volt tapasztalható.
1835-ben az alapszabályokat tekintve egy kisebb módosítás fedezhető fel. Az első paragrafus kiegészítése szerint: „magánosok és önkéntesek egyenlő mértékű részvényeiből állva fenn, az egész egyetemnek sajátja; minél fogva benne senki sem követelhet külön magának valami kiváltságot vagy több jogot, mint más.” A módosítás háttere nem ismert, de láthatóan szükségét érezték, hogy a kaszinó első paragrafusán pontosítsanak, és a részvényesek közti egyenlőséget még jobban kihangsúlyozzák. Tóth Árpád szerint az ilyenfajta módosítások valószínűleg arra utalhatnak, hogy az évek során a nyitottság és jogszerűség [vagy csupán ezeknek látszata – F.L.] egyre nagyobb hangsúlyt kapott.
Az 1833-as alapítást követően a kaszinó körül több kellemetlen incidens adódott, ami azt sejteti, hogy az elviekben elfogadott egyenlőség a gyakorlatba már jóval nehezebben volt átültethető. Gyulay Lajos gróf egyik naplóbejegyzése az egyenlőség megsértéséről tanúskodik, amikor arról számol be, hogy a kaszinó választmányának gyűlésén nem engedélyezték a tagok (részvényesek) részvételét. „Délután a választottságnak gyűlése volt, melybe az actionariusok nem bocsáttattak be, melyért szívemből is haragudtam. Nem szeretem még egy rongyos kaszinó választottságának tirannizmusa alatt nyögni.” Látható, hogy a kaszinó vezetősége bizonyos esetekben önkényes módon lépett fel és nem biztosította a gyűlések átláthatóságát. Ugyancsak Gyulay naplójából tudhatjuk meg, hogy Wesselényi Miklós 1835-ben kezdeményezte az országgyűlés tagjainak titkos szavazás nélküli beválasztását, ezzel kiemelve és megkülönböztetve őket a többiektől. „Wesselényi egy indítványt tett, mely szerint javallja, hogy az országgyűlési tagok szívesen látott vendégei legyenek a kaszinónak, mégpedig megkülönböztetve, reájuk ne ballotiroztassék. Indítványa első ága elfogadtatott, de az ellen, hogy ballotirozás nélkül bevetessenek, első én keltem fel, és azt mondtam, hogy a kaszinóban mind egyformák vagyunk…” Ez esetben az lehetett a probléma, hogy a Kolozsvári Casino szabályzata szerint tagokat csak a választmány titkos szavazása által vagy a közgyűlés általános titkos szavazása révén választhatnak be. Ennek értelmében Wesselényi indítványa – hogy titkos szavazás nélkül válasszák be őket – a kaszinó alapszabályzatával ellentétes volt. John Paget beszámolója további kisebb konfliktusokra világít rá. Úti beszámolója szerint a kolozsvári hölgyek rossz szemmel nézték, hogy a kaszinó részvényesei közt csak férfiak lehetnek.
Az egyenlőség elvét csorbította a Kolozsvári Casino alapszabályában rögzített 20 forintos tagdíj, mely akkoriban meglehetősen magas összegnek számított. A magas tagdíj jelentős mértékben korlátozta a jelentkezők társadalmi sokrétűségét, sőt ezzel lényegében kijelölték, hogy milyen társadalmi és vagyoni hátterű személyek kérvényezhetik a felvételt. Más szóval, gondosan megszűrték a jelentkezőket: a szegényebb egzisztenciával rendelkező társadalmi rétegeknek esélyük sem volt a belépésre. Ennek tükrében nem meglepő, hogy a kaszinó részvényesei többnyire az előkelőbb, vagyonosabb társadalmi osztályok köreiből származtak, ez pedig jelentősen meghatározta a Kolozsvári Casino városon belüli megítélését. A kaszinót a társadalmi egységesítés céljából hozták létre, ennek ellenére a városban csak „úri casinóként” emlegették, ezzel utalva arra, hogy a Kolozsvári Casinót elsősorban a főnemesek dominálták. Jakab Elek Kolozsvár története című munkájában szintén „úri casinónak” nevezte, sőt külön kiemelte, hogy ez volt akkoriban a főnemesség egyik „legnagyobb alkotása”.
A városban uralkodó társadalmi ellentétekre mutat rá az 1837-ben megalakult Polgári Társalkodó. Már a kaszinó elnevezése sokat elárul az akkori társadalmi viszonyokról. A „polgári” jelző nem véletlenül került a Társalkodó elé. Az elnevezésről született döntés hátterének konkrét okai lehettek, melyek közül a legfontosabb a társadalmi elkülönülés hangsúlyozása volt. De miért volt ez fontos? Feltételezhetően azért, mert a reformkorban egyre erősebb öntudatra ébredő polgárság nem kívánt a nemesség árnyékában maradni, hanem politikai és társadalmi megbecsülésre vágyott. Pajkossy Gábor szerint a városokban a társadalmi feszültség következtében tömörült külön kaszinókba a helyi elit és a középréteg. Vagy ahogy Novák Béla fogalmaz: „Mindazonáltal az is lehetséges, hogy maguk a polgárok sem kértek a fentről jövő ’kiegyenlítésből’ és jobban érezték magukat saját rendjük tagjai között.” Azonban az sem kizárt, hogy pusztán a rivalizálás volt a fő ok. Reisz László tanulmányából tudjuk, hogy némelykor ez volt az egyik legfontosabb egyletalkotó erő.
Mindezek ellenére Kolozsváron a városi polgárság egy része a nemesek által meghirdetett egyenlőséget kezdetben nem tekintette megalapozatlannak. Ez a névjegyzékekből is jól kivehető, hiszen az alapításkor a Kolozsvári Casinónak voltak polgári származású tagjai. De természetesen e személyek nem képviselték a város összes polgárának véleményét. Márpedig a polgárság másik részének nem volt éppen felhőtlen kapcsolata a főnemességgel. 1816-ban gróf Bethlen Pál és gróf Kendeffy Ádám a városi főbíróval keveredett csúnya konfliktusba, „mely sérelmet az egész polgárság magáévá tett s érette elégtételt kívánt”. 1817-ben Fejér Jakab kormányszéki írnok feljelentést tett gróf Kendeffy Ádám ellen, mert állítólag az nyilvános helyen felpofozta őt. Érdekes, hogy az a Kendeffy, aki a későbbi Kolozsvári Casino egyik alapítója lesz, két éven belül kétszer konfrontálodik a város egy-egy polgárával. További ellentétek születtek abból, hogy némely Kolozsváron élő főnemes nem fogadta el a városi tanács fennhatóságát. Ennek egyik következménye, hogy 1820-ban a városi tanács feliratban kérvényezte a királyi kormányszéknél, hogy rendeletben mondja ki: „Kolozsvárt nincs nemesi telek, hanem mindenik polgári.” De a kormányszék úgy döntött, hogy ez ügyben nem rendelkezik. A fenti esetek kapcsán jól látható, hogy – más városokhoz hasonlóan – Kolozsváron jóval a kaszinóalapítások időszaka előtt már létezett egy főnemes/polgár ellentét, ami a következő évtizedek alatt sem oldódott fel teljesen.
A Polgári Társalkodó alapszabályzata a Kolozsvári Casinóéhoz hasonlóan szintén kitért az egyenlőség elvére, de csak a második paragrafusban, ahol a következő olvasható: „hogy egyik tagnak sem lehet elsősége a másikkal szemben”. A tagfelvétel kapcsán elmondható, hogy ez nem igényelt akkora anyagi terhelést, mint a Kolozsvári Casino esetében, mivel itt mindössze csak 6 forint volt az éves tagdíj. Ennek ellenére a Polgári Társalkodóba sem volt egyszerű a felvétel, ugyanis ők a meghívásos módszert alkalmazták, tehát a már beválasztott tagok új személyeket javasolhattak felvételre amennyiben ezt az erre a célra kihelyezett papíroson jelezték. Egy másik tagsági lehetőség volt, ha a felvételt igénylő ezt indikálta egy őt ismerő választmányosnak vagy részvényesnek, aki kérvényét felterjesztette a választmánynak, mely titkos szavazás révén döntött a kérvényező kérelméről. Tehát a Polgári Társalkodóba való felvételnél, jóllehet az alacsonyabb tagdíj kifizetése könnyebben volt teljesíthető, viszont itt többnyire valamilyen kapcsolati hálóra volt szükség ahhoz, hogy a jelentkező felvételt nyerjen.
Következésképpen mindkét kaszinó esetében megfigyelhető, hogy a tagfelvételnek számos kritériuma volt. Hiába hangsúlyozták az akadálytalan csatlakozás lehetőségét, ha közelebbről megvizsgáljuk a követelményeket, akkor inkább ennek ellenkezője tapasztalható. A magas tagdíj (a Kolozsvári Casino esetében), illetve az alapszabályzat lehetőséget adott a két társasegylet vezetősége számára a tagfelvétel szabályozására és ellenőrzésére, más szóval a felvételt kérvényező tagokat megszűrhették. Tóth Árpád a reformkori pesti Nemzeti Casino alapszabályzatát vizsgálva szintén erre a megállapításra jutott. Szerinte a Nemzeti Casino vezetősége fontosnak tartotta, hogy a kaszinóba belépni kívánókat megválogathassák: „Ez részben abból olvasható ki, hogy alkalmazták azokat a technikákat, amelyeket az önkéntes csatlakozáson alapuló kezdeményezések Nyugat-Európában már több mint egy évszázada ’feltaláltak’ a befogadásra érdemesek és a nem kívánatosak közti határ megállapítására. Ez a két alapvető eszköz a részvételi költség magas szintre helyezése és a ballotage módszere, vagyis, hogy a felvétel elfogadásáról a vezetőség diszkrét titkos szavazása dönt.” Ezen módszereket, technikákat a Kolozsvári Casino és a Polgári Társalkodó egyaránt előszeretettel használta, ugyanakkor ebből a szempontból az is megfigyelhető, hogy két társasegylet tagfelvételét meghatározó paragrafusai más reformkori egyesületek tagfelvételi szabályaival összevetve nem mutattak lényeges különböséget.
A szerző történész-doktorandusz és az Erdélyi Krónika főszerkesztője
