Az alábbi folyamatok szubjektív bemutatása révén nem a korabeli politikai-társadalmi berendezkedést kívánom bírálni – bár nem fogom megállni, hogy néha ne legyek kritikus –, pusztán a családom példáján keresztül vázolom azt az utat, amely a jobbágysorstól az egyetemi padokig vezetett. Más szóval: egy Felső-Maros menti kis faluban (Disznajó) élő család intergenerációs társadalmi helyzetének irányvonala az elmúlt 150 év során.

Számomra az év írója egyértelműen Robert Harris. Ha jól emlékszem, akkor valamikor tavaly decemberben találkoztam vele először. Épp a Mamut bevásárlóközpont második emeletén bolyongtam, amikor felfigyeltem egy félbevágott huszárra és a mellette lévő vastagtalpas címre: Tiszt és kém. Fél óra múlva már az 56-os villamos kopottas ülésén faltam a könyv betűit. A regényben Harris Georges Picquart alezredes bőrébe bújva tárja fel a Dreyfus-ügy sötét, zavaros és rejtélyes hátterét. Ezt azonban egy olyan kivételes, egyedi történetmesélői stílusban teszi, amilyennel még nem találkoztam. Valószínűleg Polanski sem, akit a regény annyira megihletett, hogy legújabb filmjét (J’accuse) ez alapján forgatta.

Napra pontosan 107 éve született Robert Capa világhírű fotós. Kalandos élete során szinte az összes jelentősebb 20. századi konfliktusról tudósított. A spanyol polgárháborútól kezdve egészen az első indokínai harcokig fotózta a halált, míg végül az Capát is utolérte. Mindössze negyven éves volt, amikor a vietnámi Thái Bìnhben taposóaknára lépett. Röviddel ezután egy francia hadnagy közömbös arccal jelentette: „Le photographe est mort.”

A 2007/2008-as tanév második félévében a filozófiatanárom megkérdezte, hogy melyik egyetemi szakon szeretném folytatni tanulmányaimat. Földrajz – válaszoltam némi bizonytalansággal a hangomban. Kétkedésem nem volt alaptalan: éveken keresztül mindenkinek azt hangoztattam, hogy a történelem a befutó.

Fel szeretném hívni a figyelmet, hogy ne csak a szakmának írjunk, hanem az erdélyi nagyközönséget is tájékoztassuk. A történelem, a múlt megismerése nem korlátozódhat egy zárt történészi rétegre. A négy fal között zajló konferenciák, előadások, illetve a szaklapokban publikált tudományos eredmények nem jutnak el a nagyközönséghez, vagy ha mégis, akkor sem közérthető formában. A történelem megismertetésének és az információ szakszerű továbbadásának társadalmi haszna megkérdőjelezhetetlen, éppen ezért nagy felelőtlenség lenne szemet hunyni afölött, hogy a kutatások eredményei mindössze egy szűk réteg számára elérhetők. A történészek és a laikus közönség között tátongó szakadék már így is túl nagy, ha pedig meg szeretnénk előzni, hogy a jövő nemzedékei téveszméken nőjenek fel, akkor kellenek az ismeretterjesztő cikkek. Ha a Tisztelt Kollégák közül bárki az Erdélyi Krónika portál felületén szeretne publikálni, azt nagy örömmel vennénk. A portálon közzétett cikkeket (amelyek közül több a Szabadság hasábjain is megjelenik – szerk. megj.) eddig több mint 200 ezren olvasták. Tehát a nagyközönség részéről van igény, a kérdés, hogy a szakma hajlandó-e eleget tenni ennek az igénynek?

Mostanság sokat lehet arról olvasni, hogy a turizmus, az utazás már sosem lesz olyan, mint korábban volt. Gazdasági és turisztikai szakemberek hétről hétre elmondják a véleményüket ezzel kapcsolatban. Prognosztizálnak, elemeznek, próbálják megfejteni a turizmus jövőjét.

A 19. században kezdődő modernizáció ellenére, Oslo dinamikus fejlődése csupán Norvégia függetlenségének kikiáltás (1905) után tudott erőteljesebb lendületet venni. A svédektől való elszakadás legjelentősebb hozadéka, hogy a városból újra főváros lett, ezzel pedig nemcsak közigazgatási, hanem gazdasági és kulturális szempontból is az ország központjává vált. Intenzív és gyors fejlődése (leszámítva a második világháborút, amikor is Norvégia a Harmadik Birodalom uralma alá került) azóta is töretlen. Oslo mára Európa tengeri kereskedelmének egyik legfontosabb centruma, emellett a város több hajógyártással és szállítmányozással foglalkozó nagyvállalat székhelye. Különböző felmérések szerint a norvég főváros Földünk legélhetőbb városai közé tartozik, szinte minden évben a top tízes listák élbolyában találjuk, ugyanakkor Oslo egyben a világ egyik legdrágább fővárosának számít. Ebből adódóan sokan csak pár napot töltenek a városban, és ez idő alatt igyekszenek a lehető legtöbbet felfedezni, ám ez nem mindig sikerül. Többnyire azért nem, mert a város rengeteg érdekességet tartogat, de a szűkős időkeret nem teszi lehetővé az összes nevezetesség megtekintését. Ennek okán az alábbiakban Oslo azon fontosabb látnivalóit gyűjtöttem össze, melyeket egy rövid, pár napos várostúra során mindenképp érdemes felkeresni.

Az elmúlt hónapok zsúfoltsága ellenére, viszonylag elég gyakran adódott lehetőségem kutatásokat végezni a Nemzeti Levéltár egyik megyei részlegén. Mondhatnám, hogy sokat haladtam, de annyira mégsem, mint terveztem. Ez jórészt a levéltárban uralkodó múltszázadbeli állapotoknak köszönhető. Úgy tűnik, hogy a régi dokumentumok őrzésén túl az intézmény múzeumi feladatokat is ellát, és ennek megfelelően kitartóan őrzi a ’70-es évek hangulatát, felszerelését, csak a falakra kihelyezett centenáriumi-egyesülési térképek jelzik, hogy bizony ez már 2020. Történt ugyan néhány próbálkozás, hogy az intézményt áttolják a ’90-es évekbe, de ez végül mégsem sikerült.

Ahhoz képest, hogy Napóleon évekig háborúzott és gyakorlatilag egész Európát feldúlta, viszonylag könnyen megúszta a bukást. A fontainebleau-i szerződés értelmében örökre el kellett hagynia a hőn szeretett Franciaországát és élete végéig száműzetésbe kényszerült, de cserébe micsoda pazar kényszerlakhelyet kapott! A császár –ezt a címet ugyanis megtarthatta – új otthonaként Elba szigetét jelölték ki, amelyet a helyiek smaragdszigetként szoktak emlegetni a zöldes színű tenger és sűrű mediterrán növényzet miatt.

A Visegrádi hegységben található Rám-szakadék Magyarország egyik leghíresebb túraútvonalának számít. Nem véletlenül, hiszen az ország területének nagy része síkság, ezért a Dömös és Dobogókő közötti vadregényes szakadék ritka és páratlan élményt jelent a magyarországiak legtöbbje számára.

108 éve halt meg Haller Károly, Kolozsvár egykori polgármestere (képünkön középen). Az alábbi cikkben rá emlékezünk.

Kolozsvár elsősorban társadalmi összetételének köszönhetően ideális táptalaja volt a reformkorban kibontakozó egyesületi mozgalomnak. Az ekkoriban alapított egyesületek társadalmi hasznossága és a közművelődés terén kifejtett jótékony hatása vitathatatlan: támogatták az irodalmat, a művészetet, az oktatást, emellett jótékonysági, társasági estélyeket rendeztek, más szóval szorgalmazták a város kulturális-szellemi felemelkedését. Alapszabályaikkal, közgyűléseikkel, választásaikkal a demokratikus élet előfutárának is tekinthetők. Azonban az egyesületi mozgalom kezdeti periódusában érzékelhető euforikus hangulat, melynek ideáljai az egyenlőségen, a szabadságon és a tolerancián alapultak, idővel kezdtek kikopni. A Széchenyi István által megálmodott több társadalmi réteget egységesítő egyesületek/kaszinók az évtizedek során egyre inkább az elkülönülés útját választották – legalábbis Kolozsvár esetében ez tapasztalható.