A hasonló nevű fjord déli csücskénél fekszik, ahol az Alta folyó a fjordba torkollik. A központjában állítjuk le kocsinkat. Vagy három modern szállodát is találunk, de egyikben sincs hely. Szinte hihetetlen, hogy az alig 20 ezer lakost számláló teljesen modern településen ne lehessen éjszakázni. A városkától délre, a Svédország felé vezető úton található a River Camping, oda irányítanak, s egy útépítő telepen áthaladva rá is találunk. Egy faházban lévő kétszobás-konyhás lakosztályt kell kibérelnünk, hogy éjszaka megpihenhessünk. De azért Alta városát mégiscsak szeretnénk látni, úgyhogy az építőtelepen át visszahajtunk, s vagy egy órát járkálunk a tömbházak között. Vonalzóval meghúzott utcák, sétányok, tömbház és egy ezüstösen csillogó spiráltornyú templom jellemzi, itt-ott szobrot is állítottak. Az esti fagyos szél alaposan próbára tesz. Még jó, hogy faházunkban működik az elektromos fűtés.
Alta – templom
Alta után néhol havas, máshelyt gyér fűvel borított sziklás terepen halad az út. Egyre több gondot okoznak az útépítések-javítások. Sok helyen csak egy sávon lehet csak hajtani. Ezelőtt 17 évvel még csak keskeny, másfél sávos volt a főút, az alagutakban még két személygépkocsi is nehezen fért el, a busszal, teherkocsival való találkozáskor néha vissza kellett tolatni a szélesebb szakaszig. Most már az alagutak mind szélesek, kétsávúak. Az országút kanyarjait lehetőleg kiiktatják, viaduktokat építenek. Ahhoz képest, hogy ez Norvégia egyetlen ütőere, gyér a forgalom. Teherkocsi alig jár – a teherszállítás hajókkal történik –, néha egy-egy turistabusz bukkan fel. Magánautó is alig akad. A norvégon kívül egy-két svéd, dán, német és holland autót láttunk. Mind lakókocsit húztak. A hosszú útszakaszok mellett elég gyakran egyszerű parkolóhelyen talál az ember 2–3 lakókocsit. A kempingekben pedig mind csatlakoznak az áramszolgáltatáshoz. Külön forgalmi tábla jelzi, hol lehet a kocsik szennyvíztartalmát leereszteni. Talán ezzel a kemping-rendszerrel is magyarázható, hogy kevés a szálloda, s így alig lehet szobát kapni.
Amint arrafelé megszokott, utunk során az idő félóránként változott: hol esett, hol havazott. Kvaenangenfjordnál egy magasabb hegyre vitt fel az út. A tetőn fogadó volt, ahol kávéztunk. Az épület körül havon jártunk, s úgy süvített a szél, hogy alig lehetett megállni. Újabb légköri front érkezett. A főútról ki kell térni 70 km-t, hogy az ember Tromsőbe érjen. Tanulva az eddigiekből, itt előre foglaltattunk magunknak szobát az egyik kikötői szállodában. Hanem a megérkezéskor alig találtunk oda, Tromsö ugyanis egy szigeten fekszik, s azt 1960 óta az Európa egyik csodájának számító magas ívű, 1036 m hosszú, 58 lábon nyugvó híd köti össze a szárazfölddel. Már kétszer is jártunk itt, s tudtuk, hogy a híd után balra fordulva találjuk a belvárost. Most azonban az országút egy alagútba vitt, s azon át a sziget egy külterületére értünk – csak kérdezősködés után találtuk meg a kikötőt. Az országúti forgalmat, hogy a hidat kíméljék, teljesen a két-kétsávos 3500 méteres dupla alagútba terelték.
Tromsö főtere VII. Haakon szobrával
Tromsö a sarkkörön túli vidék legnagyobb városa a maga több mint hetvenezres lakosságával, mondhatni a főváros szerepét is betölti, egyben egész Norvégia nyolcadik városa. Aránylag épen átvészelte a háborúkat, úgyhogy egész faházas utcasorai vannak. Hosszú utcái a parttal párhuzamosak, keresztutcái felvisznek a domboldalra. Díszkövezésű két főutcája ma már járművektől mentes. A lutheránus püspöki székesegyház körüli teret éppen most kövezik. Ez különben Norvégia legnagyobb fatemploma, 600 férőhelyes, 1860-ban épült neogótikus stílusban, festett üvegablakait Gustav Vigeland tervezte. Van a helységben kisebb, római katolikus székesegyház is, Miasszonyunkról elnevezve. A mellette álló püspöki palotán tábla tudatja, hogy 1989 júniusában ott szállt meg II. János Pál pápa. A régi épületek közé két feltűnően modern üvegpalota illeszkedik: a tanácsház és a könyvtár. A főtér zenepavilonja előtt díszhelyen áll VII. Haakon király tisztiruhás szobra.
Tromsö – fa székesegyház
Minden norvég városban vagy emléktábla figyelmeztet Haakon ottani látogatására, vagy a központi téren, parkban álló szobor. Őt tekintik a modern Norvégia atyjának. A norvég történelem ugyanis csak 872-től 1319-ig egyenes vonalú, önálló: 872-ben Széphajú Harald egyesíti az ország területén élő törzseket. Az 1010-es években Szt. Olaf keresztény hitre téríti őket. IV. Haakon (1217–1263) vezeti be az örökletes királyi hatalmat, s ő hódítja meg Izlandot és Grönlandot, de hajósai Amerikáig is eljutnak. 1319-ben kénytelenek perszonálunióba lépni a svédekkel, 1380-ban a dánokkal. Ettől fogva 1814-ig Koppenhágából irányítják az országot, néha csak tartományként. A dán királyok mellesleg viselik a Norvégia királya címet is. Az 1814-ben megkötött kieli béke során Dánia elveszti az országot, s azt rövidesen Svédországhoz csatolják, de belső autonómiát kap. Ez teszi lehetővé, hogy törvényhozása 1905-ben felmondja az uniót Svédországgal. Ekkor Károly dán királyi herceget meghívják norvég királynak, majd 1906-ban VII. Haakon néven királlyá is koronázzák a trondheimi székesegyházban. Ő a Dánián kívül egykor Görögországban is uralkodó Glücksburg-ház norvég ágának a megalapítója: 1957-ben V. Olaf, őt pedig 1991-ben V. Harald követi.
Prémium tartalom
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!
