Pedig Páskándi kézenfekvő igazságot mond ki. Az emberiség családokból, szomszédságokból, településekből (politológiai szakszóval helyhatóságokból), régiókból, nemzetekből (nyugati értelmezésben államokból), államszövetségekből áll. Egyszóval jól kitapintható identitással rendelkező közösségekből.
A konfliktusok csak a legritkább esetekben jelentkezhetnek összemberi szinten. Amikor ezt a szintet elérik, akkor már régen késő. Már két világháború is végigsöpört a Földgolyón, s a haditechnika mai szintjén az ilyen jellegű konfliktusok már az emberi civilizáció megsemmisülésével fenyegetnek.
Páskándi felfogásában éppen ezért kell a nemzeteket, és nem az arctalan emberiséget megmenteni. (Az utóbbi nevében, ahogyan az ma is szemmel látható, jobbára mindenféle szélhámosok ágálnak.) Azaz azokat a történelmi sérelmeket, igazságtalanságokat, a nagyhatalmi arroganciából fakadó megalázottságérzéseket kell feloldani, melyek az államok (a francia vétetésű nyugati terminológiában a „nemzetek”) közti konfliktusokhoz vezethetnek. Ha ezeket sikerül felszámolni, a nemzetközi ellentétek okafogyottá válnak. Az ellenségeskedést egymás értékeinek kölcsönös megismerése, az áruk és az emberek szabad áramlása, az emberiség közös gondjainak megoldására tett közös erőfeszítések (a környezeti válság, a demográfiai egyenetlenségek és az államok közti gazdasági egyenlőtlenségek felszámolása) kerülhetnek előtérbe.
Persze konfliktusok mindig lesznek, s azok mindig szociális, nyelvi-kulturális, ideológiai vagy gazdasági érdekcsoportokhoz, azaz identitásokhoz kötődő szembenállásokként nyilvánulnak meg. De a demokrácia éppen arra szolgál, hogy ezeknek a konfliktusoknak a megoldását lehetővé tegye. Amint azt Jan-Werner Müller német társadalomfilozófus azonos című átfogó munkájában megállapítja: „Közösségi identitások nélkül nem megy…”. Nélkülük sem az egyes társadalmak, sem a nemzetközi közösségek nem működőképesek.
Annak ellenére sem, hogy Nyugaton még mindig általánosan elterjedt a meggyőződés, hogy az identitásokhoz kötődő követelmények és az anyagi érdekek merőben eltérő természetűek. Az anyagi érdekek a piaci folyamatok mintájára szerveződő alkuk révén akadálytalanul közös nevezőre hozhatók. Az identitásokhoz kötődő elvek azonban nem képezhetik alku tárgyát. Magyarán: az identitások kizárják egymást. Következésként már eleve magukban hordják a megoldhatatlan konfliktusok lehetőségét.
A materiális érdekekre az is-is, az identitásokra a vagy-vagy szókapcsolat érvényes.
Igaz, ma már Nyugaton is mind többen veszik észre, hogy az identitások nem természetükből fakadóan vezetnek konfliktusokhoz, hanem a róluk alkotott hamis feltevések teszik őket valóban veszélyforrássá. Az eltérő, de szabadon érvényesíthető identitások ugyanúgy megférnek egymás mellett, mint az eltérő érdekek. Az identitások védelme vagy tagadása erőteljesebb érzelmeket (pontosabban fogalmazva: indulatokat) generál, mint az anyagi érdekellentétek. De ezek az érzelmek is megindokolhatók és megalapozatlanságuk világos érvekkel, racionális kritikával ugyanúgy bizonyítható, mint az anyagi érdekek esetében.
Az a törekvés, hogy egy állam vagy társadalom minden tagjához ugyanazt az identitást rendelje hozzá, nem csak abszurditás (hiszen egyénenként is mások vagyunk), de valóban erőszakot generáló kényszer is, lévén huzamosabb időn át elviselhetetlen. Sajnos, a különböző identitású csoportokat megillető egyenlő bánásmódot (ma már nálunk is) sokan szeretnék valamiféle egyenlősítés, sőt homogenizáció gyanánt elképzelni. Az igazi egyenlőség azonban csak és csakis másságok egyenlősége lehet. Az egyének és a közösségek vonatkozásában is. Minden egyéb valamiféle álcázott elnyomásra irányuló kísérlet. Neokommunista giccs…
Az elvet legtisztább formájában egy másik német filozófus, Theodor W. Adorno fogalmazta meg. Az ő szempontjait alapul véve az identitáspolitika voltaképpeni célja: „annak lehetővé tétele, hogy félelem nélkül mások lehessünk”. Ezért aztán mérhetetlen veszélyeket rejt magában minden nyilatkozat, mely a közösségi identitásokat gyanús megnyilvánulásoknak állítja be. A félelem ugyanis valóban agresszívvá tesz. Az Európai Unió végső soron ezeknek a félelmeknek a felszámolása végett jött létre, s amikor az emberi jogok védelméért száll síkra, maga is közösségi identitásként nyilatkozik meg. Az igazi probléma egyelőre az, hogy ez az identitás, mármint az európai, még tisztázatlan, sőt ellentmondásos. Túl sok utópisztikus vonást hurcol magával. De erre az esetre is érvényes Páskándi aforizmája. Nem Európát, hanem az európai nemzeteket kell megmenteni. Európának és az egyes nemzeteknek nem egymás fölött kell uralkodniuk, hanem egymást kell kölcsönösen sikeressé tenniük. Másként nem fog menni.
Egy valóban demokratikus Európának (ahogyan az egyes nemzeteknek is) elkerülhetetlenül lesznek vesztesei is, de azok, akik a tisztességes és elfogulatlan alkuk folyamatában veszítenek ezt-azt, csakis privilégiumaikat veszíthetik el. Ezzel azonban maguk is nyernek, hiszen közösségi identitásuk válik erkölcsi vonatkozásban a „nyertesekével” egyenrangúvá.
Ezeket az elveket az orosz-ukrán konfliktusra is érvényesnek kellene tekintenünk. Gyanítható, hogy a konfliktus előbb-utóbb magától is rendeződne …
