Borcsa Imola Magnebéhat című kötetéről
A szerzőt saját bevallása szerint a Kolozsvárról való hazaköltözésének kultúrsokkja ihlette meg: meglepődve tapasztalta, hogy egy kisvárosban mennyi mindent tudnak az emberek egymásról, sokszor olyan dolgokat is, amelyeket nem kellene.
A kötetet tíz novellán keresztül szövik át pletykák, amelyeket egy gyógyszertári takarítónő, Elvira néni mesél el nekünk. Szinte mindenről eszébe jut valami szaftos történet: az emberekről, az atmoszféráról és a város különböző helyszíneiről. Mindig van mesélnivalója, így folyamatosan új karaktereket ismerünk meg.
Az elbeszélői nézőpontok váltakoznak, Elvira néni legtöbbször a gyógyszerésznőnek meséli a történeteket, de van, hogy a másik kolléganőjük, Jolika is becsatlakozik a beszélgetésekbe. Az, hogy mikor ki szólal meg, jól el van különítve: amikor a gyógyszerésznő – a tulajdonképpeni „főhős” – monológjait olvashatjuk, akkor érződik az írói stíluson a finomabb, irodalmi hangvétel. Amikor Elvira néni történeteit, azok beszédszerűek, emellett az író a székely, erdélyi, vidéki tájszólás jellegzetes elemeit is meghagyta.
A novellákban nem tudunk meg sokat a gyógyszerésznőről – még a nevét sem –, lényegében nincs sok szerepe, néha hozzászól az eseményekhez, rajta keresztül elképzelhetjük a kisváros tereit is, hiszen sokszor az ő leírásait olvashatjuk egy-egy helyszínről. Érdekes, hogy a könyv kvázi „főszereplője” már-már olvasói funkcióba helyezkedik: néz, hallgat, figyel, néha elkönyvel valamit, de semmi több. Az olvasó is hasonlóképpen érezhet: olvas, figyel, nyugtáz. Az események helyszínét tekintve a könyv nem tulajdonít jelentőséget annak, hol játszódik. A színtér semmilyen funkciót nem kap, a világ bármely pontján lehetnénk.
Novelláskötetben – pláne olyanban, amely pletykákból épül fel – nem indokolt a meghatározó karakterek jelenléte, hiszen az egész pletykaszituáció nem követeli meg ezt. Ennek ellenére Elvira néni karaktere mégis átütőre sikeredett: ízig-vérig székely asszony, frappáns beszólásokkal, esetlenséggel, mindezt bevállalósan előadva. Az elbeszéléseiből azonnal átjön a személyisége, és annak ellenére, hogy nem igazán vannak olyan karakterek, akikhez lehetne kötődni, Elvira nénihez mégis sikerül. A beszédmódja annyira életszerű, hogy szinte hallottam magamban a mondatait, de valószínűleg azért, mert kisvárosi lévén, volt szerencsém egy-két Elvira nénihez.
A szerző, Borcsa Imola / fotó: Tompa Réka
A Magnebéhat tulajdonképpen fordított rendőrségi jegyzőkönyv: nem Lukács Elvira magnószalagra mondott életét ismerjük meg, hanem másokét, titkokat, hazugságokat, elhallgatott bűnöket.
A kötetnek érdekes utóhatása van: a benne olvasható sztorik pillanatnyi érzéseket kiváltanak ugyan, de ennél jobban nem lehet elmélyíteni a történeteket, mert szóbeszédek, egy nő visszaemlékezései, sok-sok pillanatfelvétel a múltból. Ennek ellenére az alig 60 oldalas novelláskötetnek sikerül elérnie, hogy a végére érve kissé szégyenkezzen az olvasó, mert olyan történeteket, sorsokat ismert meg, amelyek más emberek magánéletét részletezik.
„Bűnrészessé” válik az ártatlan olvasó is, aki ugyan nem szólhat bele, nem véleményezhet, de „végighallgatta” Elvira néni pletykáit, és ezzel beleállt a körforgásba. A könyv semmilyen kapaszkodót nem ad az olvasójának, teljes mértékben ránk van bízva, mit látunk, magyarázunk bele a novellákba.
A Magnebéhat legnagyobb erénye, hogy nem erőlködik, nincsenek benne nagy ívű megfejtések, a betűk nem feszülnek ki a kötetből, mintha nagyon meg akarnának mondani valamit. A tanulság az olvasóban dolgozik: előbb talán a saját házam táján kellene tudnom, hogy mi történik, mielőtt az összes szomszéd ház történéseiről tudnék. Ez nem új ténymegállapítás, viszont a Magnebéhat egyszerre csinál partnert, majd hülyét az olvasójából: rossz dolog a pletykálkodás, de azért szeretnénk hallani valami szaftos történetet a szomszédokról. Mi van, ha a mi életünkről is pletykálnak a gyógyszertárban, mi van, ha minket is lenéznek, kinevetnek, kibeszélnek? Így a helyzet már kevésbé szórakoztató. Borcsa Imola első kötetével nem mutogatott ujjal senkire, nem mondta, hogy ejnye-bejnye. Csak letette elénk a Magnebéhatot, és egyben a tükröt is: nekem is rossz, másnak is rossz, de ha már másnak rossz, legalább csámcsogjunk rajta egy jót.
(Borítókép: Blink Media)
