A kiskirály szavunk jelentésfejlődését mi is nyomon követhetjük. Történeti vonatkozásban a kiskirály: gazdag földesúr, oligarcha, aki hatalmas birtokán korlátlan, szinte királyi hatalmat gyakorolt. Csák Máté a Felvidék kiskirálya volt – olvassuk a történelemkönyvekben. Aki semmiben sem szenved hiányt, mindene megvan, szóláshasonlatunk szerint: úgy él, mint egy kiskirály. Petőfi versében (Anyám tyúkja) „Válogat a kendermagban, / A kiskirály sem él jobban.”
Kialakult a kiskirály szónak átvitt értelmű használata is. Valahol valamely területen szinte korlátlan hatalmú úr szintén kiskirály. A régi főispánok a megyék kiskirályai voltak. Él a szóval Arany János is: „Akkor ami elmúlt, feledségbe megyen, / Kiskirály leszesz te az egész vidéken.” Újabban szintén kiskirály a hatalmával visszaélő, basáskodó hivatalnok, tisztviselő, gazdasági vagy társadalmi vezető. Jámbor óhaj: szüntessék meg a vidéki kiskirályok hatalmaskodását!
De nézzük a báró szavunkat.
A magyarban a báró feudális méltóságot, főnemesi rangot jelölő cím. A régi Magyarországon így nevezték az országos tisztségek viselőit, tágabb értelemben a legnagyobb hatalmú birtokosokat. Később – ettől gyakran függetlenül – báró a királyok által adományozott címmé vált. A magyarban latin eredetű szó. Végső soron germán forrásból származik, jelentése itt tulajdonképpen ’harcias férfi’, a középkori latinban ’zsoldos, királyi szolga’, a magyarországi latinban ’zászlósúr’. A magyarországi latinságban, a hivatali latin nyelvben, a többes számú barones szóra az első adat 1231-ből való. A magyar báró szó főrangú tisztviselő jelentésben 1565-ből, családnévvel együtt járó bárói cím pedig 1690-ből mutatható ki.
A szó a frankból került át a franciába, innen – baron alakban – számos európai nyelvbe.
