Borítókép: A Bánffy-palota a 19. század közepén
Bánffy Erdély egyik legelőkelőbb és legismertebb családjának a sarja volt. Múltjukat visszavezették a honfoglaló Tomaj nemzetségig. Annak Losonci nevet viselő ágából származó egyik ősük a horvát báni tisztséget töltötte be, s a leszármazottakon ragadt Bánfi (bán fia), utóbb Bánffy családnév. A család István nevű tagja 1440–1441-ben székely ispánként gyökeredzett meg Erdélyben. Itt aztán több ágra szakadva birtokokat szereztek. Az Erdélyi Fejedelemség idején már az uralkodó környezetéhez tartoztak. Egyik túlságosan harácsoló, Habsburg-párti Dénes nevű családtag 1674-ben megszerzi a bárói rangot. A főurak összefognak ellene, s országgyűlési ítélet nyomán 1674 decemberében lefejeztetik. Az ő György fia, aki már a grófi rangot is megszerzi, a Nagyfejedelemséggé előléptetett, a Habsburg-birodalomba bekebelezett Erdély első főkormányzója lesz. Erdély ügyeit ekkoriban az 1690-ben felállított – Bécsnek alárendelt – Főkormányszék (Gubernium) minisztériumként irányítja, élén a főkormányzó áll, az egyes ügycsoportok intézése a tanácsosokra (miniszterek) és (állam)titkárokra hárul. Az 1708-ban elhunyt György gróf hasonló nevű dédunokája lesz a családból származó második erdélyi főkormányzó.
Bánffy György életútja egyenes vonalú, a – közvetlen felmenőitől örökölt – Bécshez hű arisztokraták életútja. Édesapja, Dénes gróf (1723–1780) az utolsó akadályt is elhárította: 1755-ben áttért a katolikus vallásra. Lett belőle valóságos belső titkos tanácsos, négy vármegye főispánja, s végül királyi főlovászmester, ami zászlós úrrá tette. Feleségétől, báró Barcsay Ágnestől a Hunyad vármegyei Piskin született György fia 1746 vagy 1747. december 24-én. A házitanítóktól sajátíthatta el az alapismereteket, 1756-ban felvették a bécsi Collegium Theresianumba. Ez a tanintézet a nemesi fiatalokból az uralkodóhoz hű tisztségviselőket nevelt, közvetlenül az uralkodónő felügyelete alatt. A szellemi és testi képzést (vívás, lovaglás) ötvözte. A tanulmányok legmagasabb szintje jogi ismeretekkel látta el a végzősöket. Az ő diákoskodása idején, 1760-ban alakul meg a bécsi magyar nemes testőrség, ennek is tagja lesz Bánffy. Tanulmányai végeztével néhány évig gyakornok az udvari kancelláriákon, s megismerkedik a császári adminisztráció rejtelmeivel. Ugyanakkor részt vehet a bécsi arisztokrácia mulatságain. Valószínűleg ott találkozik az előkelő, 1750 óta grófi címet viselő Palm család Josepha lányával (1754–1814), akit 1771 januárjában feleségül vesz. Március 16-án az uralkodói kegy Morvaország és Szilézia kormányzóságánál tanácsosi tisztségbe helyezi. Egy év múlva már az Erdélyi Kincstartóság tanácsosa Nagyszebenben. 1776. októberében Kolozs vármegye főispánja lesz, december 13-án pedig megkapja a császári és királyi udvari kamarási méltóságot, más szóval aranykulcsos vitézi címet. Ami feljogosítja, hogy az udvari rendezvényeken bármikor részt vegyen. Mint főispán egyben a kolozsvári Királyi Líceum főigazgatói tisztségét is viseli. 1777-ben a Kincstartóságtól az uralkodó áthelyezi a Főkormányszék tanácsosi tisztségébe. A főispáni titulust 1783-ig viseli.
Bánffy György gróf, főkormányzó
Kolozsvári kötődése egyre erősebb ezekben az években. Szebenben kénytelen lakni, de Kolozsvárt építtet családi kriptát és gyönyörű palotát. A Szent Mihály templom padlózata alatt kialakított kripta felirata az 1773-as évszámot viseli. A város barokk építészetének gyöngyszeme, a Bánffy-palota 1774 és 1785 között épül Johann Eberhard Blaumann mester irányításával. Közben bonchidai kastélyán is építkezik.
II. József idejében az uralkodói kegy egyre jobban elhalmozza Bánffyt. A szabadkőműves eszmények valamennyire össze is kötik őket. A király tetszése szerint akár évenként más megbízatást ad neki, s ő mindenütt helytáll. A hűséges szolgálatot azután magas kitüntetések honorálják. 1781 májusában elnyeri a császári és királyi udvari tanácsosi címet, egy évre rá már erdélyi kincstartó, ami a korabeli nagyfejedelemségben a főkormányzó utáni második tisztség volt. Még 1782-ben Bécsbe rendeli az uralkodó, s az egyesített magyarországi és erdélyi udvari kancelláriák alkancellárjává nevezi ki – ez tartotta a kapcsolatot a bécsi udvar és a kormányszékek közt. 1783 novemberében a Szent István-rend nagykeresztjének lesz a tulajdonosa. 1786-ban II. József erdélyi körutat tesz, s ezen Bánffy a kísérője. Így nem csoda, hogy 1787. március15-én az uralkodó Brukenthal Sámuel főkormányzó leváltását követően Bánffyt nevezi ki Erdély legfőbb tisztségviselőjévé. Március 18-án teszi le Bécsben az esküt, május 21-én iktatják tisztségébe. A főkormányzói tisztségre tulajdonképpen az erdélyi országgyűlésnek kellett volna javaslatot felterjeszteni az uralkodóhoz, s az adja a kinevezést. Csakhogy II. József nem hívta össze a diétát, s önkényesen nevezte ki a tisztségviselőket. 1790 márciusában Bánffy megkapja a valóságos belső titkos tanácsosi címet is.
József halála után 1792 decemberében összehívják az erdélyi országgyűlést, s ezen nem találnak senki méltóbbat a főkormányzói tisztségre, mint Bánffyt. Az új uralkodó, II. Lipót császár-király megadja a kinevezést. Az újbóli beiktatásra 1791. május 16-án kerül sor. Lipótot 1892-ben fia, I. Ferenc követi a trónon. Úgy tűnik, ő is elégedett a kormányzó erdélyi politikájával. 1810-ben a Lipót-rend nagykeresztjét, 1815-ben pedig a Polgári érdem-aranykeresztet nyeri el Bánffy. 1803-ban majdnem egy évig betegeskedik, helyettesíteni kell. 1819-ben és 1821-ben betegségére hivatkozva benyújtja lemondását a főkormányzói tisztségről, de az udvar azt nem fogadja el. Mind az erdélyi három nemzet, sőt a románság is elégedett a Bánffy-féle egyensúlypolitikával. Az udvar pedig örvend, hogy nincs gondja a peremvidéki nagyfejedelemséggel.
Bánffy György, miután 1787-ben főkormányzó lett, mindent elkövetett, hogy a Főkormányszéket Kolozsvárra helyezze át. Itt már állt főtéri palotája, benne szeretett volna állandóan lakni. Elérte, hogy a már 1733 óta Nagyszebenben ülésező országgyűlést 1790 decemberében Kolozsvárra hívják össze. A város vállalta a követek elszállásolását. Egyelőre ideiglenesen áthelyezték a Főkormányszéket és a Kincstartóságot is. Az előbbi aztán végleg itt maradt. A díszesen berendezett palotájában lakó Bánffy főkormányzó a Bécsben látott barokk pompát honosította meg Erdélyben. Számtalan lakáj és szolga vette körül. Ahányszor alkalom adódott, nagy fogadásokat rendezett. Támogatta a művészeket, különösen a színtársulatot és a Musikai Egyesületet. Karácsonyra eső születésnapja, a maga és felesége névnapja évről évre ünneplésre adott alkalmat. A várost kivilágították, tisztelgő színielőadásokat, koncerteket rendeztek, ezeken ünnepi verseket osztottak szét. A legnagyobb megtiszteltetés azonban 1817 augusztusában érte, amikor nyolc napon át vendégül láthatta palotájában I. Ferenc királyt felesége, Karolina Auguszta kíséretében.
Bánffy halála 1822 júliusában nem volt váratlan. Már többször betegeskedett, emiatt leváltását is kérte. 1821 decemberében bejött vidéki birtokáról (valószínűleg Bonchidáról) Kolozsvárra, hogy születésnapját megünnepeljék, itt aztán hirtelen ágynak esett. Karácsonyra már végállapotáról terjedtek a hírek. A hosszas szenvedés 1822. július 5-én hajnali 5 óra tájban ért véget, élete 75., kormányzói szolgálata 36. évében.
Bánffy György halotti címere az első temetésen (fent), illetve a Farkas utcai templomban (lent)
Kolozsvárt akkor még nem jelent meg lap, a bécsi Magyar Kurir július 16-i száma közölte Bánffy július 6-ról keltezett gyászjelentése szövegét. Ebben hangsúlyozzák, hogy „ezen Nemes Erdélyi Nagy Fejedelemség, s ehhez kapcsolt Részek 36, egymás után lefolyt” esztendejében töltötte be a kormányzói tisztséget, s összesen 56 esztendőn át szolgálta a hazáját és uralkodóját. A „Természet nagy Világát boldogító Nap példája szerint” élt családja körében, uralkodása alatt mindig a haza javáért cselekedett. A temetésre július 8-án este 7 órakor kerül sor a templombéli családi sírboltnál. Feltételezhetően a nyári meleg miatt helyezték ilyen kései időpontra a szertartást. 9-én reggel 10 órakor kerül sor az engesztelő gyászmisére.
A Bánffy-kripta lejárata a Szent Mihály-templomban
A halottat palotája ebédlőtermében ravatalozták fel magyaros köntösben. A ravatalt ezüst angyalok díszítették. Nemes ifjak álltak körülötte díszőrségben. Kis asztalkákra helyezve kitették a gróf számtalan rendjelét és kitüntetését. Az éppen Désen tartózkodó Szepessy Ignác római katolikus püspök sietve Kolozsvárra érkezett, hogy a ravatalnál zsolozsmázzon, majd vezesse a temetést. Beszentelés után a koporsót levitték a palota kapualjába, s hatlovas gyászhintóra rakták. Itt a katonaság állt díszőrséget, majd a gyászmenet megindult a templom főkapuja felé. A férfiak gyalogosan, a nők hintókba ülve kísérték a Nagypiac túloldaláig a koporsót. Éppen 36 pap vonult a menetben. Akkor még díszkapun át lehetett a templomba bejutni; itt levették a koporsót a gyászhintóról, s gyalog vitték az oltár elé, s illő gyászszertartás után leengedték a kriptába. A másnap reggeli engesztelő gyászmise keretében Szabó János kolozsmonostori apát és károlyfehérvári kanonok mondott emlékbeszédet az elhunytról; ez nyomtatásban is megjelent.
A Bánffy család többi ága megmaradt református vallásában, de ők is magukénak érezték az elhunyt főkormányzót, úgyhogy rendeztek egy szimbolikus temetést számára szeptember 15-én a Farkas utcai református templomban. Itt a koporsó helyére egy jelképes ravatalt, „castrum doloris”-t állítottak, melyet az akkor még diákoskodó id. Pákei Lajos le is rajzolt. Itt a gyászistentisztelet keretében Szilágyi Ferenc és Hegedüs Sámuel professzorok mondtak terjedelmes – nyomtatásban is közzétett – emlékbeszédeket, ismertetve a család leszármazását, kiterjedt rokonságát is.
A castrum doloris
Bánffy György kormányzónak négy fia is született, de ezek egyetlen fiú utódot sem hagytak maguk után, úgyhogy velük a családnak ez a katolikus grófi ága kihalt. Oldalági rokonok lettek az örökösök, s vitték tovább a család hírnevét eljutva egészen a miniszterelnöki tisztségig.
