Adorjáni László a részleges felújítási munkálatok befejezéséről mesélt
Az Adorjáni László református lelkipásztorral való beszélgetésünk alatt megtudtuk, a kolozsvári reformátusok történetében a jelenlegi Kétágú templom a harmadik hajlék. Az első templom még a várfal közelében, a mai Protestáns Teológiai Intézet helyén állt, ám az hamar szűknek bizonyult. A gyülekezet ezért 1705-ben fatemplomot épített, amelyet 1804-ben kibővítettek. Ez azonban csak átmeneti megoldásnak számított. Már 1827-ben megkezdődtek az előkészületek egy új nagy templom építésére, amely végül 1829. október 3-án az alapkő letételével indult. Az építkezés több mint két évtizeden át tartott, és 1851. október 12-én, a felszentelés napján ért véget.
A kéttornyú épületet a korabeli források szerint a hívek saját adományaikból, nagy áldozatok árán emelték a debreceni nagytemplom mintájára. A döntés hátterében nemcsak a méretek iránti igény, hanem a hóstáti hívek hajdúsági gyökerei is meghúzódhattak, bár erről nincs írásos bizonyíték.
Hosszadalmas felújítási munkák
A templom állapotromlása már a 20. század második felében komoly gondokat okozott. Az utolsó nagyobb festés 1956–57-ben zajlott, majd részleges javítások történtek 1983–84-ben és 1986–87-ben. Ezután azonban hosszú időre minden jelentős karbantartás elmaradt. A kupola feletti tető beszakadásveszélyessé vált, a toronysisakokat cinklemezek borították, amelyeket megevett az idő, a vakolat omladozott, és a faragott oszlopfőkből is több rész lehullott.
Az ablakok már nem zártak rendesen, ezért a templom télen kifűthetetlenné vált, az alapok és a falak vizesedtek, sőt a tetőszerkezetben és a templomtérben a könnyező házigomba is megjelent, ami körültekintő beavatkozást igényelt.
Adorjáni László lelkipásztor szerint a 2000-es évek elején odáig fajult a helyzet, hogy egy nagyobb havazás könnyen beszakíthatta volna a tetőt vagy akár a kupolát is. A felújítás tehát nem csupán esztétikai, hanem életvédelmi kérdéssé vált.
A nagyobb szabású felújítások a Kétágú templom alapkőletételének 170. évfordulóján, 1998. október 11-én kezdődtek el. Hamar kiderült, hogy az épülettel komoly gondok vannak. A torony eredeti cinklemezei fölött eljárt az idő, a fedél ázott, ezért sürgős beavatkozásra volt szükség. Amikor a torony fedelét javították, az is kiderült, hogy a tetőnél a helyzet sokkal súlyosabb: évtizedeken át szivárgott a víz az óriási gerendákra, amelyek elkorhadtak, és a tetőszerkezet a kupola felé süllyedni kezdett. Nagyobb havazás könnyen beszakíthatta volna a tetőt vagy akár a kupolát, így életveszélyes állapotokat kellett elhárítani. A toronysisakcsere 1999-ben, a kupola alátámasztása 2000-ben, a tetőjavítás 2001–2002-ben történt.
A felújítások kezdete óta a munkák legnagyobb része szerkezeti jellegű volt. Nem csupán egyszerű festésről vagy a cserepek forgatásáról kellett gondoskodni, hanem életveszélyes állapotok felszámolásáról. A torony vakolata omladozott, ezért az egész templomot újra kellett vakolni. A faragott kőoszlopok restaurálása különösen költséges és hosszadalmas feladatnak bizonyult. A tornyokat részletekben, sokszor leleményes megoldásokkal lehetett felújítani, mivel egyszerre sosem állt rendelkezésre elegendő pénz. A nedvesség okozta károk is súlyos gondokat jelentettek: az alapokba beszivárgó víz az orgona egyes részeit is penészesítette, így teljes körű vízelvezetési rendszer kiépítésére volt szükség. Kicserélték az ablakokat is, megtartva az eredeti formát. Bár ezzel a templom hővesztesége nem csökkent számottevően, legalább jól záródó ablakok kerültek a helyükre.
A fűtés korszerűsítése is elengedhetetlenné vált, a régi hőlégbefúvós rendszert padokba épített infrapanelekkel egészítették ki. A harangokat villamosították, és könnyebb járásra állították be. Ezek a harangok a Farkas utcai templomból kerültek át, egykor I. Rákóczi György ajándékai voltak, tehát igazán komoly szellemi értékük is van. Kis történelmi kontextus, hogy eredetileg I. Rákóczi György fejedelem adományozta a Farkas utcai templom tornyába a nagy „vasárnapi” harangot és a kisebbeket a 17. század közepén.
Később, a 18. század végén, az 1798-as tűzvész után Rhédey Mihályné báró Bánffy Terézia és özv. báró Bánffy Sándorné Kemény Ágnes öntettek új harangokat az elpusztult harangok anyagából (1799-ben), amelyek átkerültek a Kétágú templom tornyaiba.
Adorjáni arról is beszámolt, hogy a templom belső felújítása még nem fejeződött be. A kerítés nagyon rossz állapotban van, a padok pedig – bár még használhatók – sürgős javításra szorulnak. A gyülekezet nagy erőfeszítések árán újíttatta fel a régi fatemplomból származó barokk orgonát is, hosszú évek jótékonysági koncertjeinek és adománygyűjtéseinek köszönhetően. Mint mondta, nem csupán kulturális értékről van szó, hanem arról is, hogy a hangszerek karbantartása a lelki táplálékot teszi gazdagabbá.
A felújításokra szánt támogatások részben a hívektől, a hazai állami intézményektől, a helyi önkormányzattól, a vallásügyi államtitkárságtól és a műemlékvédelemtől érkeztek. Segítettek magyarországi alapítványok, valamint a 90-es és 2000-es évek elején németországi, hollandiai és svájci gyülekezetek, valamint segélyszervezetek is. A lelkipásztor hangsúlyozta: a templom nem csupán gyönyörű műemlék, hanem a közösség otthona is. Hozzátette, miközben a tornyokat javították, jelképpé vált a gyülekezet számára a két torony. A lelkipásztor szerint ez olyan, mint Mózes két felemelt keze a csata idején. „Ez a szép jelkép az egész erdélyi létünk számára is fontos, hogy van esélyünk győzni – még akkor is, ha kevesen vagyunk –, ha a karunkat Isten felé fordítjuk” – mondta Adorjáni László.
A templom padlózatába a 170. évfordulón jelképes újjáépítési emléket, egy kődobozban a Szentírást, a templom rövid történetét és az akkori adományozók listáját helyeztek el. Adorjáni felidézte: akkoriban sokan elvándoroltak, a gyülekezet megfogyatkozott, és felmerült a kérdés, kinek újítják fel ezt az óriási épületet. Úgy fogalmazott, az egyház közösségi élete másféle matematika, mert „amikor hiszel, akkor úgy számolsz, hogy Istent magát, a Mindenhatót is hozzáadod”. Azon a napon, amikor a dobozt elhelyezték, két keresztelés is volt, amit Isten válaszaként éltek meg. „Ez bátorítás volt arra, hogy »ember, ne számolj! Van jövő, te csak végezd a feladatodat«” – mondta a lelkipásztor.
A számvetés időszaka következik
Adorjáni László úgy fogalmazott, „ha az ember őszintén akar készülni a lelkészi szolgálatra, akkor úgy érzi, nem az a hivatása, hogy köveket tegyen egymásra, hanem hogy lelkekből építkezzen. Helyenként teljesen lényegtelen, hogy van-e templomuk vagy nincs. Nekünk nagyon jó, mert valahol össze kell gyűlni, de az igazi közösséget az emberek alkotják”.
Elmondta, annak idején azt kérdezte Istentől, hogy legyen-e lelkész. Szülei, nagyszülei is azok voltak, ám nem ez játszotta a döntő szerepet. Adorjáni László szerint, amikor megtapasztalta azt, hogy milyen jó dolog Istennel együttműködni, mennyivel másabb, akkor ezt másoknak is el akarta mondani. „Egyetlen egy dolgunk van, amit Jézus meghagyott nekünk: tegyetek tanítványokká minden népeket, és tartsátok, tanítsátok őket. Nekem ez a dolgom. Az, hogy emellett kell javítani valamit, az – bevallom – sokszor frusztráló volt, mert a lelki építkezéstől nagyon sok energiát és időt vett el. Olyan álmaim voltak, amelyekből – ezt azt hiszem, mindenki el tudja mondani, aki a saját szakmáját szívből űzi –, nagyon keveset tudtam megvalósítani. A nyugdíjbamenetel kicsit olyan, mint a halál, ilyenkor számot kell adni. Ez nagyon nehéz, mert van egy kép, amit látok, emellett egy másik, amit a közösség lát, és létezik egy harmadik, ahogyan odafentről a mi Urunk látja. Csak kérdéseim vannak, hogy vajon mi az, amit láthat” – foglalta össze gondolatait a lelkipásztor. Emellett azt is elmondta, „el kell fogadni, hogy vannak olyan esetek is, amelyek keresztülhúznak álmokat és terveket, s nem mindig vagyunk a helyzet magaslatán”. „Visszanézve nagyon sok hibát, emberi gyengeséget látok, amiért szégyellem magam, de ha a Bibliát nézzük, akkor azt látjuk, hogy jó őszintének lenni. Nem ettől kell félni, hanem inkább attól, hogy ebből nem vonjuk le a megfelelő következtetést, és nem fejlődünk, majd lépünk tovább. Akkor van baj, ha ezekbe az ember beleroskadt. Majd odaát a nagy elszámoláskor kiderül, hogy milyen hosszúra húzzák meg a fülemet” – véli Adorjáni László.
A cél a közösségépítés
Adorjáni arról is beszélt, hogy a gyülekezetben egyre többen vállalnak aktív szerepet, de az erdélyi egyházak még mindig nagyon papközpontúak. A nyugati mintához képest hiányzik a gyülekezeti felelősségvállalás, amely ott természetes. Ugyanakkor örvendetesnek nevezte, hogy az utóbbi évtizedekben sikerült előrelépni. Legnagyobb kihívásnak a mai individualista társadalomban a közösségépítést tartja, különösen a fiatalok megszólítását. Saját életében többször megtapasztalta, hogy a Krisztus családjához tartozás pótolja a vér szerinti közösség hiányát, és hogy Isten százszorosan visszaadja, amit az ember elveszített.
Elmondta azt is, hogy a gyülekezet három bejáratú templomában könnyen elszigetelődnek az emberek, ezért vezették be a havi szeretetvendégségeket. Ilyenkor teával, üdítővel, kis kínálmációval várják a híveket, s arra buzdítják őket, hogy maradjanak és beszélgessenek. Fontos szerepe van a bibliaóráknak is, ahol a tagok megismerhetik és kiegészíthetik egymást. Ifjúsági táborokat is szerveznek, többek között a Tordaszentlászló határában megvásárolt telken, amely az Exodus nevet kapta. A gyülekezetet kisközösségek – énekkarok, asszonykör, ifjúsági zenekar – építik.
A Kétágúban rendszeresen tartanak reggeli áhítatokat és esti istentiszteleteket, a hét közepén bibliaórákat, valamint asszonykört, amelyben a lelki épülés mellett diakóniai szolgálatot is végeznek.
A zenei élet különösen gazdag: a vegyeskar és a Bethlen Gábor Férfikar egyaránt rendszeres szolgálattal van jelen. A karácsonyi gyermekünnepély minden évben a gyülekezet egyik legnagyobb eseménye, amely a rendszeres vallásórákra és kóruspróbákra épül. A gyermekeknek a vallásórák mellett kézimunka kör is működik.
A lelkipásztor szerint a zenei áhítatok is új lehetőséget kínálnak azok számára, akik a kultúra felől közelítenek Istenhez. Úgy fogalmazott: az imádságnak állandó jelen kell lennie az életben, mint a telefonvonalnak, amelyen bármikor kapcsolatba léphetünk a Mindenhatóval.
Hóstáti múzeum a toronyban
Adorjáni László arról is beszélt, hogy a Kétágú egykor a hóstátiak temploma volt. A 70-es évek városrendezési tervei azonban szétszaggatták a közösséget, a legtöbb házat lebontották, ami az ott élőknek nagy traumát jelentett. A templom toronyszobáiban kialakított hóstáti múzeum ennek a közösségnek állít emléket, de a lelkipásztor szerint az igazi megoldás egy városi tájház lenne. A múzeumot bővítették: a toronyba vezető úton a látogatók Kolozsvár és a Kétágú templom történetét, tárgyait ismerhetik meg, majd a hóstáti szobákon át jutnak a legfelső szintre, ahol Feleki Károly fotói a bontás történetét, a közösség tragikus sorsát mesélik el. A szobában egyébként Csép Sándor dokumentumfilmjének fennmaradt részleteit is meg lehet nézni. A múzeum gondnoka Bányai József ügyvéd. Látogatókat fogadnak kedden és csütörtökön 10–12 és 16–18 óra között, csoportoknak előzetes egyeztetés alapján tartanak körbevezetést. A templom munkatársait a következő elérhetőségek egyikén lehet keresni: telefonon a 0264-592017-es számon vagy e-mailben a ketagu@gmail.com címen.
