A Jón-tengertől az Adriáig 6.
Bari – kapu a kéklő Adriára (folytatás)
A bazilika fehérlő egyszerűségében is fenséges főhomlokzatát két masszív torony keretezi, jobb oldalon a magasabb, bal oldalon az alacsonyabb. A templom homlokzatán kiugró pilaszterek és három bejárati kapu látható. A három közül a központi portál a legnagyobb, kerete szimbolikus elemektől gazdag faragásokkal díszített, a csúcsíves kapudísz fölött egy szfinxet ábrázoló szobor „leselkedik” a térre. A portál két oldalán álló tartóoszlopok ökörformájú kőállatai mintha a bejáratot őriznék.
A San Nicola-katedrális homlokzata
Amikor beléptünk a templomba, éppen vége lett egy esküvői szertartásnak, és amíg a fiatal pár az ultraelegáns násznéppel fényképeket készített, a templom orgonistája Mendelssohn Nászindulójának százféle variációját rögtönözte olyan zseniálisan, hogy percekig csak őrá tudtunk figyelni.
A kereszthajós bazilika belső terét hatalmas gránitoszlopok és pillérek tágas központi hajóra és két folyosóra tagolják, amelyeket árkádok kötnek össze. Amint a sok szépség láttán hol jobbra, hol balra pillantgatsz, azt se tudod, hogy miben gyönyörködj. Egy dologban biztos lehetsz: néhány óra sem lenne elég ahhoz, hogy mindent alaposan megnézhess és emlékeidben elraktározhasd.
A központi hajó aranyozott famennyezetén bitontói Carlo Rosa csodálatos színvilággal megfestett, szentek életét ábrázoló remekművei láthatók. A főoltár a központi hajó végén található, a 11. század végén készült cibóriuma a régió legősibb mozaikkal díszített mennyezete. Az Elias püspöki trón, Dél-Olaszország egyik kiemelkedően szép román kori faragottmárvány-emléke. A püspöki trón mögött Bona Sforza, Bari hercegnőjének és Lengyelország királynéjának sírja látható. A bazilika magyar vonatkozású érdekességei között említendő, hogy kincstárában többek között olyan értékes magyar királyi adományokat őriznek, mint a víz és bor tartására szolgáló arany- és ezüstfedeles páros misekanna, Krisztus szenvedéstörténetének hímzett jeleneteivel készült háromrészes miseruha, oltáriszentség őrzésére szolgáló, oroszlános díszítésű lábakon álló aranyozott ezüsttabernákulum. A feljegyzések szerint itt őriznek egy ereklyetartót, amit még Nagy Lajos király adományozott a templomnak, amikor 1350. május 8-án – miután rövid ostrom után elfoglalta a várost – látogatást tett a templomban, hogy Szent Miklós koporsójánál köszönetet mondjon az Adriai-tengeren való sikeres átkelése miatt.
Az oldalfolyosókon széles márványlépcső vezet le a Szent Miklós ereklyéit őrző kriptába, amelynek padlóját értékes mozaikok borítják. A bizánci és román stílusú kripta boltíves boltozata 26 különböző színű márványoszlopon nyugszik, az oszlopfőket virág- és állatfigurákból álló domborművek díszítik. A kriptában két oltár található; az egyiket a római katolikus, a másikat az ortodox szertartásnak szentelték, ami az ökumenizmust garantálja Bari területén. A kripta jobb sarkában áll a La Colonna Miracolosa, a rácsok közé zárt vöröses márványoszlop, amelynek csodatévő ereje zarándokok ezreit vonzza, nos, a biztonság kedvéért mi is elidőztünk előtte, hiszen egy kis csoda nekünk sem ártana!
Köztudott, hogy az olaszok megszállottan hisznek a csodákban, sok mindennek mágikus erőt tulajdonítanak. Bariban például hagyomány, hogy minden év december 6-án, a szent névnapján a San Nicola-bazilika papsága egy lombikot enged le Szent Miklós sírjába, hogy kinyerje az ereklyében összegyűlt mirhát. Aztán az általuk „mannának” nevezett nedvet felhígítják és a szent képeivel festett üvegcsékbe palackozzák, hogy minél több helyre eljuttathassák, ugyanis azt tartják, hogy a „varázsszer” az évek folyamán számos hívővel tett csodát. Igaz vagy sem, annyi biztos, hogy a csodákban csupán reménykedni is jó!
Valójában nem is tudom, hogy mennyi időt tölthettünk a San Nicola-bazilikában, de amikor kiléptünk a templom előtti kis térre, a házasságot kötött fiatal pár násznépe virágcsokrokkal és színes léggömbökkel a kezükben még mindig éljenzett. Aztán a szerelmesek fehér, nyitott limuzinba szálltak, és néhány kört téve búcsút intettek az őket ünneplő seregnek. Egy darabig mi is követtük a vidám csapatot, végül a templom melletti Largo Papa Urbano útszakaszt lezáró boltíves kapun kiléptünk a kéklő Adriai-tenger partjára. A part menti sétányon meg-megállva, szerettem volna mélyen emlékeimbe vésni azt a csodálatos panorámát és ijesztően gyönyörűséges, végeláthatatlan kékséget, amellyel a vízóriás ezúttal is lenyűgözött.
San Sabino-katedrális
Kis pihenő és erős eszpresszó után megújult lendülettel a székesegyház felé vettük az irányt. Bari székesegyháza, vagyis a Szent Sabinus-katedrális (olaszul: Duomo di Bari vagy Cattedrale di San Sabino), amelyet korábban Santa Maria Assunta (Szűz Mária mennybemenetele) székesegyháznak hívtak, az óváros nyugati részében, teljes pompájában a Piazza dell’Odegitria felé néz. Valószínű, hogy a mai katedrális „elődje” ezen a helyen épült a 6. században – amikor Bari püspökét érseki rangra emelték –, amelynek romjai a jelenlegi dóm kereszthajójának alapjában fellelhetők. A katedrálist San Sabinusnak, Canosa püspökének szentelték, akinek ereklyéit a 9. században vitték a városba, és a dómban helyezték el.
A 11. század első felében I. (Rossz/Gonosz) Vilmos (olaszul Guglielmo il Malo) a város egy részét lerombolta, és a templomot a tűz martalékává tette. A 12. század végén Rainaldo érsek az egykori bizánci székesegyház romjaira új katedrálist építtetett. Az építkezéshez az előző lerombolt templomból és a történelmi házakból származó anyagokat használták fel, pincéjében értékes régészeti leleteket őriznek. Stílusában a katedrális a San Nicola-bazilika „testvérének” mondható, viszont a San Sabino az egyetlen olyan templom az óvárosban, amely impozáns harangtoronnyal büszkélkedhet.
A 18. században Domenico Antonio Vaccaro tervei alapján a katedrális homlokzatát, a hajók és a Trulla belső terét, valamint a kriptát barokkosították. Számos renoválás, átépítés, felújítás, bővítés után, 1950-ben visszaállították a belső tér eredeti román stílusú jellegét, és a 20. század végi, valamint a 21. század eleji renoválásoknak köszönhetően a székesegyház jelenleg az apuliai román stílusú építészet szépségében tündököl.
Az egyszerű homlokzatot két pilaszter tagolja három részre. Bár a három barokk portál az egyetlen megmaradt része a 18. századi átalakításoknak, de a kapuk magukban foglalják a 11. századi székesegyház ősi, egyszerű portáljegyeit. A főkapu fölött jobbra San Sabino, középen a Mennybemenetel és balra San Nicola szobra néz a térre. A magasban nagy rózsaablak látható, amelyet mitikus lények, szörnyek és fantasztikus vadállatok faragott szobrai vesznek körül.
A San Sabino-katedrális főoltára
A háromhajós belső térben az 1950-es átalakítás után nyoma sem maradt a barokk túldíszítettségnek, a fehér templombelső az egyszerűségében is nagyszerű román stílus remekműve. A központi hajót a két oldalsó hajótól nyolc-nyolc karcsú, boltívekkel összekötött oszlop választja el egymástól, amelyek valószínűleg a bizánci épületből származnak. A 11. századi töredékek felhasználásával építették meg a püspöki trónt, és az oltár közelében az énekesek és felolvasók számára készült emelvényt, a főoltárt és cibóriumát pedig Alfano da Termoli 13. századi művének maradványaival alkották újra.
A központi hajó padlójában egy 14. századi színes márványmaradványokból kirakkott rozetta látható, amely mintha a homlokzat rózsaablakát imitálná. Tény, hogy minden év június 21-én a nyári napforduló alkalmával, a nap úgy süt be a homlokzat rózsaablakán, hogy egy adott pillanatban, a rózsaszirmok pontosan rávetítődnek a padló rozettájának szirmaira. Ilyenkor a templomban összegyűltek, szinte lélegzetüket visszafojtva órákig várják, hogy a „fényszirmok” egymásra vetítődjenek. A nem mindennapi jelenséget egy pogány szertartásra emlékeztető ceremónia zárja.
A 17. századi kriptában a zöld, krém, szürke és arany szín uralkodik. Az aranyozott virágmintás domborművekkel díszített, boltívekkel összefogott oszlopok között megannyi kincs. A főoltáron Szent Sabinus ereklyéi, az oltár fölött a három angyalszobrocska által „őrzött” Madonna Odegitria, Bari második védőszentjének aranyszegélyes ikonja, amely egy heves vihar után jutott el a kikötőbe; a mártírhalált halt szűz Santa Colomba, az eső szentjének ereklyéi (amelyekről az újabb kutatások szerint kiderült, hogy az üveg ereklyetartóban nem a szent sértetlen teste, hanem annak papírmasé-csomagolásban újraalkotott csontjait öltöztették ezüst- és aranyszállal átszőtt pazar selyemruhába); a bibliai jeleneteket ábrázoló nagy méretű, csodálatos színvilágú festmények a falakon, és kedvenceim, a violinkulcsos Madonna-freskó, és a szent családot és Jézus születését ábrázoló terracotta presepe (betlehem), Tommaso Gara 1992-ben készített művészi alkotása. Mindegyik hitről, történelemről, művészetről mesél.
Santa Colomba ereklyéi a kriptában
A templom bal oldalán áll a hatalmas kör alakú Trulla, amelynek részleges építményét egy ókori esővízgyűjtő ciszterna helyére építették a 13. században a katedrális nagy épületének részeként. A Trulla végleges formája az 1930-as években, a székesegyház restaurálási munkálataival egy időben készült el, jelenleg a katedrális sekrestyéjeként működik, emeletének vastag üvegablakán keresztül még látható az ókori történelem emlékdarabkájaként a vízgyűjtő medence.
FOLYTATJUK
(A fotók a szerző felvételei)
