A Jón-tengertől az Adriáig 7.
Bari – kapu a kéklő Adriára (folytatás)
Amikor a San Sabino-katedrális felszentelésének 725. évfordulója alkalmával Bruno Volpe, az Il Quotidiano egyik riportere a sekrestyésszövetség és szakszervezet országos titkárától megkérdezte, hogy van-e rivalitás a két templom között, Michele Cassano így felelt: „Egyáltalán nincs. A székesegyház a püspök székhelye, míg San Nicola Myra nagy és népszerű szentjének emlékét képviseli, és ez nem a rivalizálás formája. Büszkék lehetünk a két nagyszerű templomra.”
Violinkulcsos Madonna-freskó a San Sabino-katedrálisban
Egyik kedvenc helyünk éppen a Trulla mögötti Piazzetta Bisanzio e Rainaldo néhány kis asztalos terasza volt, ahol a ház részéről kapott egy-két limoncello után finomabbnál finomabb sajtokat, száraz paradicsomból, padlizsánból készült olívaolajos-citromos salátát, pestós vagy paradicsomszószos spagettit és pizzaszeleteket estebédeltünk, miközben a katedrális közelében lévő barátságos kis teret az olasz slágerek andalító szépsége ölelte körül.
Ha szeretteidre gondolva valami aprócska ajándékot akartál vásárolni, a La Bottega della Fantasia milliónyi emléktárgya közül órákig is válogathattál, a kiszolgáló nem förmedt rád, hagyta, hogy nyugodtan keresgélj, amíg megtalálod a kedvedre való csecsebecsét.
A déli szieszta után, esténként újra életre kelnek az utcák és terek. A hömpölygő tömegből azonnal ki lehet szúrni, hogy ki a turista, csak őrajtuk van kényelmes rövidnadrág, nyári póló vagy ing és strandszandál. A helybéliek elegánsan felöltözött fiatalok és házaspárok, a nők magas sarkú cipőben, földig érő ruhakölteményekben, a férfiak fehér ingben és divatos hosszú nadrágban, kezükben sörös- vagy borospohárral sétálnak fel és alá barátokat keresve, akikkel éjfél utánig viccelődhetnek, nevetgélhetnek. Az öregek sem szomorkodnak, esti tereferére kiülnek a házak elé, beszélgetnek, viccelődnek a szomszédokkal, mustrálgatják az arra sétáló lányokat, majd összesúgva kipletykálják őket.
Városnéző sétáinkból nem hagyhattuk ki az óváros 12. században épült és a századok során többször újjáépített, átalakított erődítményét, a Castello Normanno-Svevo impozáns várat sem, amely egykoron az Adriai-tengerbe nyúló földnyelvre épült Bari szárazföldi határait védte. Sforza Bona, bari hercegnőjének halála után, amikor a vár a nápolyi királyság tulajdonába került, kaszárnyának és börtönnek építették át. A várból kimagasló őrtorony és a 14. és 15. században megerősített várfalak jelenleg is biztonságot sugároznak. A várat három oldalról ősi vizesárok veszi körül, északi része a tenger felé néz. Az építmény a déli oldalról, a várárkon átívelő hídon keresztül közelíthető meg. Felújított előadóterme ideális koncertek, kamaraszínházi produkciók megszervezésére. Múzeumának egyik szárnyában Puglia régió templomainak, jeles épületeinek gipszből készült szobor- és domborműmásolatait, a kiállítás másik részében a görög mitológiai történetekkel díszített amforák, tálak, különböző edények, dísztárgyak szépségét csodálhattuk.
Nem hagyhattuk ki a vár bejáratával szemben a helyiek által Strada delle Orechiette-nek nevezett hangulatos sikátort, igazi nevén Via dell’Arco Basso, ahol az alacsony boltíven átkelve, a házak elé kirakott asztalok mellett mosolygón csevegő asszonyok bámulatos pastakészítő műsorral ejtik ámulatba az arra vetődő idegeneket. A durumbúzából készülő orecchiette, a vidék kulináris hagyományaként, Bari-specialitásként vált ismertté. A rátermett asszonyságok – köztük a „sztárként” ismert signora Nunzia, aki már New Yorkban is bemutatta őseitől örökölt tudományát – játszi könnyedséggel naponta több ezer különböző méretű és színű „fülecskét” készítenek.
Az orecchiettét készítő signora Nunzia
Az orecchiettével kapcsolatban jut eszembe egy vicces történetecském. Amióta Porto Cesareóban a tenger elnyelte a kedvenc fülbevalómat, mindennap legalább kétszer elismételtem, hogy nekem új fülcsi kell! Bariban sok kis boltban keresgéltünk, de a halványkék tengerszem-fülbevalómhoz hasonlót sehol sem találtunk. Aztán olyan butikra bukkantunk, ahol minden volt a polcokon, csak élelmiszer nem. Mondtuk az elárusító hölgynek, hogy mi orecchiettét szeretnénk venni, ő csodálkozó szemmel csak rázta a fejét, aztán néhány másodperc múlva mosolyogva kérdezte: „ah, orecchini?”, merthogy így nevezik a fülbevalót, mi pedig a „fülecske” tésztafélét kértük. Végül nevetve jöttünk ki a boltból, ahol nemhogy orecchiette, de sajnos orecchini sem volt.
Lassan ebédidő közeledett. Az elegánsabb, de egyben legkeresettebb Osteria Le Arpie vendéglőbe az Arco del Carmine 2. szám alatt csak előzetes foglalással lehet ebédhez jutni, de ha egyszer sikerül helyhez jutnod, pillanatok alatt a pugliai specialitások, a frutti di mare variációi, az orecchiettével párosított szószos ételek és finom italok fogdájába kerülsz, úgy, hogy mind a tíz ujjadat megnyalod utána… aztán nézheted a pénztárcád fenekét!
Vasárnap délután rövid séta erejéig a modern városrész felé indultunk. A Via Sparano da Bari hosszú bevásárlóutcán és sétányon mindenhol sűrűn ültetett fák, virágágyások és padok. Az egymást túllicitáló üzletsorokban, márkásabbnál márkásabb ruha- és cipőboltokban, a csillogó ékszer- és illatszerüzletekben, a cukrászdák, kávézók és Bari specialitásait kínáló éttermek utcai teraszain a világ minden tájáról nyüzsögnek a turisták. Bámészkodásaim közepette azt méricskéltem, vajon az égig érő pálmafák vagy a többemeletes épületek magasabbak.
A Via Sparano egyik lenyűgöző luxusáruháza, az 1926 és 1928 között épült többemeletes Palazzo Mincuzzi a 20. század eleji építészet remekműve. A kereskedelmi palota kör alakú „szemekkel” ellátott bordás kupolájának tetejében aranyozott öntöttvas gömb „kémleli” a városrész pezsgő életét. A járdák burkolata a modern városrészben sem aszfaltozott, a mozaikszerűen lerakott sima kőlapokon még tűsarkú cipőben is kényelmesen járhatsz. Ott is vannak elektromos rollerek, de nem kell attól félned, hogy valaki neked jön és földre dönt, mindenki civilizáltan közlekedik, csak az a tipikus gesztikulációval kísért hangos beszéd hiányzott, amit annyira élveztem annak idején Nápolyban.
A sétálóutca vége felé már látni lehetett a Teatro Petruzzellit, Olaszország negyedik legnagyobb operaházát, a palermói Teatro Massimo, a milánói La Scala és a nápolyi San Carlo után. A színház Onofrio és Antonio Petruzzelli kereskedő és hajóépítő testvérek kezdeményezésére a 19. század közepén épült – innen az operaház neve is –, de kapuit csak 1903. február 14-én nyitotta meg Giacomo Meyerbeer A hugenották című operájával.
A színház homlokzata
A Teatro Petruzzelli színpadán az opera-, balett- és musical- előadások mellett szimfonikus koncerteket, sőt könnyűzeneesteket is szerveznek. Az első évadoktól kezdve olyan hírességekkel találkozhatott a közönség, mint Beniamino Gigli, Mario Del Monaco, Renata Tebaldi, Rudolf Nureyev, Luciano Pavarotti, Plácido Domingo, José Carreras, Riccardo Muti, Franco Zeffirelli és a könnyűzene óriásai közül Frank Sinatra, Ray Charles, Lisa Minnelli. 1991-ben Bellini Norma című operájának előadása után a színház szinte teljesen leégett, és csak 2009-ben, többéves felújítás után, Beethoven IX. Szimfóniájával nyitották újra. Sajnos, mi csak kívülről csodálhattuk meg a „téglaszínű” színházat, mivel éppen újságíró-találkozó volt, de a fényárban úszó előcsarnokban pezsgőző meghívottak jókedve ránk is átragadt. Nos, nem messze az operaháztól, a Caffè Bellini teraszán egy jeges Campari néhány pillanatra kultúraszomjunkat is oltotta.
Mondják, a jóból is megárt a sok, a mi barangolásainknak is lassan vége szakadt. A napbarnított, fekete, göndör hajú taxis fiatalember, ahogy ígérte, jött is értünk, hogy bánatos szívvel, de sok szép emlékkel feltöltődve Bari repülőterére szállítson. A magasban gomolygó szürke felhők között villámok cikáztak. Meglehet, hogy a repülő pici ablakán lepergő esőcseppek (is) azt az éppen véget érő csodálatos kéthetes nyarunkat siratták, amit az égig érő pálmafák, a gyümölcsöző óriáskaktuszok, a frutti di mare és az orecchiette hazájában töltöttünk, a Jón-tengertől az Adriáig.
(Borítókép: Castello Normanno-Svevo – részlet. A képek a szerző felvételei)
