Jézus feltámadásának teológiai és vallástörténeti jelentősége is a vallási szinkretizmus egyik legkomplexebb példája. Nem véletlen, hogy ma is a nyolcmilliárd földlakóból közel 2,3 milliárdnak jelent valamit még Jézus életútja és teológiai üzenete. A kérdés azonban az, hogy mit és mennyit: a kereszténység jelene és jövője sokakat foglalkoztató téma, legyenek teológusok, vallástudósok, szociológusok, hívők, politikusok vagy ateisták. A megszületendő válaszok azonban nagyban eltérnek egymástól és nemegyszer a legradikálisabb formákat öltenek.
A legradikálisabbak szerint a kereszténység a múltból ránk maradt fosszília, kollektív bűnökkel teli teher, ahol a korrupció, intézményesült befolyás és bántalmazás (gyermek és felnőtt egyaránt) az intézmények része, így azt eltörlendőnek vélik, a hívőket pedig „valláskárosultnak”. Ez a fajta fanatikus, a militáns ateizmus kategóriájába tartozó jelzősítés és a kritikai gondolkodást nélkülöző kategorizáció kontraproduktív és csak a feszültséget, a véleménybuborékosodást és szekértáborokat erősíti. Ennek kiváló példáját láthattuk a Víg Emese újságíró által nem túl szép magyarsággal megírt és a Telex Facebook-oldalán is megosztott hír alatt kialakult kommentsorozatban, amely a csíkszeredai húsvéti ételszentelésről szólt. Döbbenet volt olvasni a több száz hozzászólást, amelyek nagy része az erdélyi magyarok, a katolikus hívők, a hagyományok tisztelői ellen, pocskondiázó és kritikán aluli hangnemben szóltak.
Az erdélyi katolikusokat „valláskárosultnak” nevezők egyre gyakrabban nyilvánulnak meg külföldön is: hasonló reakciókat látunk az amerikai és angliai fórumokon, ahol egyre vehemensebb keresztényellenes hozzászólások és vélemények olvashatók. Ez az erősen keresztényellenes, militáns ateizmus gyakorta társul politikai identitások harcával, ahol a keresztény csoportok az új jobboldal képviselőiként, míg a militáns keresztényellenesek az új baloldal képviselőiként jelennek meg. Ez persze csak a radikális, utópiákban és disztópiákban gondolkodó csoportoknál jellemző, a hétköznapi élet és társadalmi realitás ennél sokkal árnyaltabb, komplexebb és rétegződőbb identitástípusokat mutat.
Ma Európa nyugati felében és Magyarországon is az emberek döntő többsége nem templomba járó keresztény („dwellers” – egyházhoz kötődők): ezt mutatja az összes statisztika és a népszámlálási adatok is. De a templomba járás megtagadása és az intézményesült egyház kritikája még nem jelenti minden egyén esetén a hitnélküliséget: sokkal bonyolultabb annak a kérdésnek a megválaszolása, kik és milyen módon képzelik el a halál utáni életet, hisznek-e természetfeletti-isteni entitásban, hasznosnak tartják-e a vallást világunkban, mint kulturális tényezőt. Ezekkel a kérdésekkel is foglalkozik többek között a vallástudomány, amely – bár másfél évszázada létező tudományág és a világ számos jelentős egyetemén önálló tanszékként működik – az előbb bemutatott militáns kategória számára nevetség tárgyává silányult az elmúlt években.
Szerencsére sokkal többen vannak a második csoportban, akik számára a kereszténység nem feltétlenül hitrendszeri meggyőződés és vallásgyakorlati örökség. Magyarán, nem járnak templomba, nem gyakorolják a hitet, de kulturális identitásuknak még szoros része: templomban házasodnak, megkeresztelik gyermekeiket, gyönyörködnek keresztény emlékekben és a jézusi tanításokat etikai, morális üzenetük miatt értékesnek tartják.
Ebbe az izgalmas és nagyon nehezen körvonalazható kategóriába sorolta nemrég önmagát Richard Dawkins biológus, az ateista és szekuláris mozgalom egyik kiemelkedő alakja, akinek nyilatkozata óriási vitát indított el, hiszen sokan iszlámellenes reakcióként értelmezték az Egyesült Királyságban. Dawkins szerint Európa kulturális alapjait és identitásának egyik biztos pontját a kereszténység adja: ebben nevelkedtünk, ezek a kulturális szövetek alkotják hétköznapjainkat, naptárunkat, létezésünk alapköveit és ezt lecserélni újra, másra, idegenre szociológiai szempontból rizikós lenne. Dawkinstól meglepő és szokatlan ez a kijelentés, hiszen neve elsősorban vallás- és keresztényellenes köteteiről volt ismert évtizedeken át.
Ezt, a nagyobb, kulturális keresztény, de már nem hívő csoportot („seekers” – keresők) próbálják valahogy megszólítani a megújhodásra nyitott, önmaguk reformján nyüglődő nyugati egyházak (katolikus, protestáns egyaránt). A Németországban zajló szinodalitás vita és a második vatikáni zsinat örökségének radikális újraértelmezése, valamint az anglikán és nyugat-európai protestáns egyházak nyitása az LMBTQ, abortusz, eutanázia kérdéseiben a kortárs kereszténység nagy vitái közé tartoznak. Vita tárgya, hogy az egyházak útkeresése, a kereszténység jövője milyen irányba halad majd. Míg Európában a kereszténység legfeljebb az ortodox államokban mutatkozik stabilnak (bár ott is inkább a 40–50 feletti generációnál), addig Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsiában több százmillió keresztény él, akiknél az újprotestáns mozgalmak hódítanak és élő példái a posztszekuláris világ vallási reneszánszának.
José Casanova és Peter Berger vallástudósok jól látták: a kereszténység ezekben a régiókban nem csorbul, inkább a szerepük változik meg, de jelentős kulturális és vallási tényezők maradtak.
Európa esetében azonban a válság rendkívüli és erre a jelenségre próbál alternatívát nyújtani a kulturális kereszténység alapötletével David Engels ókortörténész, aki a Mit tegyünk? programadó kis kötetében a kulturális keresztény identitást Európa közös szöveteként értelmezte.
Hasonlóan fontos kérdéseket feszeget, igaz, más módon, más módszerrel válaszolja meg azokat a neves cseh filozófus és teológus, Tomáš Halíkúj idén megjelent kötetében (A kereszténység délutánja: The Afternoon of Christianity. The Courageto Change, Notre Dame University, 2024). Halík hangsúlyozza, hogy három fő jelenséget lát a kortárs kereszténységben: a politika és vallás egyre szorosabb összefonódását; Isten fogalmának új, filozófiai és teológiai változását, valamint a spiritualitás és valláspótló, ún. kvázi-vallásosság iránti megnövekedett érdeklődést az embereknél. A cseh gondolkodó több munkájában hangsúlyozta, hogy Európában történelmileg már réges-rég nem társadalomformáló erő a keresztény vallás: a felvilágosodás és a tudományos forradalmak előbb a tudományt, később a nacionalizmusok a nemzeti kultúrákat, a 20. század pedig a politikai vallásokat (Eric Voegelin és Emilio Gentile ötlete) tette meg a kereszténység helyett a fő vallási, vagy kvázi-vallási erővé. Ezt pedig jelenkorunkban felváltotta a Mark Fisher által oly érzékletesen körülírt kapitalista realizmus, a kiüresedett emberek konszumerista neoliberalizmusa. Ebben az új, pluralista világban kell megtalálnia helyét a kereszténységnek, ahol nemcsak a más vallások (főleg az iszlám) térnyerése és felemelkedése, de a militáns vallásellenes mozgalmak is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak.
A keresésre adott válaszpróbálkozások pedig hatalmas polifóniát mutatnak: vannak radikalizálódó egyházi mozgalmak, de olyanok is, amelyek próbálják az új idők új dalait énekelni, új teológiákat létrehozni, hogy egyházaikat valamilyen formában megmentsék a teljes dekonstruktivizmustól és széteséstől. Tomáš Halík és megannyi más neves gondolkodó próbálja megtalálni a „délutáni időszakába” ért, de remélhetőleg nem örök éjszakájába süllyedő kereszténység jövőjének útját. Fontos eseménye volt ennek a jelenségnek a neves Habermas–Ratzinger vita 2004-ben, ahol a két fél – a szekuláris, humanista világ képviselője és az egyházi, vallásos világ reprezentánsa – végül egyet értett abban, hogy a tiszteletteljes párbeszéd és közös útkeresés mindig fontos, bár a közös pontokat csak nehezen tudták körvonalazni.
A kereszténység – és általában, a vallások szerepe – ma rendkívül fontos téma a világban, amely áthatja a politikát, a világnézeti vitákat és szekértáborokat, ideológiai harcokat és a gazdaságpolitikát is. Bármi is legyen a megoldás (vagy alternatív megoldások), egy biztos: a világ demokratikus felében egyelőre a vallásgyakorlat és a vallásszabadság egyetemes emberi jog, amellyel gúnyolódni, amelyet megalázni, de még inkább üldözni és megbélyegezni szigorúan tilos. Sajnos egyre több ilyen csoport van, és ez teszi a helyzetet aggasztóvá és sürgetővé: vallásos intézmények („dwellers”) ugyanolyan krízisben keresik helyüket a 21. század válságos időszakában, mint a vallásokat felváltani akaró, de a vallásosságra, spiritualitásra vágyó keresők („seekers”). A keresés tehát közös, az út egyelőre nem az, de ebbe talán lehetne kapaszkodni az elkövetkezőkben.
Borítókép: Ételszentelés Kolozsváron, húsvét vasárnapján (Tompa Réka felvétele)
