Kelemen István: Lassan az életkedvem is visszatért… Élni akartam

Október 12-én reggel szovjetek jelentek meg Kolozsvár utcáin. Román tolmácsok kíséretében minden házba behatoltak, és összeszedték a 15 és 50 év közötti egészséges férfi­akat. Egyikünk sem sejtett semmit, amikor a román tolmács elkérte a személyi igazolványainkat, majd kitessékelt az Ady Endre utca 8 szám alatti családi há­zunkból, és a 2. szám alatti Györke-ház udvarára irányított. Azt hazudták, hogy papírt adnak, amellyel szabadon járkálhatunk, és munkába állhatunk. Végül az egyik szomszédunkat, György Jakab Mihályt, édesapámat és engemet választottak ki. Mivel az öcsém és két unokatestvérem még nem töltötték be a tizenegyedik életévüket, így szerencsésen megszabadultak.

Két óra körül sorakoztattak, majd a Víz és a Dávid Ferenc utca sarkán lévő épület udvarára kísértek, ahol egyenként kellett jelentkeznünk a szovjet vezetőség előtt. Felírták a nevünket, és hogy hány évesek vagyunk. Közben minden értéktár­gyunkat – pénzünket, zsebóránkat, cigarettatárcánkat – elvették. Miután mindannyiunkkal végeztek, este 6 és 7 óra között sorba állítottak, és a kolozsvári törvényszék fogdájába szállítottak. Ekkorra már körülbelül hatszáz em­bert gyűjtöttek össze. Mielőtt bezártak volna, még egyszer alaposan megmotoztak. György Jakab Mihályt, Kis Gyula iskolatársamat, édes­apámat és engem a 13-as cellába kísértek.  

Másnap hajnali ötkor nagy mozgolódásra ébredtünk. Az oroszok ordítoztak, és sorakozót rendeltek el. Ez volt az első transzport. Az emberek gyalog tették meg az utat a Feleken át Tordáig. Akik ott maradtunk, 6-kor kaptunk egy cse­réptál paszulyt és egy darab puliszkát, majd bennünket is elindítottak.

Őszi ködös reggel volt. Mindannyiunkra nyomott hangulat nehezedett. Találgattuk, hogy vajon mi lesz velünk, hova visznek. A Házsongárdi temető mellett lassan, poroszkálva haladt a megfélemlített és becsapott „férfiak hada”.

Az első szökéseket a Házsongárdi temető közelében kísérelték meg. Néhányan a temető keleti oldala felé iramodtak. Beugrottak a sáncba, és eltűntek a sírok között. Apám magához szorított, nehogy én is eliramodjak. Azzal tartott sakkban, ha elszököm, ő soha nem tér haza. Gondterhelten bandukoltam tovább. Ha édesapám nem lett volna velem, biztosan én is megszököm. Nem tudtam elképzelni, ennyi ember miért hagyja, hogy néhány szovjet lovas katona úgy terelje őket, mint valami barmokat.

Az út felénél egy fél óra pihenést engedélyeztek, majd újból elindítottak. Gondterhelten, fáradtan gyalogoltunk tovább. Délután 3 óra körül érkeztünk meg Tordára. A törvényszék udvarára vezettek, ahol az első szállítmány várakozott. Az udvaron állingáltunk, amikor egyszer csak felcsendült magyarul az internacionálé: „Föl, föl ti rabjai a földnek”… Úgy éreztem, hogy rögtön megnyílik a föld alattam. A szerencsétlen emberek azt hitték, ha eléneklik az internacionálét, „be­nyalják” magukat az oroszok kegyeibe, és megszabadulnak. A törvényszék ud­varán kapott káposztalé azonban hamarosan észhez térítette őket, és belátták, hogy nem babra megy a játék.

Másnap marhaszállító vagonokba gyömöszöltek, és mindenki elindult a maga végzete felé. Brassóban barakkokban szállásoltak el a külváros csendőrkaszárnyájának a szomszédságában. A csupasz padlón aludtunk: úgy feküdtünk egymás mellett, mint a konzervdobozban a heringek. Ilyen körülmények között töltöttünk el tizenhat éjszakát. Körülbelül két hét múlva értesítettek, hogy következő vasárnap to­vábbvisznek.

Indulás előtti nap öten elhatároztuk, hogy megszökünk. Az időjárás is ne­künk kedvezett. Borús, esős idő volt. Egyetlen használható eszközünk egy kombináltfogó volt, amit mostanáig rejtegettünk. Villanyszerelő fogolytár­sunkkal alaposan átgondoltuk a tervet. Minden rendben is lett volna, ha György Jakab Mihály szót fogad, és úgy tesz, mint ahogyan azt megbeszéltük. Azt ter­veztük, hogy 8 órakor a láger északkeleti őrbódéjától úgy ötven méterre el­vágjuk a kerítés alsó szúrósdrótját, a másodikat pedig deszkával kitámasztjuk, és amikor váltásra kerül sor, kisurranunk a résen. Sorsot húztunk, hogy ki menjen először. A sorrend a következőképpen alakult: Kis Gyula, György Jakab Mihály, a villanyszerelő, apám és én. Nem bántam, hogy én lettem az utolsó, mert így legalább édesapámat biztonságban tudhattam. Kis Gyula ügyesen kicsúszott a drót alatt, György Jakab Mihály azonban féltette a hasát, és lebújva akart a szemközti bozótba kúszni. Emiatt vita kerekedett. Az egyik őr észrevette a mozgást, gyorsan félrelökte előtte álló társát, és egy sorozatot eresztett az irányunkba. A villanyszerelőt pontosan a drót alatt érte a golyó. A többi a fejünk fölött csapódott be a legközelebbi barakk oldalába. Apámmal hason csúsztunk a legközelebbi barakkig, majd onnan szaladva tettük meg az utat a barakkunkig. Az inci­dens után azonnal riasztották az őrséget, és megerősítették az őrszolgálatot.

Másnap sorakozót rendeltek el és ötösével a brassói állomás félreeső vágányához irányítottak. Bevagoníroztak, és a foksányi gyűjtőlágerbe szállítottak. Itt egy raktárhelyiségben helyeztek el, ahol a nedves talaj miatt lefeküdni sem lehe­tett. November 1-án már a széles vágányú nagy orosz tehervagonokban voltunk. Egy vagonba mintegy száz embert zsúfoltak. Mozdulni sem tudtunk.

Csernovicban azt reméltük, hogy kapunk valami tartalmasabb ennivalót, de meg kellett elégednünk valami híg lével, amelyben alig úszkált néhány borsószem. Amikor a két pléhkondért benyújtották, a száz ember egymás hegyén-hátán próbált ezek közelébe jutni, hogy egyen legalább egy kanál levest. Mivel én nem akartam gyurakodni, édesapám mindenki szeme láttára felpofozott. Azt mondta, ha ilyen élhetetlen vagyok, itt halok meg éhen mellette, és rám parancsolt, hogy én is nyomuljak a kondérhoz.

Siralmas vidéken haladtunk keresztül. Kijevből jóformán szinte semmi sem maradt. Nem láttunk sehol egy lelket sem. Mintha teljesen kihalt volna a város. Különös érzés vett rajtunk erőt. Aztán napokon át csigalassú­sággal mentünk. Útközben többször újraszámol­tak. Nem tudtuk, mire vélni ezt a gyakori ellenőrzést, de aztán erre is rájöt­tünk. Azzal az ürüggyel, hogy megszámlálnak bennünket, a szovjet őrök lassan minden értékesebb dolgainkat elvették. Így szabadítottak meg a téli kabátomtól, amellyel négyen takaróztunk. Bakancsunkat is csak úgy sikerült megőriznünk, hogy két oldalán felbontottuk a varrást. Amikor az orosz látta, hogy nem valami jó minőségű, nem vette el.

Valahol nyílt pályán megállították a szerelvényt, és felnyi­tották a vagonok ajtaját. Egyik társunkat, aki szökni próbált, gondol­kodás nélkül lelőtték. Ily módon akarták megfélemlíteni a társaságot. Figyelmeztettek, hogy mindenkire, aki szökni próbál, ez a sors vár.

Vonatunk a Brijanszki-erdőn haladt keresztül. Az Urál felé tartottunk. Kujbisevtől keletre már beállt a hideg idő. Havazni kezdett. A vagonokba kisebb kályhákat helyeztek el. Fával és kőszénnel fűtöttünk. Nagyon kevés tüzelőt kaptunk, ezért amit a vagonban találtunk, mindent elégettünk. Figyelmeseknek kellett lennünk, ha nem akartuk összeégetni magunkat. Egyik társam véletlenül a kályha oldalához taszított, és a bal csuklóm az izzó vaslemezhez ért. Nagyon csúnyán megégettem magam.

Menet közben nemigen láttak el élelemmelFolyadékkal sem. Amikor már nagyon szomjasak voltunk, a vagon oldalán lévő szegecsfejekről nyaltuk le a vastagon álló zúzmarát. Volt egy kétliteres fazék, amit a nadrágszíjamhoz rögzítettem, és társam hátára támaszkodva megpróbáltam a sínek mellől havat merni. Amikor felhúztam a fazakat, egyszerre tíz kéz nyúlt bele. Mivel ez a munkametódus eléggé kimerítő volt, lemondtam a további kísérletezésről, és a fazakat odaadtam a társaimnak, hogy kínlódjanak ők is.

Egyik nap leszámoltak ötven embert a vagonunkból. Mindenkinek a kezébe nyomtak egy-egy zsákot, majd indulást vezényeltek. A vasúton keresztül baktat­tunk a nagy hóban két őr kíséretében. Húsz percnyi menetelés után egy hatalmas raktárhelyiségbe érkeztünk. Azt az utasítást kaptuk, hogy a zsákokat szárított sós hallal és kenyérrel töltsük meg. Miután leszámoltak, elindultunk visszafelé. Út­közben a zsákok tartalmából igyekeztünk valamicskét elcsenni. Apámmal a halas zsákokhoz kerültünk. Amikor az oroszok nem figyeltek, néhány halat a nadrágunk szárába csúsztattunk. A minden hájjal megkent oroszok azonban a mozdony elé nagy ponyvát terítettek, és mindenkit megmotoztak. Szerencsémre hátrább álltam, és még volt annyi időm, hogy a halakat elrejtsem a hóban. Apám bakancsának a szárában viszont a katona megtalálta a halakat, s megmutatta az orosz tisztnek, aki sűrű szidalmak közepette előkapta a pisztolyát, és jól szájon ütötte vele édesapámat. Szegénynek a négy felső foga azonnal kitört, s a száját elön­tötte a vér. Nekem pedig mindezt tehetetlenül végig kellett néznem. Apám beda­gadt szájjal, én pedig elégett csuklóval tettük meg a hátra maradt utat. Már jár­tányi erőnk sem volt, a szánk kicserepesedett és kihasadt.

Huszonnégy napi állati bánásmód után megérkeztünk Magnyitogorszkba. Útközben vagonunkból négyen meghaltak. A hullákat nem szállították el, hanem meztelenre vetkőztették, és a holttesteket a vagon ajtajával szembe egymásra tették. Teljesen állati sorba süllyedtünk. Hang is alig jött ki a torkunkon. Amikor megérkeztünk a lágerbe, sokan kuporgó pozíciójukból alig tudtak felegyene­sedni, és lábra állni. A katonák úgy lökték fel az embereket a teherau­tókra, mint valami hullákat.

A láger egy domb tetején voltMár maga a környezet lesújtó benyomást kel­tett az emberben. Ólomszürke vidék, ködösen égő lámpák a láger körül. Hosszú barakkok sorakoztak egymás mellett. Érkezésünk után a gyengébbeket lelökték a kocsiról. Aki még tudott mozogni, maga szállt le. A bejárat bal oldalán lévő csőből víz ömlött. Gyorsan oda gyúródtam, és teletöltöttem a fazakamat. Jól teleittuk magunkat hideg vízzel. Apám szerencsére megúszta betegség nélkül, én azonban komoly gyomorhurutot kaptam. A hideg víz megtette a ha­tását, és decemberben a disztrófiás betegek közé kerültem. A hasmenés miatt annyira legyengültem, hogy alig voltam negyvenöt kiló. Karácsony szombatján engedélyezték, hogy apám meglátogasson. Amikor meglátott, csak nézett rám és sírt. Őt már beosztották brigádba, és kijárt dolgozni. Élelmiszeradagjából két szelet pirítós kenyeret és két szem sült krumplit tett félre, hogy elhozza nekem. Annyira rosszul voltam, hogy már felülni sem tudtam. A német katonák egyszer csak énekelni kezdtek. Sírva hallgattam a karácsonyi énekeket, és gondolatban otthon jártam. Anyámat és az öcsémet láttam a kis karácsonyfa körül. Borzasz­tóan fájt a lelkem.

Úgy este 11 óra körül a német orvos bejött a barakkba. Kezében szé­rummal teli injekciós tűt tartott, amit beadott a velem szemben fekvő két német katonának. Gondoltam, ezek is útra készen vannak. Amikor láttam, hogy az orvos a tűvel felém közeledik, elvesztettem az eszméletemet. Már kora reggel lehetett, amikor ismét kinyitottam a szemem. Orosz szanitéc leányka állt mellettem, és gyógyszert adott be nekem. Ugyanígy járt el a két némettel is. Hajnalra a német katonák halottak voltak. Én még éltem. Reggel az orvos is megjelent. Amikor látta, hogy élek, örömében megcsókolt. A kis felcsernőnek kiadta az utasítást, hogy buris helyett köleskását hozzanak reggelire. A kásán kívül két szelet pirítós kenyeret és egy csupor keserű teát is kaptam. Kezdtem jobban érezni magam. Lassan az életkedvem is visszatért. Élni akartam.

1945 januárjában már az O.K.-sok közé kerültem Bár lábra tudtam állni, még mindig nagyon gyenge voltam. Erőt adott az a tudat, hogy nemsokára itt a tavasz. Márciusra már annyira felerősödtem, hogy egyórás munkásnak minősítettek. Téglákat kellett egyik helyről a másikra szállítanunk, majd gödröket ástunk villanyosz­lopoknak. Ha nem készültünk el idejében, csak buriskását és káposztalevest kap­tunk ebédre. Amennyiben teljesítettük a normát, a buris és a káposztalé mellé egy gyűszűnyi olajat és ugyanennyi cukrot, vacsorára pedig kétujjnyi vastagságú szalonnát és egy olajos halat is kaptunk. Ebből is jól látszik, hogyan lehet az embereket a „gyomrukon” keresztül irányítani.

Nyáron egy ideig talicskával földet szállítottunk. A nap melegen sütött, mi pedig derékig levetkőzve, mezítláb szaladgáltunk le és fel a láger udvarán. Egy embernek naponta negyven talicska földet kellett szállítania.

Édesapámat 1945 tavaszán kolhozba vitték dolgozni. Az itt dol­gozó emberek azt ettek, amit a föld adott, krumplit, cukorrépát, céklát. Szemszú­rásból néha kaptak egy-egy darab szalonnát, valami híg krumplilevest, buriskását és néhány szelet kenyeret. Augusztusban berendelték a kolhozból azokat a foglyokat, akik egész­ségileg nagyon leromlottak. Apám is visszakerült a lágerbe. Többször végig­jártam a barakkot, de sehol nem találtam. Végül az egyik fogolytól kérdeztem meg, hogy hol van apám. Két méterre feküdt tőlem. Szinte nem ismertem fel. Szemei beestek, a bőr rászáradt az arcára, ajkai kicserepesedtek. Az egész ember csont és bőr volt. Aludt. Nem mertem felébreszteni. Amikor megszólalt, csak suttogott. Alig értettem, hogy mit mond. Néhány nap múlva tiszta fehérneműt, vászoncipőt, ka­bátot és oldalzsákot kapott több fogolytársával együtt, majd sorakoztatták őket. Tisztelegniük kellett a kapunál sorakozó tisztek előtt. Apám csak sírt, és nem tisztelgett. Akkor egy magyar őrnagy durván utána kiáltott:

- Hé, öreg! Maga nem tud tisztelegni?!

Apám csak ment lehajtott fővel. Én sírva néztem utána. Azt hittem, hogy soha nem fogom viszontlátni. Nem messze a láger kijáratától egy jugoszláv tiszt végig­nézte a jelenetet. Látta, hogy milyen nehezen váltunk el egymástól. Odajött hozzám és megkérdezte, hogy ki volt az idős ember, akitől elbúcsúztam. Megmondtam neki. Azt válaszolta, ha ő ezt tudja, közbenjárt volna a lágerparancsnoknál, hogy együtt mehessünk haza. Hogy segítsen rajtam, maga mellé kért csicskásnak. Kezdtem feljavulni, ugyanis a tiszteknek járó élelem jóval különbözött a miénktől. A jugoszláv tiszt nagyon rendes volt, mivel az élelmiszeradagját mindig becsületesen elosztotta velem.

Szeptemberben krumplit ásni vittek a lágertől úgy 12 kilométerre lévő földekre. Este teherkocsikkal kellett visszahozzanak a táborba, de mivel havazni kezdett, az autók nem tudtak felhajtani a dombra. Nem volt mit tennünk, gyalog indultunk el. Útközben az egyik cipőmnek leszakadt a talpa, a má­sikat meg dühömben én téptem le. Rongyba csavart lábbal szaladtam a láger felé a nagy hi­degben. Amikor az őrök meglátták, hogy milyen állapotban vagyok, egyikük azonnal leültetett az őrszobában, míg a másik kettő egy veder havat hozott, és dörzsölni kezdték vele a lábamat. Ezután a szlovák suszterektől egy pár posztócsizmát szereztek, amit a kapcával betekert lábamra húztak. Az orosz őrök a barakkomig kí­sértek. Megköszöntem nekik az emberségüket. A lábam annyira sajgott, hogy egész éjjel nem tudtam lehunyni a szemem. Ordítani tudtam volna a szúró fájda­lomtól. Reggelre kissé jobban lettem. A három fiatal orosz megmentette a lába­imat. Azt hiszem, azért segítettek, mert látták, hogy velük egykorú lehetek, és megeshetett rajtam a szívük.

Nemsokára bevagoníroztak, és Tvárája Plátyinára vittek, a mészkő-bányate­lepre. Munkahelyünk a lágertől körülbelül két kilométerre volt. A barakkokat ki kellett javítanunk, mert a tetőzet sok he­lyen elrothadt.

Lassan eltelt a nyár. Az Uralban a meleg csupán néhány hónapot tart, míg a tél már szeptemberben beáll, és nyolc hónapig is elhúzódhat. Az oro­szok szerint az utóbbi ötven évben nem volt olyan hideg, mint azon a télen.

Az élelmezés elég gyenge volt. A kenyeret tizenkét részre osztottam. Hogy mindenkinek egyenlő adag jusson, mérleget készítettem. Mérés után a tizenkét darab kenyeret sorba raktuk, és mindenki húzott egy számot, s az ennek megfelelő kenyérdarabot kapta. Jóllehet az adagokat pontosan elosztottam, sokan mogorván vették el, mert nagyon keveselték azt.

Egy alkalommal, valamikor 1946 őszén lehetett, tizenötünket lágerőrségbe osztottak be. A hókerítés körülbelül egy méter magas volt. A láger vasúti pálya felőli oldalán őriztük a lerakott több tonna kőszenet. Hiába vártam Tordai Mikit, hogy le­váltson, Miki csak nem jött. Helyette egy alakot vettem észre, aki a kenyérvágó felől a strekk irányába szaladt. Hóna alatt zsákot szorongatott. Amikor megállí­tottam, rimánkodni kezdett, és kért, hogy legalább két darab szenet adjak neki, mert fagynak meg a kenyérvágóban. Megsajnáltam, és hagytam, hogy vegyen a szénből. A lágerparancsnok ez idő alatt mindvégig ott állt a közelünkben, de a sötétségben mi nem láthattuk őt. Fogolytársamat még át is segítettem a hókerítésen, majd mintha mi sem történt volna, visszasétáltam a helyemre. Egy másodperc se telt el, és hallom, hogy szólítanak.

- Váktyor, igyi szudá! Őr gyere csak ide!

Tettem magam, hogy nem hallom. Tovább sétáltam le és fel. A kiáltás azonban megismétlődött, s a fényben hamarosan megcsillant a lágerparancsnok földig érő bőrkabátja és a vállán hordozott puskája. Gondoltam magamban, na, Kelemen, nincs, mit tettesd magad. A parancsnok egyenesen felém tartott. Meg­állt előttem, majd a karcer ajtóra mutatott, és csak annyit mondott: be vagy zárva! Rögtön belöktek a zárkába.

Miután innen kikerültem, munkára küldtek. A nagy szélfúvásban csá­kánnyal törtük a vasúti sínek közti harminc centi vastagságú kőtörmelékes jeget. Ha nem sikerült az orosz nyácsálnyik által kilépett távolságot délig elvégeznünk, csak „vízlevest” és köleskását kaptunk ebédre. Amennyiben teljesítettük a normát, a kását gyűszűnyi kristálycukorral ízesítették, és egy darab olajos sós heringet vagy egy kocka szalonnát adtak pluszba. Így kényszerítettek arra, hogy sokat és jól dolgozzunk.

Valamikor 1947 nyarán a lágerparancsnok bejelentette, hogy menjünk a raktárba és válasszunk magunknak tiszta ruhát, mert visznek haza. Mostanáig még nem történt meg, hogy a fogoly saját kedve szerint öltözhessen fel. Az orosz őr cinikus mosollyal biztatott. Olyan eset is előfordult, hogy visszaküldött valakit, mert nem tetszett a ruházata. Még meg is dorgálta, hogy így akar hazamenni? Mindenki oldalzsákot kapott, amiben két konzerv és kenyér volt. Hamarosan el is indították a szerelvényt. Amikor a cseljabinszki állomáson megálltunk, világossá vált számunkra, hogy nem nyu­gatnak, hanem északnak tartunk. A messzeségben jól látszottak a szénbányák felvonóinak tornyai.

Kopejszkben ismeretlen utcákon gyalogoltunk, amíg meg nem pillantottuk a láger hatalmas deszkakapuját. Zene szűrődött ki. Nem tudtuk elképzelni, hogy mi akar lenni ez a felhajtás. Egyszer csak kinyílt a nagy deszkakapu, és mit ád Isten, az udvaron szépen felöltözött német lányok kis zenekarral fogadnak. A fogság alatt talán ez volt az oroszok legkellemesebb hazugsága.

A láger két oldalán félig földbe ásott barakkok voltakNéhányan hátrahúzódtunk, hogy lássuk, ki hova kerül. Tizenkettőnknek nem ju­tott hely a barakkban. Minket az oroszok duplafalú nagy katonai vászonsátorba helyeztek el. A bányából fát hoztak, hogy priccseket készítsünk magunknak. Mivel ácsok is voltak köztünk, minden ment, mint a karikacsapás. Gyorsan le­padlóztuk a sátor alját, majd a sátor közepére kályhát szereltünk fel. Egy hosszú asztalt és két hosszú padot is szereztünk. Szalmazsákot, párnát és pokrócot kap­tunk. Szénnel és fával jól befűtöttünk. Örvendtünk, hogy nem egy dohos ba­rakkba kerültünk.

Másnap gyűlést tartottak. A civil bányahivatalnokok „beoltottak”, hogy szénbányában fogunk dolgozni, de ne ijedjünk meg, mert a német lányok már egy éve itt vannak, és semmi bajuk sem esett. Másnap ugyanabban a teremben bemutatták a bányászlámpát, s azt részekre bontva elmagyarázták, hogyan kell használni. A táblára felrajzolták, hogy milyen szerszámokkal fogunk dolgozni. A fel­készítés egy hétig tartott, majd csoportonként levittek a bányába, hogy lássuk, miként folyik a munka.

A tárnában a torkomban éreztem a szívem dobogásátAnnyira félelmetes és nyomasztó hangulat uralkodott mindenütt. Hatalmas fémcsatornákon keresztül ömlött a csillogó kőszén, az antracit, amely kemény, mint a kristály, és a csákány csapásai alatt sem adja meg könnyen magát. Ezért hosszában 16o centi­méter mélységben aláréselték a tárnát, hogy a szénfal megereszkedjék. Miután az alatta lévő szénport kilapátolták, a kőszén könnyen omlott lefelé, a vájár lába elé. Onnan már csak lapátolni kellett, méghozzá szaporán, mert a szén tovább zuhant. Ha a mélység elérte a hatvan centit, tetőt ácsoltunk, és csak azután foly­tattuk a fejtést.

Az első leszállás után hamar bátorságot merítettem, mert láttam, hogy a német lányok jókedvűen dolgoznak. Gondoltam, ha a lányok ilyen könnyedén lapátolják a szenet, akkor én is bírni fogom. De amikor a hátunkon két lapáttal megjelentünk a tárnában és beosztottak az orosz, tatár és baskír vájárok mellé, akkor kezdtem csak igazán érezni, mi is a szénlapátolás.

Néhány nap múlva már több ismeretre tettünk szert. Rájöttünk arra, hogy reggeli váltásban nem kellemes jóllakottan leszállni a mélybe, mivel az ember a rothadó nedves és penészes tartóoszlopok miatt a lenti levegőtől különleges sa­vanykás ízt érez a szájában. Minden nap a rosszullét környékezett. Az öreg tatár Bajbekov aztán elmagyarázta, hogy mit kell tenni. Azt ajánlotta, ha reggel csak egy darab kenyeret is eszem, igyak rá egy kis vodkát. Amíg hozzá nem szoktam mindehhez, nagyon sokat szenvedtem. A végén már arra is gondoltam, hogy kérni fogom az áthelyezésemet. Ezt végül azért nem tettem meg, mert más rész­legen kevesebb volt a fizetés. Ugyanis egy idő után fizetni kezdtek, és saját ma­gunknak kellett gondoskodnunk a megélhetésünkről. Még az ágyneműmosásért és a szállásért is fizetnünk kellett havonta négyezer rubelt. Hogy fenntartá­sunkhoz elegendő pénzre tegyünk szert, sokat és keményen kellett dolgoznunk.

Általában miután feljöttünk a tárnából, lefürödtünk, ettünk valamit, aztán irány a bazárba. A helyi lakosok rengeteg holmit árultak. Ott vettem néhány rubelért életem első zsebóráját. A bazárba mindig hárman-négyen mentünk, mert itt is, mint a Vadnyugaton, az ököljog volt divatbanHa gyenge voltál, puhára vertek, és minden pénzedtől „megszaba­dítottak”.

A váltástól függően találkozgattunk a német lányokkal. A klubban táncoltunk, zenekart hoztunk létre. Még szólóénekesek is akadtak. Lassan teltek az évek. Időnként felvillant előttem a Széchenyi tér, a posta épülete, a főtéri templom, Mátyás királyom lovas szobra. Azért mondom magaménak, mert ott születtem az Óvárban, a volt Izabella ut­cában, alig harminc méterre Mátyás király szülőházától.

A magyar brigád nagy részét 1949 tavaszán a 20l-ből áthelyezték a 204-es bányába. A 20l-es bányánál két leánytestvérrel ismerkedtem meg, akiket Königsbergből deportáltak az Uralba. Anyjuk bombázásban vesztette az életét, míg apjuk a fronton. Az egyik lánnyal közelebbi kapcsolatba kerültem, a másiknak német srác udvarolt. A mosókonyhán dolgozó idősebb hölgy pártfogásába vette őket és főzött nekik. Rajtuk ke­resztül nyertem el én is az idős hölgy kegyeit, aki aztán nekem is főzött. A vásárlást közösen oldottuk meg, és ahogyan lehetett, segítettünk egymáson. Valóságos kis családot alkottunk. A baj akkor kezdődött, amikor engem a 204-es bányába vezé­nyeltek, a két bánya között pedig elég nagy volt a távolság. Nyáron még felkerestük egy­mást, télen azonban már megszakadt a kapcsolat, így a barátságunk is véget ért.

A bányásztársak arra biztattak, hogy „szkoro damoi”, azaz hamarosan hazamehetünk. Ennek hallatán csak legyintettem. A hozzánk eljutta­tott újságokból megtudtuk, hogy a közeli lágerekből valóban mennek el foglyok. Én azonban hitetlen Tamásként hallgattam a hazatérésről szóló híreket. Tizenkét liter vodkában fogadtam az orosz kollégákkal, hogy nincs igazuk. Nagy örö­mömre, a fogadást ők nyerték meg.

Október elején már készülődtünk hazafeléMindenki lázasan vásárolt. A ke­resett pénz nagy részét kis ládámba zártam. Tizenhétezer rubelt takarítottam meg. Abban az időben egy motorkerékpár körülbelül négy-ötezer rubelbe került. Vass Karcsi Tordáról már egy évvel korábban vásárolt egy motorkerékpárt, és ott kari­kázott vele a láger udvarán. Néha a lágerfőnököt vitte erre-arra. Az is megtörtént, hogy kihajtott a lágerből. Kőszegi Miklós versenykerékpárt vásárolt. Egyik dél­után megtanítottam biciklizni. Este már vidáman kikarikázott a kapun, és csak késő éjjel tért vissza. Tűkön ültem, hogy nem történt-e valami baja.

Mielőtt bevagoníroztak volna, az egyik teremben gyűlést tartottak. Figyel­meztettek, hogy ne vásároljunk biciklit és motorkerékpárt, mert ezeknek nem tudnak külön vagont biztosítani. Ha pedig valakinél pénzt találnak, elkobozzák, és az illetőt visszaviszik a lágerbe. Azt is közölték, amennyiben valaki lemarad a szerelvényről, az állomásfőnök köteles az illetőt átadni a rendőrségnek.

Végre elérkezett október 2., a várva várt nap. Két fabőrönddel és bányászingből varrt hátizsákkal a lágerünktől néhány kilométerre fekvő gyűjtőlágerbe gyalogoltunk. Faládáinkat és hátizsákjainkat hosszú asztalokra kellett helyeznünk. Az oroszok mindent kidobáltak belőlük. Az ellenőrzés után gyorsan tovább kellett állnunk. Kint aztán újból kezdhettük elölről a csomago­lást. Az ellenőrzés előtt mindenki megpróbálta elrejteni a pénzét. Sokak pénze ottmaradt a bokrok aljában, mert már nem volt merszük érte visszamenni.

A marhaszállító vagonokban egyemeletes priccsek voltakMég szalmazsákot és pokrócot is kaptunk. Az ajtót nyitva hagytuk. Több nap is eltelt, de én alig aludtam valamit. Az utazás láza és a kíváncsiság kísértett. Min­dent meg akartunk nézni, amit nem láthattunk, amikor kifelé vittek. A pro­paganda kedvéért a vagonok közé platform vagont is felállítottak, amelyen minden állomáson a láger zenekara játszott. Egyeseket táncolni is odatettek. Az egész csak szemfényvesztés volt. Hadd lássák, milyen pompával mennek haza a foglyok.

Mindjárt a konyha után következett a krumplis vagon. Vass Karcsi motorke­rékpárját ide kötöttük fel, míg a Kőszegi Miki biciklijét a priccsek alá tettük. Hét kiló cukrot, két és fél kiló margarint, teát, apámnak pedig mahorkát vásároltam. Egy rend ruhát is vettem magamnak, valamint egy dzsekis tréninget, amivel ha­zafelé utaztam. Az előttünk elszaladó tájak láttán valósággal szédültem. Belefáradtam a nézelődésbe. Úgy éreztem, hogy nagyon lassan haladunk.

Sztaniszlauban ért a baj, a szerelvény reggel érkezett oda. A vagonok mellett kikiabálták, hogy az élelmet az állomáson osztják ki. Gondoltam, hosszú időbe telik, amíg mindenki sorra kerül. Egyik marosvásárhelyi társammal a közelben kis forrást pillantottunk meg, és elhatároztuk, hogy megmosdunk. Törülközővel és szappannal a kezünkben leugrottunk a vagonból. Amikor felnéztem, nem hittem a szememnek, a vonat eltűnt az állomásból. Gyorsan kiugrottunk a gödörből, de a szerelvény már jó kétszáz méterre előttünk robogott. Szaladni kezdtünk, de a vonat egyre sebesebben ment. Teljesen hangtalanul húzott ki az állomásból. Elszaladtunk az első váltókezelő bódéig, de már nem volt mit tenni. Visszamentünk az állomásra, a főnökhöz. Amikor meglátott, az első kérdése az volt, hogy milyen árut hozunk. Erre én azt mondtam, hogy mi vagyunk az „áru”.

-Hogy? - kérdezte a főnök.

Elmeséltem, hogyan maradtunk le a szerelvényről.

- Aha, vá voiná plevni? Önök hadifoglyok?

- Dá. Igen.

Ennek hallatán magatartása azonnal megváltozott. Ugyanis azt a parancsot kapta, ha a hazatérő foglyok valamelyike lemarad a vonatról, akkor adja át őket a rendőrségnek, amely a másik transzporttal „szkoro”, azaz egyszer majd haza­küldi. Csak ez hiányzott! A csomagunk megy, mi pedig októberben, amikor már délelőtt sem volt nagy melegünk, egy szál ingben itt maradunk. Rimánkodni kezdtünk az állomásfőnöknek, segítsen rajtunk, hogy közelebb jussunk a ha­tárhoz. Sztaniszlau körülbelül 15o kilométerre volt a határtól. Gondoltuk, ha nincs más lehetőség, gyalog vágunk neki az útnakAz állomásfőnök meg­könnyebbülésünkre közölte: hamarosan szerelvény érkezik, amely autóbuszokat szállít Magyarországra. A következő állomáson, ahol szerelvényünk mozdonyt cserél, megtörténhet, hogy utoléri a vonatunkat. Amikor befutott a vonat az állo­másba, a vasutasnak elmondtuk, hogy milyen helyzetben vagyunk. Nem szólt egy szót sem, csak rámutatott a velünk szemben lévő platformra, amely buszokat szállí­tott. Az orosz kiskatona mellé kerültünk, aki éppen a fékezőkeréknél állt. Amikor megtudta, hogy jártunk, jóízűen nevetni kezdett. Pár perc múlva indult is a sze­relvény. Fújt a friss októberi szél. Reszkettünk, mint az úri kutyák.

A szerelvény a következő állomásnál megállt. A kis ember leugrott, én pedig irány utána, Közben türelmetlenül ismét megkérdeztem, hogy a következő állo­máson beérjük-e a fogoly szerelvényt. A válasz valamennyire megnyugtatott, de továbbra is izgultunk. Tovább mentünk. Az orosz kiskatona egyszer csak vi­dáman megszólalt mellettünk.

- Né! Itt vannak a tiétek!

Nagy lozinkákkal díszített vagonokat pillantottunk meg, Az ajtók nyitva voltak, bent szekrények, asztalok és székek. Még gyerekeket is láttunk. Mondom, nem lehetnek a mieink. Ukrán családok voltak, akik szintén hazafelé utaztak. Már majdnem kiszaladtunk az állomásból, amikor véletlenül megpillan­tottuk az egyik társunkat, aki az ukránokat szállító vonat előtt az állomás épületét bámulta. Ekkor gyorsan egymás után leugrottunk a sebesen haladó szerelvényről. Mindketten leestünk, gurultunk a töltésről lefelé. Fischer Vili röhögő, cinikus pofával jött elénk.

- Na, mi van, meg akartatok szökni? - kérdezte.

Már ezért a kérdésért is megérdemelt volna egy jó ruhát. A stábvagonba hí­vattak, ahol az NKVD-s tiszt, a szerelvény főnöke, és persze Viliké, a fő mufti, kérdőre vontak. Elmagyaráztuk, hogy mi történt. Mutattuk a törülközőt és a szappant. Az oroszok jól összeszidtak, majd az NKVD-s tiszt leszállt velünk, s fellökött a krumplis vagonba. Kezünkbe nyomott két bicskát, és kiadta az utasí­tást, hogy az ott lévő két hordó krumplit reggelig tisztítsuk meg. Gondoltuk, idáig jól megúsztuk, de mi lesz a százötven literes hordó krumplival? Gyorsan pucoltuk egy darabig, de a végén meguntuk. Kisütöttük, hogy a két hordót héjas krumplival töltsük meg, és csupán a tetejére helyezzünk jó arasznyi pucolt krumplit. Ezt egy-kettőre megcsináltuk. Már csak néhány kilométer választott el a határtól, amikor az NKVD-s tiszt elégedetten, hogy elvégeztük a munkát, le­szállított a vagonból. Sőt, még meg is dicsért, milyen ügyes fiúk vagyunk. A pré­dikációt azzal kezdte, nem akarja, hogy az utolsó éjszakát bezárva töltsük.

- Ígérjétek meg, hogy hazaérve, úgy fogtok viselkedni és dolgozni, mint ahogyan azt az orosz munkásoktól láttátok – mondta.

A jobb fülemen bement, a balon ki. Nem érdekelt, mit halandzsázik össze­vissza.

Előre tudtam, hogy a vagonunkban baj lesz. Társaink haragudtak ránk, mivel miattunk büntetésből senki nem szállhatott le a vonatról, és akiknek még maradt kevés dugi pénze, a határig nem tudta azt elkölteni. Szidtak, mint a bokrot. Mi csak hallgattunk, mint két néma levente.

Máramarosszigeten az oroszok átadtak a román hatóságoknakMásnap mindenkinek a kezébe adták a „Foi de drum”-ját, majd teherkocsira raktak, és a Gutinon keresztül Nagybányára fittek. Vass Karcsinak a román határnál még a motorkerékpárjának kerekeit is le kellett szerelnie, hogy lássák, nem-e rejtett el ezekben valamit. Aztán ügyesen összerakta, és a motorral jött Kolozsvárra.

Nagybányán az öreg faesztergályossal, Jakab Lászlóval eladtuk a téli sap­kámat és néhány csomag orosz teát. Jegyet vásároltunk a déli gyorsra, mert az utazási papírral, amit Máramarosszigeten kaptunk, csak este 7 órakor indulhattunk volna tovább Kolozsvárra. Ekkorra azonban mi már Kolozsváron voltunk.

Déstől errefelé teljesen bezsongtam az izgalomtól. A szívem ismét a tor­komban kalapált, a fejem majd szétrobbant. Ötévi „kirándulás” után itthon le­hettem. 1949. október 19-e volt, kora este, de még sütött a nap, még jó meleg volt. Főleg nekünk volt melegünk, mivel mi a télből jöttünk az őszbe. Akkor az Uralban már havazott. Ahogyan nyugat felé közeledtünk, lassan ma­gunk mögött hagytuk a telet.

Jakab Lászlótól az Astória Szálló előtt köszöntem el, mivel ő az Erzsébet út 5. szám alatt lakott. Én mentem tovább az Óvár felé. A Barátok temploma előtt le­tettem a két fabőröndömet, és gondolatban hálát adtam a jó Istennek, hogy haza­segített. Utcánk sarkán újból letettem a két bőröndöt, s hosszasan elnéztem gyermekkorom helyszínét. Alig vártam, hogy valaki kijöjjön valamelyik ház ka­puján, és felismerjen. Sajnos, egy lelket sem láttam. Izgatottan elindultam há­zunk felé. Beléptem az üres udvarra, a konyhaajtó tárva-nyitva volt. Lerakodtam a kint lévő kecskelábú asztalra, és leültem a konyhaasztal melletti hokedlire, s vártam, hogy ki lesz az első, aki betoppan. Körülbelül tíz perc múlva beszaladt nagyapám. Benézett a konyhába, és megkérdezte, hogy ki vagyokA feleletet azonban már nem várta meg. Kirohant a konyhából, s a postával szemben lévő készruha üzletbe szaladt, ahol édesanyám dolgozott. Ő már haza­felé tartott, mivel 7-kor zártak. Nagyapám elrohant mellette, és csak annyit kiál­tott neki, „siess, mert itthon van Pityu”. Aztán tovább sietett a volt városi fürdőig, hogy a nagynénémet is értesítse.

Amikor édesanyám meglátott, táskáját kiejtette kezéből a nagy meglepetéstől. Egyszer csak valaki hátulról durván ráncigálni kezdett, és kérdőre akart vonni. De amikor az arcomat meglátta, a szája csak mozgott, s egy hang sem jött ki a torkán. Az öcsém volt. Anyám lassan magához tért. Hol sírt, hol nevetett. Nem volt könnyű ezeket a perceket átélni. Hát még, amikor este, 8 óra után hazaérkezett édesapám. Csak annyit mondott édesanyámnak: „Na, látod, hogy él.” Szegény sokáig nem hitte el apámnak, hogy élek. Anyám mindig neheztelt rá, hogy miért hagyta el a fiát. Nem tudta, hogy ott bizony nem válogattak az orosz „nyácsálnyikok”, és nem törődtek azzal, hogy apát fiútól, testvért testvértől választanak el. Minden embert tárgynak néztek, akiket kényük-kedvük szerint tettek-vettek. Ha egy fogoly meg­halt, már vitték is ki a betonbunkerbe. Ennyi volt egy ember értéke. Miközben „Az ember a legértékesebb tőke” lozinkákat terjesztették. Ezzel akarták az egész világot félre­vezetni. Ha pedig szép szóval nem ment, hát jött a „vörös terror”.

(Borítókép: Kopejszkben 1948 tavaszán. Kelemen István balról a második a felső sorban)