Névjegykártya a magyarokról – bemutatták Horváth Andor kötetét
Egyetemi előadásnak is beillett volna az a rövid értekezés, amelyet Horváth Andor bevezető gyanánt tartott. Elegáns stílusa, közérthető nyelvezete, magával ragadó személyisége nem véletlenül fonódott össze az est folyamán is az általa mondottakkal, egy pillanatig sem keltve olyan érzést a résztvevők körében, hogy unalmas vagy akár érdektelen lenne számukra mindaz, amiről hallanak. Mielőtt két évvel ezelőtt áttelepedett volna Magyarországra, több mint két évtizeden át egyetemi oktatóként is volt alkalma kikísérletezni annak rendjét és módját, hogy elnyerje a hallgatóság figyelmét, generációk hálásak azért, hogy ismerhetik és tanulhattak tőle a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán. A könyv keletkezésének hátterét ismertető szövegéből szabadon idézünk az alábbiakban, kiragadva fontosnak vélt szempontokat, törekedve viszont arra, hogy megőrizzünk valamit a nem mindennapi beszédmódból.
Ha megkérdezik, hogy ki vagy, a legegyszerűbb és legegyenesebb az, ha elmeséled, hogy miként lettél azzá, aki vagy. Ennek fényében született az elhatározás, hogy beszéljen a benyomásokról és az üzenetekről, amelyek az őt formáló irodalom irányából érkeztek. De mit is jelent ez, hogy valakit formál, alakít egy bizonyos tényező? Embernek születünk, ennél másabb identitása senkinek nincs, amikor a világra jön. Jönnek aztán a különböző meghatározottságok, mindenekelőtt a család részéről, ahol adott a nyelv: az anya nyelve, az anyanyelv. Olyan kötöttséget jelent ez, amelyen keresztül belépünk egy közösségi univerzumba, amelynek tagjai ugyanazt a nyelvet beszélik. Viszont ez a folyamat, amelyben azonosulunk a nyelvvel és a közösséggel, az igazi értelmét akkor nyeri el, amikor kapcsolatba kerülünk az irodalmi művekkel, amelyek ugyanazon a nyelven íródtak. A szerző eleve abból indult ki, hogy bizonyítsa a hipotézist: azáltal lett magyar, hogy az iskolában – az elemiben, a líceumban, majd az egyetemen – megbarátkozott a magyar nyelvű irodalmi művekkel. Akár sorrendbe is állíthatta volna ezeket az alkotásokat, követve az időrendiséget, ahogyan a különböző művekkel találkozott, ő azonban nem törekedett ilyesmire. Sokkal fontosabbnak tartotta, hogy fikcióként tekintsen születő munkájára, amelyben a magyar irodalom egyfajta történetét elmesélheti. Merthogy, „álcázva” ugyan, de a magyar irodalom történetét tárja az olvasók elé, némiképp leegyszerűsítve, de torzításoktól mentesen.
Erkölcsi, szellemi, történelmi, politikai tekintetben egyaránt sok mindennel találkozik az ember, hogy magáévá teszi-e vagy sem, azt ki-ki eldönti a saját maga számára – tény azonban, hogy ezek is alakítják a jellemünket, az intelligenciánkat, meghatározhatják a döntéseinket életünk folyamán. Tulajdonképpen ezekből áll össze a személyiségünk, amelyről azt mondjuk: ezek vagyunk, ilyenné lettünk.
A Romániában élő magyarok és románok közötti kapcsolatot is szem előtt tartotta a kötet megírásakor, kezdve onnan, hogy egymás irodalmához nagyon is eltérő módon viszonyulnak a két közösség tagjai. Míg a magyar diákok „kötelesek” megismerni a román irodalmat, a románok egyáltalán nincsenek abban a helyzetben, hogy a magyar irodalommal találkozzanak. Az aránytalanság miatt eleve a magyarok kerülnek hátrányba, és nem adatik meg nekik egy olyan névjegykártya, amelynek „felmutatásával” azt mondhatnák: ez vagyok én, ez az, ami formált engem, ilyen lehetsz, ha felfedezed a jellemvonásaimat, amelyek a neveltetésemmel is összefüggnek. Ebben az értelemben vitathatatlan, hogy a román anyanyelvű közönséghez szól a kötet. Lévén, hogy szigorúan szakmai értelemben a magyar irodalom sosem volt a szakterülete Horváth Andornak, nem is akart a magyar irodalomról a magyarokhoz szólni, a románok irányában viszont egyértelműen volt mondanivalója. A nyelvismereten és a megfelelő beszédmódon túlmenően persze számolnia kellett bizonyos dolgokkal: ha sokat beszél, unalmassá válik, ha pedig túl nehéz dolgokat ír le, akkor fárasztó lesz.
Elsődlegesen arra törekedett, hogy rátaláljon arra a nyelvezetre, amely megkönnyíti, hogy az olvasóval kommunikáljon – azzal az olvasóval, aki iskolázott ugyan, de nem tudós, hanem inkább közember, és kíváncsi arra, hogy kicsoda, micsoda egy magyar, honnan jönnek, mit akarnak, mit várhatunk el tőlük, mit nem várhatunk el tőlük és így tovább. A párbeszéd, amelynek megteremtésébe bekapcsolódott, nem újkeletű, már száz évvel ezelőtt elkezdődött, és ugyanazt igyekszik szolgálni, mint az összes többi elődje: megkönnyíteni az egymással való kommunikációt.
Elismerően méltatták az est folyamán a Névjegykártyát, amelyet letett az asztalra Horváth Andor. Alexandru Polgár, az Idea kiadó munkatársa örömmel nyugtázta, hogy éppen őket kereste meg az anyaggal, amely egyrészt irodalomkritikai szövegekből áll, másrészt pedig fejlődésregénynek is értelmezhető, a legfontosabb pedig a gesztus, amely a szerzőt vezérelte. Egyed Péter filozófus a világirodalom, a filozófia, valamint a román és a magyar történelem egyik legjobb ismerőjének nevezte Horváth Andort, s mint mondta, a kötet voltaképpen a megkoronázása mindannak az intellektuális és szellemi tevékenységnek, amelyet életén keresztül végzett. A filozófus szerint akár a saját névjegykártyája is lehetne a könyv, vagy sok más magyaré, akik a szerző „tanításain nevelkedtek” – hiszen kirajzolódik benne morális és érzelmi habitusunk, politikai meglátásaink a szabadságról, a történelemről, a rendről, amelyeket Móricz Zsigmond, Petőfi Sándor, József Attila, Arany János, Babits Mihály vagy éppen Madách Imre formált, pontos, történelmi adatokkal alátámasztott irodalom- és művelődéstörténetet kínál a magyar ethosz megértéséhez.
Marius Tabacu televíziós szerkesztő, műfordító, a kolozsvári filharmónia igazgatója arra biztatta Horváth Andort, hogy folytassa a személyes irodalomtörténetet, hiszen 20. és 21. századi írókról, költőkről is érdemes lenne szót ejteni. Utalt arra is, hogy ő is haszonnal forgatta a Névjegykártyát, hiszen mélyültek közben a magyar irodalommal kapcsolatos ismeretei, olyan ajtókat nyitott meg előtte, amelyeken eddig kevésbé volt bejárása. A két kultúra közötti párbeszéd hiányosságai mellett a két közösség párhuzamos létezésére hívta fel a figyelmet a méltató, utalva a kötet erényére, hogy hidat próbál képezni a románok és a magyarok között.
Sorin Antohi történész, esszéíró felidézte, hogy amikor Horváth Andor először mesélt neki a kötetről, jó ötletnek tartotta, hogy lesz egy ilyen munka, reménykedett abban, hogy amikor majd elolvassa, valamivel magyarabb lehet és egyidejűleg valamivel románabb is, olyan dolgokba pillanthat be, ahova korábban nem volt alkalma. Így is történt, ugyanakkor nyilvánvalóvá tette azt is, hogy személyes identitásunk kialakulása a pszichológiai mellett történelmi folyamat is. A történész szerint érdemes lenne szabadalmaztatni Horváth Andor módszerét, hozzá hasonlóan arra késztetheti a román szerzőket, hogy személyes indentitástörténetüket megírják.
Alexandru Polgár kérdésére, hogy érdemes lenne-e lefordítani a kötetet magyarra, a szerző meggyőző nemmel válaszolt. Ha a román anyanyelvű közönséghez szeretne szólni, hogy valamiféle üzenetet eljuttasson hozzájuk, azt nem úgy teszi, hogy magyar szövegét lefordítja, hanem eleve olyan szöveget ír, azon a nyelven, amely a lehetőségek függvényében a célközönség gondolkodásmódjára is alapoz. Azáltal, hogy így tett, csakis nyert: magát a próbálkozást, hogy a gondolatait a román olvasók számára megfontoltan kiválasztott szavakkal mondhatta el.
