Bár modern város, itt érződik leginkább a hely szelleme. Még a főutcákon is minduntalan felbukkannak két-háromszintes épületek, nem lepték el a központi részt a felhőkarcolók. Csak néhol kétszintesek a főutcák. A széles járdákon nyugodtan lehet sétálni.
Körutunk első állomása a zen-buddhizmus egyik szektaközpontja, az Aranytemplom és kertje. A második és harmadik szintjén aranylemezekkel borított, tetején főnixmadárral díszített pavilon (borítóképünkön) egy tó szigetén áll, s tükörképe a vízfelszínén is látható, úgyhogy remekül lehet fényképezni. A templomnak hátteret biztosító zöld domboldal valóságos japánkert kis patakokkal, hidakkal. A pavilon ugyan a 12. században főúri nyaralónak épült, de az építtető végakarata szerint kegyhely lett. Többször is leégett, legutóbb 1950-ben egy megháborodott diák gyújtotta fel, de mindig eredeti alakjában építették újjá. Japánban majd minden műemléknél több százados történelmet emlegetnek a feliratok, de a fából készült épületek leégésének számát csak ritkán jegyzik fel. Az újjáépítés mindig szakszerűen, az eredeti terveknek megfelelően történik. A város több palotája közül a Nidzsó-várkastélyt nézzük meg, ez a legpompásabb (nem a császároké). Az 1600-as évek elején a Tokugava sógun-nemzetség alapítója építtette. Hat méter magas falrendszer övezi, körülötte vizesárok. Valamikor lakótornya is volt. A szép belső parkban öt egymással közlekedő fapavilon képezi a tulajdonképpeni lakó- és protokoll-épületsort. Az egyik a császári küldöttek terme, a másik a miniszterek tanácskozó helyisége, a harmadik-negyedik csarnok összenyitható trónteremként szolgált, az ötödik épület volt a sógun tulajdonképpeni lakosztálya. A sógun állandó székhelye Edóban volt, de évente néhány hetet itt töltött, a császári udvar közelében. Itt teljes személyzet állt rendelkezésére, beleértve a mindig friss ágyasokat is. A sógunoknak minden kastélyban voltak ágyasai, akik gyermekeket szültek nekik. Ha a feleségnek nem volt fiúgyermeke, akkor az ágyasok gyermekei közül került ki a sóguni örökös. A termek falain tájképek, tigrisek, madarak láthatók. Több helyen virágmotívumok, faragott díszítőelemek tűnnek fel. Ma ez mind másolat, mert az eredetieket tűzbiztos múzeumban őrzik. Az épületben csak cipő nélkül szabad járni, fényképezni is tilos. Hangszórókból némi zenei aláfestéssel magyarázzák, hogy hol mire kell figyelni. A japán mellett angolul is mondják, de a japán kiejtéssel felolvasott angol szöveget alig lehet érteni.
Késő délután érünk az állomás közelében lévő szállodánkba. Éppen csak lerakódunk, s kisietünk a közelben lévő buddhista kolostorhoz, ahol már fejlődik a sor az este hétkor induló hangulatvilágítás melletti körsétához. Így, a lampionok fénye mellett minden titokzatos benyomást kelt. Az épületek néhánya belül is halványan megvilágított, de különösen a park ösvényei, színes virágai hatnak egészen másként, mint nappali fényben.
A szerdai napunk a legfárasztóbbnak bizonyult. Egyrészt mert szervezési hiba miatt nem jött utánunk a busz, de a vezetők úgy határoztak, hogy vonattal-metróval, legalább négy átszállással teljesíteni kell a napi programot. S hogy mindez bonyolódjék, egész nap esett vagy éppen zuhogott az eső. A közjárműveken való utazásnak annyi előnye azért volt, hogy e járműveket is kipróbáltuk. A megváltott jegyeket az ember a kapunál bekapatja a géppel, kinyílik az ajtó, s mikor átsétált, a jegyét visszakapja. Az utazás végén csak a jeggyel léphet ki, s csak azon állomáson, ahova jegye szólt. Ilyenkor a gépezet végleg elnyeli a kis jegyet. Általában tömöttek a vagonok, jórészt állnunk kellett. A nagyobb városokban mindenki a tömegközlekedést használja. Ha ingázik, akkor is a város határában egy hatalmas parkolóban teszi le a kocsiját, s metróval közelíti meg munkahelyét. A város lakóinak először parkolóhelyet kell bérelni, csak azután kapnak engedélyt az autóvásárlásra. Egy családban csak egyetlen autót tarthatnak (ha valamelyik fél éppen nem cégtulajdonos). A kisebb házak mellett három-négyemeletes „parkológépek” vannak: a kocsival behajtasz egy sínes platóra, majd miután kiszálltál, távirányítódon pár gombot megnyomsz, s máris felemelkedik az autó a második-harmadik emeletre. Újabb kocsi állhat be a platóra. A gép elég „okos” ahhoz, hogy indulás előtt a megfelelő kocsit hozza majd le. További érdekesség az autók kapcsán, hogy három színű rendszámtábla létezik. A fehér alapú az elektromos vagy nagyon megtisztított gázt kieresztő kocsi, ennek minimális az adója. A sárga alapú számtáblásak már szennyezőek, magasabb adót fizetnek, s előfordul, hogy a nagyvárosok bizonyos körzeteiből szmog-riadó idején kitiltják őket – így aztán vidéken nagyon sok a sárga számtáblás kocsi, de Tokióban alig-alig bukkan fel néhány. Van még fekete alapú számtáblás jármű is: ez állami tulajdont képez.
Szerdai utunk célpontja Nara, a legelső főváros. 710-től a Kiotóba költözésig, 795-ig székelt itt a császár. A japán császárok névsorát i. e. 660-tól ismerik, az akkor trónra került Dzsimmú az első uralkodó. Azóta folyamatosan számozzák őket. A jelenlegi, 1989-től tisztségben lévő Akihitó sorrendben a 125.
Nara világörökségi kincse a Tódajdzsi buddhista templomegyüttes. Díszes kapun át jutunk a templomkertbe, amely valóságos őztenyészet. Figyelmeztetnek is, hogy ne legyen élelmiszer a táskákban, mert az őzek mindent körbeszimatolnak, s a bőrtáskába is beleharapnak, ha ott ételt sejtenek. A fő templomépületben két istenség szobra között a legnagyobb Buddha-szobor ül. Magassága 16 méter, alapzatát 56 egymás mellé helyezett, 3 méter magas lótuszkehely öleli körbe. A szobor bronzból van, többszöri kísérlet után 749-ben sikerült kiönteni. Több földrengés tett kárt benne, de mindig kijavították. A szobor közelében egy oszlop alján fanyílás található. A hagyomány szerint, aki ezen átbúvik, egyenesen a Paradicsomba kerül. A nyílás mérete megegyezik a nagy Buddha-szobor orrlyukának nagyságával. A gyermekek, még a kis testű japánok is egymás után másznak át a lyukon, de az europoid emberek szélesebb vállukkal gyakran többszöri próbálkozással sem tudják magukat átpréselni. Az eső ellenére az egész park nyüzsög az emberektől. Néhány olasz és spanyol csoport is akad, de a nagy többség keleti. Ezek arcáról viszont nem tudjuk megmondani, hogy Japánból, Kínából, Koreából származnak-e.
Kiotó – teaházak
Visszatérve Kiotóba, még elsétálunk a híres Gion negyedbe. Itt vannak a mulatóutcák. Csak egyemeletes házak követik egymást. Mindegyik teaház, ablakaikat gyékény fedi, s az ajtó fölé függesztett háromágú függöny jelzi, hogy fogadnak-e vendéget. Itt szoktak a gésák is sétálni, sőt van gésa-színház is, ahol meg lehet tekinteni táncukat. Nekünk a vacsorához egy maiko ad majd műsort. A gésákról vagy geikókról jóformán mindenki hallott, de nagyon zavaros fogalmat alkotnak róluk. Ők a japán kultúra egyik jellegzetességét képviselik. A szó maga előadóművészt (gei+sa) jelent, a mesterséget elsajátító tanoncok neve a maikó (=táncoló gyermek). Ezek a nők a 17. század táján az európai kurtizánok szerepét töltötték be, vagyis a gazdag urak szórakoztatását szolgálták. Kezdve a kecses tánccal, zenéléssel el egészen a testi szolgálatokig. Szigorú szervezettségben éltek. Egy-egy gésa vezette a „rendházat”, s minden tanonc egy mentor mellé volt beosztva. A 19. századig gyakran a szülők sok leánygyermekük közül már 5 éves kislányokat is beadtak a gésák közé. Az 1750-es évektől a gésák már egyre inkább művészekké váltak. Szigorú előírások szerint öltözködtek, arcukat fehér sminkkel borították, hajukat szakszerűen kontyba kötötték. A gésák a társasági élet kellékei voltak, jóformán a gazdagok minden összejövetelére néhányukat meghívták. Életükből rendre kimaradt a prostitúció. A tanuló lányokat maikónak hívják, ma csak 18 éves korban vállalhatják ezt az életformát, és 20 éves korukban léphetnek elő tényleges gésává. Az egyik nagy esemény életükben, hogy a gésává avatás előtt el kell veszíteniük szüzességüket. Ez csak természetes úton történhet, úgyhogy a leggazdagabb rétegekben meghirdetik egy-egy lány „felavatását”. Erre családos férfi is vállalkozhat. A férfinak valóságos hozományt kitevő összeget kell letennie. Az idősebb gésák egyike felügyeli a lányt, hogy mikor történjék az aktus, s nehogy terhesség származzék belőle (az óvszer használata kizárt). A férfi számára nagy büszkeség egy ilyen akción részt venni, kudarca viszont szégyent hoz családjára. Egy esetleges terhesség a nőt kizárja a gésák sorából. A felavató férfival többet soha nem találkozhat. A gésák hozzátartoznak az „úri rétegek” szórakozásához még napjainkban is, habár létszámuk nagyon lecsökkent. A második világháborút követően az 1952-ig tartó amerikai megszállás idején az amerikai katonák „geesha girl”-ökre vadásztak. Nyilván nem táncművészetük megcsodálására. Az igazi gésák bujkáltak előlük, de megjelentek a kimonóba öltözött prostituáltak. A gésáknak hátul kell megkötniük a kimonó masniját, hogy az csak nehezen kioldható legyen, nehogy megfeledkezzenek magukról. A „geesha girl”-ök elöl kötöttek masnit, ezzel is jelezve, hogy szívesen és gyorsan kioldják a bogot. Napjainkban a prostitúció tiltott Japánban, de azért létezik. A „geesha girl” jelentése a japán nyelvben máig sem dicséretes hangzású.
Prémium tartalom
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!
