Nehéz elmesélni mindazt, amit láttam és megtapasztaltam ottlétem alatt, ami túl rövid volt ahhoz, hogy bármit is megunjak, viszont éppen elég arra, hogy fülig beleszeressek Japánba. Bizony akad pár (vagy inkább jó néhány) dolog, ami máris hiányzik, vagy amit legszívesebben picire gyúrva hazahoztam volna a bőröndömben a szuvenírek mellett, így hát listába foglaltam ezeket.
A book mama program keretében havi pár alkalommal, tanítás előtt fél óráig a szülők - főleg anyukák -történeteket olvasnak fel minden osztályban
Először is hiányozni fog a felfedezés varázsa, hogy minden nap láthattam és tanulhattam valami egészen újat. A legmozgalmasabb időszak ilyen szempontból május eleje volt. Ekkor van ugyanis Japán egyik legjelentősebb nemzeti ünnepe, az Arany Hét. Ilyenkor felkerekedik az ország apraja-nagyja, és aki csak teheti, utazik. Özönlenek az emberek a nagyvárosokból, főként Tokióból és környékéről. Minden múzeumban, parkban, templomban hosszú sorok kacskaringóznak, és az állomásokon mozdulni sem lehet. Idén az ünnep kivételesen tíz iskola- és munkaszüneti nappal járt, mivel most került sor a császárváltásra és az új korszak, Reiwa kezdetére is. Mivel nem volt tanítás, lehetőségem adódott egy hosszabb felfedezőútba belevágni. Idegenvezetőmnek hála, ez idő alatt volt szerencsém számtalan helyre ellátogatni, és felkeresni a turisták által kevésbé ismert látványosságokat is, ahová csak vonatos-taxizós-buszozós-sétálós zarándoklat árán lehet eljutni.
A nagyon öreg fák -támaszt- kapnak kivágás helyett
Ez a kirándulás a művészetek jegyében zajlott. Előbb az Echigo-Tsumari Művészeti Triennálé keretében létrehozott installációkat kerestük fel Honsú szigetének északi részén, ahol érkeztünkkor a virágzó cseresznyefák mellett még havazás és hóbuckák vártak. A szabadtéri művészeti fesztivál 760 négyzetkilométernyi területet ölel fel, amelyen közel 160 művészeti alkotás van elszórva a vidéki táj legváratlanabb pontjain: egy útkanyarban, egy mező közepén, egy eldugott falu peremén. Jártam hegyszorosba épített “fényalagútban”, régi általános iskolából kialakított vendégházban, Marina Abramović performansz művész által tervezett “álmok házában” – ám mindez csak kis hányada a triennálé keretében fellelhető installációknak, amelyek felkereséséhez talán egy hét sem lett volna elég.
Naoshima szigetét átitatja a művészet
Művészeti zarándokutunk egy másik állomása a japánok által kevésbé, külföldiek által annál inkább ismert Setouchi Triennálé volt, amely tizenkét Szeto-beltengeri szigetre terjed ki. Ebből kettőt barangoltunk be – gyalogolva, biciklivel, komppal, jachttal –, hogy megtekinthessük az olyan világhírű kortárs művészek és építészetek által létrehozott műalkotásokat, mint Kusama Yayoi, Ando Tadao, James Turrell vagy Nishizawa Ryue.
Különleges vonatba telepített művészeti kiállítás
Ezen alkotások, legyen szó építményekről, múzeumokról, művészeti projektekről vagy ezeknek keresztezéséről, nemcsak audiovizuális, hanem legfőképpen spirituális élményként hatottak rám, és esetükben tényleg igaz, hogy megtapasztalni kell ahhoz, hogy megérthessük, mi teszi olyan különlegessé őket. Egy biztos: sosem hittem volna, hogy egy fák közé ágyazott minimalista betonépítményben pár lassan gördülő vízcsepp ekkora hatással lehet rám.
Shirakawago gassho stílusú háztetői, amelyek imádkozó kezekre emlékeztetnek, és a bőséges téli hó megrekedése ellen védenek
Ha már minimalizmus, akkor hiányozni fog még a japánok életmódjára jellemző egyszerűség és praktikusság. Az otthonok is ebben a szellemben vannak felszerelve: a szobák berendezésére a kevés bútor – azok is a fal mentén, vagy a falba beépítve vannak elhelyezve –, természetes anyagok és földszínek használata jellemző.
Vakációzók sétálgatnak a kanazawai Kenrokuen parkban
A ruházkodásban, sőt, még a járművek dizájnjában is ez a letisztultság az uralkodó elv, meg úgy általában az élet minden területén, ami elsősorban az emberek életfilozófiájából fakad. Ide sorolható a hibátlanul működő újrahasznosítási rendszer is, amelynek csak egyik példája, hogy a nem használt üres dobozokat az emberek leteszik az áruházakban, és a vásárlók szükség esetén ezekben szállítják haza a kosaruk tartalmát. Talán első pillantásra nem úgy tűnik, de ebbe a minimalizmusba beleilleszkednek az okosvécék meg az ultramodern háztartási eszközök is, amiket mi általában luxuscikkekként tartunk számon, ám valójában sokkal praktikusabbak és időspórlóbbak mint a szokásos megoldások.
A zen kert gereblyézett kavicsait nézegetve elcsendesül az elme
A pacsinko szalonok ablakot nyitnak egy komoly társadalmi problémára - a napi 10-12 órás műszak után sokan nem családjukhoz, hanem ezekbe a játéktermekbe látogatnak inkább
Még egy dolog, ami igazán hiányozni fog, az az emberek segítőkészsége, amit annyiszor megtapasztaltam. Mint például amikor szóbeli eligazítás helyett körbevezettek a fél vonatállomáson, hogy biztosan megtaláljam, amit kerestem. Vagy amikor érdeklődésemre türelmesen elmagyaráztak valamit, még akkor is, ha kérdésem felét ők nem értették, válaszuk felét meg én nem. Hiányozni fog, hogy mindenki mindenkit tisztelettel kezel. A gyerekek a felnőtteket, és, ami talán még ritkább, a felnőttek is a gyerekeket. Üzletbe, étterembe való belépéskor gyakran mosollyal köszöntenek, és ha valamiért pénzt adsz, azért nemcsak árut, de minőségi kiszolgálást is kapsz, és nem csapják az orrod elé morcos arccal a visszajárót.
Koinobori lobog a Yoro Parkban. Ezek a ponty alakú, gyerekek tiszteletére kifüggesztett papírsárkányok áprilistól május elejéig szinte minden családi ház elé ki vannak helyezve
Hiányozni fog a tradíció és modernség organikus ötvözése, amely Japánra oly jellemző. Ez nem csupán abból áll, hogy tolerálják a régi épületeket, parkokat, hanem aktívan tesznek is megmaradásukért, megőrzésükért, becsben tartják és gondozzák őket, mint örökségük részeit. Továbbá a hagyományőrzést nem nyomják le az emberek torkán, hanem finoman bele van építve a mindennapokba, az oktatásba. A gyerekek is élvezik, örömmel veszik fel a kimonót vagy jukatát, senki nem érzi megalázónak vagy nyűgnek a hagyományos viseletet vagy a nemzeti ünnepeket. Az életfelfogást, mely mindezek mögött munkál, legszívesebben hazahoztam volna Japánból, hogy elültessem, mint a shiso magokat, hátha egy nap nálunk is meggyökerezne.
A Fények Alagútjának célja közelebb hozni a látogatókat a természethez
Ezen kívül hiányozni fog még a teljes háborítatlanság és biztonság-tudat. Májusi kirándulásom utolsó napjait egyedül töltöttem, ami arra ébresztett rá, hogy bár nőkét egymagam utaztam egy idegen országban, aminek a nyelvét éppen csak beszélem, egyáltalán nem féltem. Na nem azért, mert olyan bátor lennék, hanem mert már tudtam: itt nincs miért aggódnom. Ha elhagytam a csomagomat, biztos lehettem benne, hogy ugyanott érintetlenül megtalálom. Ha éjszaka Google Maps-szet böngészve kóboroltam egy ismeretlen városban, egy pillanatig sem éreztem nyugtalanságot. Nem kellett félnem, hogy leszólítanak, rám kiáltanak, vagy bármi egyébtől sem, amit nőként itthon és sok más országban megtapasztalhat az ember. Ez részben annak is köszönhető, hogy van egyfajta tisztelettudó távolságtartás az emberekben, amit mások talán kimért hűvösségként élhetnek meg, számomra azonban üdítően hatott.
Hiányozni fognak a végtelen látnivalók: Kiotó gésanegyedének időtlensége, Takayama fesztiválozóktól nyüzsgő történelmi központja, Ichinomiya cseresznyefa-sétányai, Shirakawago meredek tetejű, szalmával borított meseházikói, amelyek havas hegycsúcsok között elrejtve egy erdélyi falu látványát idézték fel bennem. Hiányozni fog a meditatív zenkertek zsibbasztó nyugodtsága, a buddhista szerzetes vidámsága, aki nevetve szólt ránk, hogy egyenes háttal üljünk, miközben matcha teát készített nekünk. Hiányozni fognak a termálvizes onszenek, amelyeket pár alkalom után megtanultam igazán élvezni a maguk zavartalan természetességében.
Persze az ételt sem felejthetem ki a listáról. Sokak számára elrettentő a nyers tonhal, a szusinak még a hangzása is gyanús, az olyan furcsaságoknak meg, mint a natto (erjesztett szójabab) vagy a tengeri csiga, még a gondolata is visszataszító. Én sem állítom, hogy a japán gasztronómia legbizarrabb falatait kipróbáltam volna, ám az ételekből, amiket kóstoltam, nem volt olyan, ami ne ízlett volna. A legmeglepőbb dolog, ami igazán levett a lábamról, az a rizs. Több oka is van, hogy miért olyan könnyed, tápláló, és nem utolsó sorban ízletes a kelet-ázsiai rizs, de az biztos, hogy nem sok köze van ahhoz, amit mi itthon a rizottóba teszünk. Bár sosem voltam kimondott rizs-rajongó, hazafele utamra szendvics helyett mégis onigirikből (háromszög alakú töltött rizslabda) halmoztam fel jó néhányat.
Az iskolában fontos az uniformitás és a rend - egyenruhája, ugyanolyan hátizsákja, iskolai cipője van minden tanulónak, a látogatóknak meg csak papucsban szabad belépni az épületbe
Végül pedig hiányozni fog az angol tanítás, a gyerek- és felnőtt tanulók, annak a kihívása, hogy megértsük egymást, kézzel-lábbal is, ha kell. Két hónap tanítási tapasztalatból tényleg nem sok, de azóta újfajta tisztelettel tekintek a óvónőkre és tanítónőkre, és legalább ráébredtem, hogy az egyetemen megtanult pedagógiai elvek és tanácsok a való életben… nos, nem mindig működnek.
Japán több dolgot adott nekem, mint amit valaha is vártam, túl minden csodás látnivalón és finom ételen, és ezért sok embernek tartozom hálával: elsősorban a családnak, aki otthonába fogadott. Rajongásomtól eltekintve messze nem tökéletes ország (ahogy a többi sem), de hátrányaival inkább az szembesül, aki huzamosabb ideig él és dolgozik ott, ezért én főként a szépségét láttam. Mindenesetre a Budapestre való visszaérkezésemkor érzett erős kontraszt okozta csalódás után próbálok reményteli lenni: van valahol egy ország, a világ másik felén, ami akár egyszer, sok generáció múlva és sok munka árán, esetleg a mi jövőnk képe is lehetne.
Borítókép: A toriik - kapuk - a sintó szentélyek bejáratánál emlékeztetnek, hogy a földi világból egy megszentelt helyre lépsz - A SZERZŐ FELVÉTELEI
