Itt vagyok

A Pál utcai fiúk című musical egyértelműen legismertebb slágere a Mi vagyunk a grund című, amelyben – a Vörösingesekkel vívott nagy csata előtt – a főszereplők megéneklik valóban megható „csatadalukat”. A zeneszám elején, igen hatásos módon, mint az ókori eposzokban, névsorolvasás van, amelynek szerepe, hogy a harc előtt felsorakoztassa, egyben bátorítsa a hősöket. Nevük hallatán minden srác bátor, tiszta hangon, mint aki biztos a maga igazában, mondja: „Itt vagyok!” A jelenet magával ragadó, amint felcsendülnek a nevek, mi is ott találjuk magunkat Nemecsek mellett, s bár nevünket nem mondják ki, valósággal kívánjuk, hogy mondjuk mi is: „Itt vagyok!” Innentől kezdve a hallgató drámai alapállása és perspektívája egyértelmű. Az eseményeket immár a grund-védők szempontjából követi. Ha vektorokat kellene rajzolni, amelyek az energia irányát hivatottak jelölni, akkor ezek az erővonalak egyértelműen a Vörösingesekkel szembe mutatnának. Bár védekező műveletről van szó, az semmiképp sem nevezhető passzívnak. A hősök nemcsak fogadják a támadást, hanem lényegében meghatározói az eseményeknek. Idegen szavakkal, nem reaktívak, hanem proaktív viselkedést tanúsítanak. Megint másképp, bár védekezők, nem olyanok, mint egy várfal, ami megtöri az ellenfél lendületét, hanem hadsereg, amely előre lép, hogy biztos igazának tudatában, küzdjön értékeiért.

Hasonló helyzetet vélek felfedezni az alapgondolatul választott bibliai versben. Ézsaiás próféta elhivatásának történetében, a kiválasztott ember szemei előtt, teljes dicsőségében mutatkozik meg az Úr. A leendő próféta kétségbeesik, hiszen hite szerint, a tisztátalan ajkú ember nem szemlélheti az Úr dicsőségét. Ám Isten angyala parázzsal tisztítja meg száját, jelképesen felavatva őt prófétai feladatára. Majd az Úr, ki idő feletti, tökéletes nyugalmában, mintegy átnéz a parányi ember feje fölött, a nagy mindenségbe dörögve szózatát, kérdez: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” A próféta pedig, mint a srácok a grundon, előlép: „Itt vagyok, engem küldj!”.

A kép megint magával ragadja és a próféta pártjára állítja az olvasót. Ez alkalommal viszont nem egy játszóteret kell megvédeni, hanem egészen más léptéke van a dolgoknak. Összefoglalva, az Ószövetség szerint Isten szövetséget kötött Izráellel, ami röviden azt jelenti, hogy ha a nép betartja az Úr parancsolatait, akkor jólétben, biztonságban és boldogan élhetnek a számukra kijelölt földön. Ennek a teológiai alapállásnak igen izgalmas értelmezési lehetőségei vannak, de erről talán máskor! Most inkább azzal folytassuk, hogy az Úr sosem kényszeríti a népet a szövetség betartására (nem is kényszerítheti, hiszen akkor az már nem is szövetség lenne), hanem – küldöttei révén – vázolja az események kimenetelét. Ezek a társadalmon kívül álló személyek a próféták. Az Isten jelenlétének a letéteményesei, mondanivalójának a tolmácsai, akik intenek és bátorítanak, akik királyokkal szállnak szembe, s a kemény igazságot odavetik a sokszor gyermeteg módon viselkedő nép arcába.

Az ézsaiási alapállás olyan tehát, mint a musical-ben látható. Az Úr felteszi meghívó kérdését, nem egy embernek, hanem az egész emberiségnek, Ézsaiás pedig előlép, és válaszol: Itt vagyok! Tudatosan és bátran vállalja a se nem veszélytelen, se nem könnyű feladatot. Mintegy szembe megy az eseményekkel, mondván: „Jöjjön bármilyen nehézség, kihívás, külső hatalom vagy pusztulás, én az Úr igazságával állok szembe vele, mindig lépve egyet a baj felé!” A próféta nem várfal, a próféta hadsereg, amely a maga igazában és annak az erejében bízva, akik őt elküldte, cselekvően lép az élet küzdőporondjára.

Tovább lépve, az emberi életben e szemszögből két alapvető viszonyulás létezik az eseményekkel kapcsolatosan. Az egyik reaktív, amikor úgy éljük az életünket, mintha azt egy moziszékből néznénk. Az események hatnak ránk, peregnek körülöttünk, mi pedig puszta cselekvéstelen elszenvedői vagyunk mindennek. Eszerint igazán semmit sem teszünk, nem is tehetünk, hiszen a sors, a nagykönyv, a ki tudja micsoda, eleve meghatározta a végkimenetelt. Legtöbb, amit tehetünk az a sopánkodás, a meghunyászkodás, a vádaskodás, hogy miért pont mivelünk történik mindez. Ez a várfal lét, amely ideig-óráig állja az ostromot, de hát – tudjuk – nincs olyan fal, amire ellenséges had ne tűzte volna ki lobogóját, nincs olyan erődítmény, ami ne roggyant volna meg az ágyútűzben… Így az ilyen viszonyulású ember is ideig-óráig bírja az élete ostromát, majd lassan megrepedezik, kilyukad, összedől.

Sokszor látunk ilyet. Az okvetlenül bekövetkező életnehézségek súlya alatt, egyesek megecetesednek, életörömüket elveszítik, elszigetelődnek, mert velük mennyire elbánt az élet… Önmagukba roskadtak, olyanokká váltak, mint a hegyoldalon fájdalmasan sóhajtó várrom.

A másik viszonyulás a proaktív emberé, aki tudja, hogy jó és rossz egyaránt ér mindenkit. A gyászt, kudarcot, nehézséget senki sem kerüli el, s nem is az a helyes, ha elfutunk vagy másra hárítjuk a felelősséget, hanem ha tudatosan és bátran szembenézünk veszteségeinkkel. Feldolgozzuk a gyászt, és eltávozott szerettünket hordozzuk lelkünkben, tudva, hogy ő velünk és általunk él tovább. Összeszedjük az eltörött életkancsónk darabjait, s újraformáljuk magunkat a veszteség után. A legnagyobb vész órájában nem sopánkodunk, hanem bátorítjuk az elesetteket, bízunk és kitartunk, mint a sereg, amely szilárdan áll igazában. Az ilyen ember sosem törik össze végérvényesen, és nem ecetesedik meg, mivel olyan, mint a folyóvíz, amely minden akadályt kikerül, hogy medret találjon a maga számára.

E mostani megpróbáló idők újra elénk állítják a kérdést: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” és a válasz rajtunk múlik. Menekülhetünk értelmetlen kérdések csigahéjába, morzsolva önmagunkat, hogy miért pont mivelünk történik mindez, várva, hogy egy külső kéz letörölje a bajt a tábláról, majd belesavanyodjunk abba, hogy mi milyen szerencsétlenek vagyunk. Vagy elfogadhatjuk azt, ami történik, az élet részének. Tudni, hogy most nem azért rossz, mert minket valaki büntet, hanem azért, mert néha egyszerűen csak sötét lesz a lét, s bátran vállalni a küldetést, azaz a prófétával mondani „Itt vagyok!” A választ ki-ki maga hozza meg, majdnem tudatosan. Te, testvérem, ha neveden szólít az élet mit válaszolsz? Remélem azt, hogy „Itt vagyok!” Ámen

Rácz Norbert

a Kolozsvár-Belvárosi Unitárius Egyházközség lelkésze

Borítókép: Székelyderzs, unitárius templom