Létélesztő
Egy szomorú temetési szertartás a Kis-Homoród mentén fekvő Oklándra szólított e hétvégén. Miközben vártam a szertartás kezdetét, tekintetem a frissen felújított toronyra emelkedett, amelyen több latin nyelvű feliratot találtak a szakemberek. A vélhetően 17. századi kéz ősi maximát festett az egyik oldalra: Nosce te ipsum, o homo! – „Ismerd meg önmagad, ó ember!”. Az ókori szentencia a hagyomány szerint a delphoi jósda fölött állt, buzdítva az oda belépőket az emberi élet legalapvetőbb szükségére, önmagunk megismerésére. Nyilván tudatában vagyok annak, hogy a mondás évezredeken keresztül közismert volt, a különféle idézetgyűjtemények elengedhetetlen része, tanítók és papok oktató arzenáljának kipróbált, sokszor túllihegett darabja, ám ez a szituáció – a székely faluban tevékenykedő lelkész vagy iskolamester, aki „örökkön örökre”, a templom tornyára írta/íratta fel e szavakat mégis egyedi helyzetet teremtett. Mert azért migráció ám a javából ez a történet! Az Apollón-szentély múltbavesző romjairól utazott milliónyi emberi elmén át, amíg megérkezett Oklándra, hogy az unitárius templomba belépőnek hirdesse az örök igazságot. Belegondolni is szédületes, hogy mennyi módon értették ezt a különböző korok emberei! Hisz egyértelmű, hogy mást olvasott e rövid mondatból az ókori görög zarándok, aki Szübillától várta a jóslatot, mást a római őskeresztény, aki újonnan felfedezett hitének első, álmos szárnynyitogatásán keresztül olvasta, megint mást a középkori tanár, ki hatalmas kódexek fölé hajolva rótta nehezen érthető mondatait. De más volt e mondás a reneszánsz korában az ókorra rácsodálkozó ember lelkében, aki rajongva szívta magába a letűnt aranykor tudását, és mást jelentett a reformáció korában, a bibliai hitért máglyát vállaló protestánsnak, míg végül megpihent az oklándi templom tornyán, hogy új értelmet nyerve oktassa az imádkozni akaró székelyeket.
A mondás ugyanaz, de értelme változott a hallgatóival. Közülük sokan azt sem tudták, hogy mit olvasnak, hanem naiv rácsodálkozással vetették bele magukat a szentencia értelmének felkutatásába. És amint a különböző korokban élők fel-felfedezték a mondanivaló egy-egy árnyalatát, úgy vált újra élővé a régi tudás. A régmúlt kikelt a történelmi sírból, és jelenné, élővé vált. Ez a hagyomány lényege! Egyed Péter A szenvedés kritikája című tanulmányában, T. S. Eliot egyik írását elemezve e tárgyról így vélekedik: „A hagyomány értelmét keresi [mármint Eliot], és megállapítja, hogy az nem örökíthető (…), hanem hatalmas munka árán ki kell alakítani. Ebben a fogalomban kiemelkedő szerepe van a történelmi értelemnek, amely sajátságos érzékelési móduszt jelent, azt, hogy a múlt „múltságát” és „jelenidejűségét” egyaránt tudni kell érzékelni. A történelmi érzékelés lehetővé teszi, hogy az egész európai irodalmat és a nemzeti irodalmat jelenidejű rendként fogjuk fel.”
A hagyomány lényege nem az elmúlt idők életformájának a puszta reprodukálása, nem „betűhű” visszaadása az egykor élt emberek létezésének, hanem éppenséggel az, hogy mindenkor – új kontextust öltve magára – újrateremtődik. Így válik ez referenciaponttá a jelenben élő ember számára.
Az ószövetségi gondolkodásmód megértésének alapvető kulcsára lelünk ezáltal! A múlt a megemlékezés (tehát nem a puszta visszaemlékezés) révén jelenné válik. A most élő ember ezáltal valóságosan tagja lesz az Egyiptomból kiszabaduló sokaságnak. Az Úr őt magát – jelenidőben – hozza ki a szolgaság földjéről, neki személyesen nyilatkoztatja ki törvényeit, és vezeti be Kánaán földjére.
Miközben nálunk oly nagy divatja lett a „hagyományos erdélyi életformának”, jó lenne nem megfeledkezni erről az alapállásról. Ugyanis könnyen elkövethetjük azt a hibát, hogy mumifikálódott, muzeális jelentőségű formákba próbáljuk saját magunkat is beleerőszakolni. Aki pedig múmiák között él, az lassan ugyanúgy mumifikálódik…
Ehelyett jobb lenne komoly erőfeszítéssel előbányászni a múltat, és a jelen életillatát lehelni belé, annak érdekében, hogy e régen eltelt idő végül kitárja önmagát, és vezessen. Jobb lenne például kétezerakárhányban ellátogatni az oklándi torony árnyékába, és okostelefonunkat szorongatva elolvasni az évezredes mondást, keresve, hogy épp most és épp nekem az mit is mond. Ámen.
Borítókép: Az oklándi templom kazettás mennyezete
