Létélesztő
Belvárosi szolgálati lakásunk teraszáról nem lehet messzire látni. A horizontot tűzfalak és kémények zárják rövidre, így amikor itt kinézek, tekintetem okvetlenül felfelé irányul. Minden reggel kiülök erre az erkélyre, s önkéntelenül nézem az eget. S most, hogy elmúltak az esők csodálatosan kéklik mindennap felettem. Ittlakásunk folyamán volt bőven alkalmam megfigyelni e kékséget, amely mindig más tud lenni.
Ilyenkor tavasszal gyönyörű, megnyugtató mélykék. Tiszta a levegő, életszagú a világ, s még a belváros beton és tégla rengetegébe is virágillatot csempész a szél. Ez a remény kékje. Hangja a feketerigó dala, amivel előcsalogatja a Napot. Ilyenkor a tiszta, felhőtlen égbolt is hullámzik, mint a Földközi-tenger, amely mintha tükrözné a fenti boltozatot. Életeső hull ilyenkor belőle, kövér, de szemmel láthatatlan cseppekben itatja át a rávetülő tekintetet. Magához hív, sodor, felkap, könnyű játékszerként és serkenti, pezsdíti a gondolatot. Élünk – hirdeti magas hangon, és hömpölygésében megsimogatja az érintése alatt csilingelő fürtös orgonavirágot. Ilyenkor vonz, magához emel, kalandra, munkára hív, és ősi hajósként érzem, amint megragadom az erkély korlátját, hogy csodálatos események várnak rám. Ez az Odüsszeuszok ideje, Thészeusz hajója szeli a kék habokat, s andalít szerelemre, duzzadó izmokra, játékra és harcra. Ez a hősköltemény kora, a mámoros és sohasem komolyan vett viadalok ideje. Harcolunk gigászokkal, minotauruszokkal, küklopszokkal, de küzdelmünk önnön izmaink megfeszítését, az inak rugalmasságát, a térd és a kar nevető bravúrját szolgálják. Májusban kitárt karral lehet csak imádkozni. Hagyni, hogy a tiszta kékség megmossa az arcunkat, és szélesen, amolyan zorbászosan belenevetni az imát a végtelen, vastag kékségbe. Ha rátekint az ember nem is oxigénnel, hanem reménnyel telik meg mellkasa, és tudata tisztább lesz.
Nyáron legtöbbször fakó a kék. Bágyadtan hagyja, hogy a Nap hevítse, s mintegy bocsánatkérően néz az alatta szintén tikkadóra. Mintha azt mondaná: „nincs mit tegyek, én is szenvedek”. Ez a tűrés kékje. Dallama halk, vontatott és lassú. Mintha valaki zsibbadt unalmában néha le-leütne egy-egy billentyűt a zongorán, és hagyná, hogy a hang lassan és céltalanul terjedjen szét a szobában. Ilyenkor hatására cukrot izzad magába a gyümölcs, és pirossá hevül az alma viaszos héja. Ráérős ez a kék, mint a napszámos, aki komótosan törli le homlokáról a verejtéket, és meg-megpihen villája, kapája nyelének támaszkodva. Költészete is vontatott, álmos, mint egy indiai vallásos ének, mint egy arab szerelmes vers. Itala egy ropogós fröccs, ami pillanatok alatt melegszik fel a szájban. Szerelme lassú, finom, simogató, kéjes. Csak néha acélosodik meg, mint vérbő, idősödő urak, akik régmúlt tüzességüket borral hazudják vissza önmagukra. Ilyenkor elsötétül, nagyokat szusszan, s felhőkkel borítva, villámot hány, dörög, csak azért, hogy a rövid zápor után tavaszias tisztaságot hazudjon rövid ideig magára. E többnyire bágyadt kékségben az ima csendes, érlelődő és elmélkedő. Korszaka a jelen és fogalma a lét. Ha rátekint az ember megtanul tűrni, és tudata tisztább lesz.
Ősszel aztán aranyossá változik. Igen, egyszerre két szín tündököl, táncol, kacérkodik egymással egy hatalmas mennyei harmóniában. Ez a lassú kék, az öregedés és a bölcsesség színe. Már nem akar, nem hív, mint tavasszal, nem érik, nem sóhajt, mint nyáron, hanem melléd telepedik egy domboldalon, s beszédbe elegyedik. Ilyenkor a legszemélyesebb, a legemberibb. Öregesen melléd ül, s a múltról mesél. Íze erős, mint a must, illata érett gyümölcsöket idéz. Költészete bölcselkedő, filozofikus, zenéje csendes dallam, hegedűk és csellók játéka, amit alátámaszt, bársonyossá csiszol néha egy-egy brácsahang. Ilyenkor összekulcsolt kézzel kell imádkozni, miközben az ember maga elé néz és elszámol. A próbára tett és a próbát kiálló hit ideje ez. Jóbé, aki megjárta a poklok poklát, és most gyermekei körében ad hálát minden levegővételért, ami neki megadatik a földön. Jó ilyenkor megsimogatni egy gyermekarcot, és beleveszni a kicsiny szemtengerébe. Az ég is ezt teszi veled, és meghív, hogy vesszél el benne, szokd az örökkévalóságot. Ilyenkor betekinthetsz a végtelenbe, és tudatod tisztábbá válik.
Télen acélos és fagyos lesz. Szikrázik, csendül, mint egy ércpajzs, fagyosan és keményen. Ez a hatalom kékje. Eltávolodik, messze az embertől, és egykedvűen, büszkén néz el a fejed felett, egy csak általa ismert messzeségbe. Költeménye az óda, zenéje wagneri. Illata sincs, csak hidege. Eltávolodott e világtól, s zavarja, hogy egyáltalán köze kell legyen ikertestvéréhez, a földhöz. Mintha bármelyik pillanatban képes lenne arra, hogy e kettősséget elszakítsa, és öntörvényű császárként lepattanjon róla. Az imádság ilyenkor fázósan görnyedt, reszkető, az ember felismeri kicsinységét, és párát lehelve sóhajtja ki önmagából lelkét is. A gyarlóság megtapasztalásának az ideje ez, a térdere ereszkedés kora, amikor a kényelmetlen hideg velőnkből ragadja ki a titkokat. Szikrázik az ég, egymást csiszoló kövek hangja hallatszik és az ember előtt fenyegetően nyílik meg a végtelen. És a fagyos levegőben, amely bordákba hasít tudatod tisztábbá válik.
Felnőtt korunkra mindnyájan Nebukadnecárrá őrülünk. Megannyi hiábavaló cselekedetünk megront, beszennyez, elbutít és balgává tesz. De alkalmunk adódik a megtisztulásra! Minden korban, minden időben fel kell tekinteni az égre, és az, aki kékíti annak végtelenségét onnan rád köszön, és tudatod tisztábbá válik. Ámen!
Képünk illusztráció
