Amikor jó dolog történik velünk, akkor hajlamosak vagyunk legyinteni, hogy hát ez úgyis csak üres duma, mégsem az igazi, vagy ki tudja, milyen érdekből teszik. Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor a Miegymás című ragyogó könyvében, de más helyütt is már többször leírta, hogy ha a román parlament biztosítana autonómiát nekünk, akkor egyesek arra is csak legyintenének, hogy hát ez amúgy se az igazi autonómia, mert a románok adják. A humoros megállapításban sok igazság van, sokszor nem tudunk örülni, ha valami jó is történik velünk. Szégyelljük és bagatellizáljuk.
A kolozsvári magyar nyelvű oktatásról már korábban is meg lehetett volna emlékezni. Volt rá kísérlet, a magyar nyelvű oktatás egy-egy elemét helyenként kiemelték, de az egésznek olyan benyomása volt, mintha meg is akarnának emlékezni az elődökről, de csak ott a háttérben, valahol eldugva a sarokban, nehogy túlságosan szem elé kerüljenek ezek a magyarok a múltjukkal együtt. Ezek a kísérletek így távolról sem kaptak akkora visszhangot, mint a mostani ünnep, hiszen az egyetem mostani vezetősége, élen Daniel David rektorral teljes mellszélességgel felvállalja az egyetem magyar múltját, és kockáztatni is hajlandó azzal, hogy ehhez a nevét adja.
A nacionalista körök szemét minden bizonnyal szúrja, hiszen se szeri, se száma azoknak a gyűlölködő bejegyzéseknek a közösségi oldalakon, ahol nehezményezik, hogy miért kell ünnepelni a magyar nyelvű oktatást. Jó látni, hogy vannak olyan értelmiségiek, akik mernek újítani és szakítani a hagyományokkal, és a nyilvánosság előtt is vállalnak olyan lépéseket, amelyek mentalitásváltáshoz vezethetnek. Ezt nagyon kevés értelmiségi merte meglépni az elmúlt évtizedekben, azért sem történt átütő siker a román–magyar megbékélésben. A kétkedőknek és a mindent lesajnálóknak ellenpéldaként a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet említhetném, ahol szintén alakulhattak volna másképp a dolgok, ha az egyetem vezetősége nem lenne szűk látókörű. De sajnos az, és nem látja be, hogy a magyar nyelvű oktatás helyzetének a megnyugtató rendezése hihetetlen alkotó energiákat szabadítana fel, és az egyetem javára válna, ha megerősödne a magyar tagozat. Ehelyett az ottani román többségű vezetőség gyáva, és nem képes felülemelkedni a zsigeri nacionalista érzelmein. Márpedig az értelmiségi attól értelmiségi, ha nem szolgálja ki a zsigeri érzelmeket, hanem képes felmérni az általános jót, és újító szándékú kezdeményezéseket is felvállal, szembehelyezkedve az éppen aktuális közhangulattal.
Értékeljük tehát azt, ha valami jó történik velünk, mert ezekből meríthetünk erőt, és ezek a pillanatok erősíthetik meg azt a hitünket, hogy valamikor eljöhet az igazi román–magyar megbékélés pillanata is.
