Magyarán: lehetségesek olyan kulturálisan semleges, azaz egyetemes fogalomkészletre alapozó kulturális terek, melyekben az eltérő nyelvek és kultúrák mintegy találkozhatnak. Kulturálisan semleges terek azonban sajnos nincsenek. Nem létezik, sőt ki sem alakítható olyan – kultúrák fölött álló – egyetemesség, mely maga is ne egy sajátos nyelvben és kultúrában gyökerezne, s melyből magukról a partikuláris kultúrákról elfogulatlan ítéletet alkothatnánk.
Ezt az alaptételt a kulturális relativizmus elmélete már régen tisztázta. Ezért tűnik hamisnak az a – fejlődésmítoszra alapozó – nyugati egyetemességfogalom is, melynek abszurditását többek között Chantal Mouff belga baloldali politológus, a Westminsteri Egyetem politikaelméleti tanszékének professzora On the Political című kötetében bizonyítja. Egy – bizonyos mértékig továbbra is viszonylagos – egyetemesség csak külső hatások által némileg befolyásolt, de szuverén kulturális univerzumok kölcsönösen nyitott együttélésének keretei közt jöhet létre. A kultúrák ugyanis, a nyelvekhez, sőt az ökoszisztémákhoz hasonlatosan önszervező rendszerek. Befolyásolhatják egymást, de nem keveredhetnek egymással.
Az in-between legfeljebb több nyelvben és több kultúrában való jártasságot vagy – heideggeri terminussal – lakozást jelenthet. De korántsem egyidejűleg. Ha az egyik nyelvi-kulturális univerzumból egy másikba lépünk át – jórészt, de pusztán átmenetileg – magunk mögött kell hagynunk a saját nyelvet és kultúrát. Még a magunkkal vitt elemek is csak az átvevő nyelvi-kulturális univerzum vonatkoztatási rendszerében (más szóval kontextusában) találhatják meg új helyüket. S ezzel jelentésük, szerepük, értékük is megváltozik. Ez azonban nem jelent valamiféle keveredést. Keverék nyelvek és keverék kultúrák nem lehetségesek. Ahogyan a különböző állatokfajok egyedei sem keveredhetnek.
Ennek ellenére a nyelvek és kultúrák minden különösebb akadály nélkül együtt élhetnek. Az így értelmezett együttélésnek azonban szigorú feltétele van: a kölcsönösség. Az együttélő közösségek spontán módon elsajátítják egymás nyelvét és kultúráját, megtanulnak szinte öntudatlanul átlépni a nyelvi-kulturális határokon, de meg kell tanulniuk tiszteletben is tartani a határokat. Abban a pillanatban ugyanis, amikor átlépnek rajtuk, kénytelenek az új nyelvi-kulturális univerzum sajátos értékrendjéhez igazodni. Öntudatlanul is.
Az így értelmezett in-between az olyan nemzeti államokban – amilyennek Románia vagy Magyarország is tekinti önmagát – legfeljebb a kisebbségek számára lehetséges. Elvben. Mert a gyakorlatban számukra is majdnem lehetetlen. Ahol a kisebbségi nyelvek és kultúrák nem egyenrangúak a többségi nyelvekkel és kultúrákkal, nem jöhet létre az a kultúraközi párbeszéd, mely az in-between voltaképpeni lényegét jelentené.
És ezt a problémát a hagyományos értelemben vett fordításirodalom is csak részben képes kezelni. Hiszen a fordítók, az úgynevezett fordítói hűség jegyében legtöbbször kénytelenek szavakat és mondatokat fordítani, pedig mindenekelőtt azt a háttérben meghúzódó kontextust kéne valamiképp „lefordítaniuk”, melyben a szavak és a mondatok voltaképpeni jelentésüket elnyerik. A magyar Erdélyt még a román Ardealtól is kulturális fényévek választják el. A Transilvaniáról és a róla szóló mondatokról, sőt narratívákról nem is beszélve.
Így aztán a nyelvek nem keveredhetnek egymással. Nem egy új, köztes nyelv és kultúra alakul ki, hanem vagy kölcsönös kétnyelvűség (amit az angol úgy emleget, hogy two languages in a brain), vagy az egyik nyelvnek a másikkal való végérvényes felcserélése, magyarán a domináns nyelvi-kulturális közösségbe való fokozatos beolvadás.
Még a köztünk élő románok sem nagyon hajlandók megszólalni magyarul, pedig sokan közülük akarva-akaratlanul is elsajátítanak ezt-azt a magyar nyelvből is. Létezett egy íratlan, sőt kimondhatatlanul ma is hatékony tilalom: egy románnak magyarul megszólalni egyfajta nemzetárulás. Ezt a tilalmat tapasztalataim szerint kevesen szegik meg, s akik megszegik is, néhány ragyogó – valóban européer – elmétől eltekintve egyfajta magyarellenes kötelességtudatból. Ez román részről a 19. században és a 20. század elején, Coșbuc vagy Rebreanu fiatalkorában még érthető lett volna. Manapság értelmetlen. Persze a Trianon utáni irredentizmus legkörében egy rövid ideig a magyar közösség nézőpontjából is nemzetárulásnak számíthatott, ha egy magyar szólalt meg románul. Ma ez sem jöhet már szóba. A kompakt magyar közösségeket, melyekben a román nyelv legalább elvben megkerülhető volna, a román államhatalom szívós fokozatossággal felszámolta. Ami önmagában még nem lett volna végzetes. Annál is inkább, mert mi, magyarok ma már viszonylag magabiztosan, s ebből következően – ha csak nem konfrontatív helyzetekről van szó – szívesen használjuk a román nyelvet. Ez értehető hiszen olyan intellektuális hasznaink fakadhatnak belőle, melyek az esetleg jogosult fenntartásokat is felülírhatják.
A végzetes az, hogy a kölcsönösség lehetősége, mely a 19. században még létezett, fokozatosan megszűnt. (Nesze neked haladás, emancipáció, szabadság!) Az én fiatalkorom Brassójában még legfeljebb elvétve akadt olyan városlakó, aki a szó voltaképpeni értelmében vett multikulturális múltból a másik két közösség nyelvét is ne hozta volna magával. Gyakorta anyanyelvi szinten. A nyilvánosságban ma már mindenki csak románul beszél. A szászok ki is vonultak Romániából. És – tudjuk – nem pusztán anyagi okokból…
A nyelvi jogok román szenátus általi (az előzményeket tekintve) a szó szoros értelmében meghökkentő minapi gesztus nem csak méltánylandó, de tiszteletre méltó is. Persze az elvtől a gyakorlatig hosszú út vezet…
S ha ezt az utat valóban végigjárnók is, a voltaképpeni kölcsönösségig – azaz a hétköznapokban közvetlenül is együttélő közösségek tényleges egyenjogúságáig – mélyreható szemléletbéli változásokra lesz szükség.
Higgyünk benne, hogy előbb, mint utóbb ezek is bekövetkezhetnek…
