Nyomai maradandóak, sokszor életre szóló terhet jelentenek
BURCA MERCÉDESZ
A lelki bántalmazás nem hagy kék-zöld foltokat – ám a nyoma éppoly maradandó, sokszor életre szóló terhet jelent. Éppen ezért nagyon fontos belelátni abba, hogyan is épül fel és mi történik a lelkileg bántalmazó kapcsolatokban. Illetve nélkülözhetetlen, hogy megismerjük az áldozatok teljes nézőpontját, a folyamatot, amit ők közben átélnek, és miért érzik nehéznek a kilépést egy ilyen kapcsolatból.
Most pedig következzen neve elhallgatását kérő olvasónk története, aki a legelejétől a legvégéig elmeséli, hogyan találkozott egy bántalmazó férfival, hogyan alakult ki köztük a kapcsolat, miként került a férfi befolyása alá, milyen formákat öltött a lelki bántalmazás, és hogyan sikerült végül kilépnie ebből a mérgező, fájdalmas helyzetből.
Ugyanúgy kezdődött, mint bármilyen más kapcsolat
– Azt hiszem, a megismerkedésünk teljesen átlagos volt. Ugyanabban a városban éltünk, és a munkahelyemen ismertem meg. A segítségemet kérte valamivel kapcsolatban, s így indult a megismerkedésünk. Néhány héttel később ugyancsak munkaügyben rám írt az egyik közösségi oldalon, és ezután kezdődött el köztünk a szorosabb beszélgetés. Egyik alkalommal megemlítette, hogy látott a városban, s milyen csinos volt a ruhám. Mivel akkor lelkileg kicsit bizonytalanabb időszakomban voltam, vágytam a pozitív visszajelzésekre, és jól esett, hogy elkezdtem tőle bókokat, figyelmet kapni. Volt egy idealizált kép a fejemben a szerelemről, a párkapcsolatról, és nagyon-nagyon kerestem azt az embert, akivel úgymond olvassuk egymás gondolatait, vagy legalábbis egy hullámon vagyunk. Most visszatekintve, azt hiszem érezte ezt rajtam.
Eleinte ritkábban beszéltünk, aztán lassan egyre gyakrabban. Mindenről beszélgettünk: könyvekről, az élet értelméről, az elképzeléseinkről, a pszichológiáról, igazából mind olyan dolgokról, amelyek engem nagyon érdekeltek, s úgy éreztem, ő is nagyon érdekelt ezekben a témákban. Most visszatekintve arra gondolok, hogy ezeket a dolgokat talán kideríthette a közösségimédia-felületeimen, és talán észrevehette korábbi posztjaimból, megosztásaimból. Tetszett, hogy hozzá tud szólni a különböző témákhoz, van saját véleménye, egyszóval intelligens férfinak tartottam. Azt viszont hozzá kell tennem, éreztem, hogy nem engem akar megismerni, hanem sokkal inkább a gondolkodásmódomat. Ez azért fontos, mert úgy gondolom, ha valaki inkább arra törekszik, hogy az utóbbit ismerje meg, azt azért teszi, mert ez segít neki rájönni arra, hogyan és mivel befolyásolható az ember.
Már a legelején többen figyelmeztettek az ismerőseim közül, akik több információt tudtak róla, gondoljam át, jó ötlet-e ismerkednem vele, de én csak azt éreztem, hogy egyre jobban szeretném megismerni ezt az embert, s úgy véltem, amiket róla hallottam, azok csak rosszindulatú pletykák vagy előítéletek. Egyik barátnőm szó szerint azt mondta, vigyázzak vele, de én akkor úgy gondoltam, majd én eldöntöm, hogy kell-e vigyázni vagy sem. Az az igazság, egyre jobban örültem, amikor láttam, hogy írt, egyre jobban élveztem a beszélgetéseinket. Azután, hogy elkezdtünk beszélgetni, körülbelül másfél hónap múlva találkoztunk először.
Az első aggasztó jelek
Milyen volt az első találkozás? Nagyon működött a kémia, és minden találkozás után feldobottnak éreztem magam. Aztán megkértem, hogy meséljen a korábbi kapcsolatairól, de nem nagyon akart ezekről beszélni. Annyit mondott, hogy a volt barátnője megcsalta, s emiatt nagyon nehezen tud bízni a nőkben. Kifejtette, hogy szerinte minden nő egyformán hűtlen, könnyűvérű, és nem hisz a hosszan tartó kapcsolatokban, mert úgyis megcsalással végződnek. Azzal dicsekedett, hogy akárhányszor próbálkozott olyan nőknél, akik éppen kapcsolatban voltak, mindegyiknél sikerrel járt, és emiatt nem tud bízni bennük. Azonban rólam azt mondta, úgy érzi, én másabb, különlegesebb vagyok. Mivel én már ekkorra azt éreztem, hogy elkezdtem lelkileg is kötődni hozzá, be akartam neki bizonytani: én majd tényleg az a nő leszek, akiben megbízhat, s én majd kimentem azokból a rossz dolgokból, amelyeket korábban át kellett élnie. Mindemellett tudtam, nagyon nehéz helyzetben volt akkoriban, amikor megismerkedtünk, és nem úgy alakultak a dolgai, ahogyan azt eltervezte, úgyhogy emiatt empatikusabb, elnézőbb voltam vele szemben. A gyermekkoráról is mesélt, ami szintén nehéz volt, úgyhogy emiatt még inkább együttérző voltam.
Ezután egyre többet beszélt arról, hogy úgy tűnik, nem tudunk egymás nélkül élni, mennyire hiányzom neki, nem tud ellenállni az érzéseinek, kontroll alatt tartani azokat, milyen különleges ez az egész kapcsolódás velem, egyszóval mind olyan dolgokat mondott nekem, amelyekből azt éreztem, hogy részéről kezd komollyá válni a dolog. Többször is hangsúlyozta, hogy ez nem hétköznapi és nagyon különleges, biztos, valamilyen magasabb szintű dolog, s nekünk valamiért biztosan találkoznunk kellett.
És azt hiszem, ekkor kezdett el megváltozni!
Elkezdett egyre féltékenyebb lenni, nagyon kontrolláló lett. Történt olyan, hogy napközben valamilyen dolgom volt, elmentem elintézni, este pedig a szememre hányta, engem itt-ott láttak más férfiakkal, de természetesen, ez nem volt igaz. Nagyon nehezen viselte azt is, ha nemet mondtam neki a találkozóra. Egy idő után már nem mertem nemet mondani. Egyik alkalommal például késő este hívott találkozni, én nemet mondtam, mert nagyon fáradt voltam, erre viszont neki az volt a reakciója, hogy biztosan azért, mert mással vagyok, s őt akkor felejtsem el és hagyjam békén. Többször volt olyan, hogy indokolatlanul megsértődött, letiltott mindenhonnan, szünetet tartott, majd visszajött.
Sokszor megesett, ha elmentem valahová, és nem voltam telefonon elérhető, akkor amiatt kelt ki magából. Nagyon féltékennyé vált teljesen alaptalanul, s folyamatosan kontrollált mindent. Állandóan ellenőrizte a social media felületeimet, hogy vannak-e új ismerőseim, és ha igen, akkor ki az, honnan és miért ismerem. Amikor észrevette, hogy több ismerősöm lett, akkor biztos volt benne, hogy azért, mert más férfiakkal ismerkedem. Aztán odáig jutottam, hogy próbáltam minden olyan tevékenységet minimalizálni, amiről tudtam, hogy kiboríthatja, mert már teljesen átálltam arra lelkileg, ha bármilyen neki nem tetsző változás történik, akkor egyből olyan dolgokkal fog vádolni, amit nem tettem meg. Ördögi kör alakult ki: megvádolt, veszekedtünk, nem hitt nekem, mindenhol letiltott, aztán visszakönyörögte magát. Ilyenkor mindig belátta, hogy ő a hibás, de ennek ellenére sem változott a későbbiekben semmi.
És ez a minta folyamatosan ismétlődött.
Egyre agresszívebb és egyre kontrollálóbb lett
Akkor kezdett el legjobban feltűnni, hogy valami nagyon nincs rendben, amikor már tényleg minden probléma volt. Mindent tudni akart: az útvonalat, ahol közlekedek, hová megyek, kivel vagyok, és emiatt állandó feszültség volt bennem, mert tudtam, hogy úgyis talál valamit, amit nem jól csinálok, s kezdődik az egész veszekedés előlről.
Mindeközben voltak nagyon jó pillanatok, amikor minden normálisnak tűnt, jó volt vele lenni, beszélgetni, és pont ez volt az, ami össze zavart, azt hiszem. Mert egy ilyen jó időszak után, amikor újra jöttek a viták és a veszekedések, akkor inkább magamban kezdtem el a hibát keresni, hogy biztosan én rontok el valamit. Ezért azon voltam, hogy megtaláljam: mi az, amit jobban tudnék csinálni, mert hittem abban, hogy mindez helyre hozható.
Kis idő után azt kezdtem el észrevenni, hogy folyamatosan felbukkan ott, ahol éppen én is vagyok: ha edzőteremben délelőtt jártam, akkor ő délelőtt jelent meg, amikor a munkában végeztem akár délelőtt, akár délután, ő akkor is épp ott volt. Eleinte azt hittem, ezek csak véletlenek, de aztán idővel sajnos beigazolódott az, hogy nagyon kiszámítható a munkaprogramom, illetve miket szoktam csinálni hétköznap, hétvégén, tehát úgy nagyjából tudta, hogy mikor hol vagyok. Következésképpen nem volt nehéz neki sem úgy alakítani a dolgait, hogy épp akkor ott tudjon lenni, ahol valószínűleg észreveszem. Én pedig akkor azt hittem, ezek véltetlenek, a sors alakítja így, ő pedig tudta azt, hogy én így gondolkodom, és rájátszott erre, hogy ezek a „véletlen” találkozások tényleg azért történnek, mert dolgunk van egymással. Most már látom, hogy ez nem a véletlennek és nem a sorsnak köszönhető, hanem ő intézte úgy a dolgait, hogy mindig ugyanott legyen, ahol én.
A probléma tehát az volt, hogy magamban kerestem a hibát, és nem benne, mert az ő tetteire megtaláltam mindig a mentséget, a kifogást, valamint azt, miért értem én azt meg, hogy ő most ilyen. És így egy idő után felmentettem azok alól, amiket ő tett vagy mondott. Pedig nagyon sokszor mélyen megbántott, nagyon csúnya dolgokat vágott a fejemhez, és borzasztóan méltatlan szavakat használt velem szemben. Sokszor mondta azt, hogy én egyáltalán nem érdemlek szeretetet, s nem vagyok arra való, hogy normális, szerethető párkapcsolatom legyen. Sokszor nevezett ócska nőszemélynek, és hogy bánja a percet, amikor megismert. És nekem ezek nagyon fájtak. Ezek után mégis vissza tudta édesgetni magát, s akkor bennem elindult az, hogy akkor bizonyítsuk be, mégis alkalmas vagyok egy normális párkapcsolatra, és igenis elég szerethető vagyok, elég jó vagyok.
A környezetem sokszor figyelmeztetett, hogy ez nincs rendben, de én hinni akartam, hogy igenis rendben lesz, s ez megmenthető. Ez aztán oda vezetett, hogy már a barátaimmal sem voltam őszinte, és titkoltam előttük, hogy továbbra is tartom vele a kapcsolatot.
Valószínűleg érezhette, hogy a barátaim valamilyen szinten nyomást gyakorolnak rám, mert egy idő után azzal is próbálkozott, hogy eltávolítson tőlük. Többször megjegyezte, milyen furcsa vagyok, miután a barátaimmal találkozok, és hogy nem kellene ennyit találkoznom velük, mert ki tudja, milyen hülyeségekkel tömik a fejem. Ekkor már valóban elkezdtem érezni, nincs ez így rendben, s egyre rosszabbul éreztem magamat lelkileg, mert haragudtam magamra, gyengének éreztem magam, amiért nem tudtam ebből a barátnőim intéseinek ellenére sem kilépni.
Éreztem-e félelmet miatta? Igen!
Egyik alkalommal külföldre utaztunk kikapcsolódás céljából. Éppen a szállásunkon voltunk egyik este, amikor is ő belenézett a telefonomba, amíg én nem vettem észre. Itt kiemelném azt, hogy a telefonomon volt kód, amelyet én soha nem mondtam el neki, de valamikor mégis kileshette, mivel be tudott lépni a beszélgetéseimbe. Mivel a kapcsolatunk sokszor olyan volt, hogy ő letiltott, és nem volt hajlandó beszélni velem, sokszor hosszabb ideig is, ilyenkor megpróbáltam mással ismerkedni, hátha sikerül őt elfelejtenem. És volt egy férfi, akivel bekövetkezett egy rövidebb ismerkedésünk, de ez megmaradt virtuális szinten, még személyes találkozó sem lett belőle. Kiemelném, ebben az időszakban nem tartottuk egyáltalán a kapcsolatot ezzel a bántalamzó férfival, nem tudtam, hogy vissza fog-e még térni az életembe vagy sem. És azon az estén ő megtalálta ezt a beszélgetést, elolvasta, és hatalmas agressziót váltott ki belőle. Hiába próbáltam megmagyarázni neki, hogy miután újra kibékültünk, én többet nem beszéltem azzal a férfival, nem hitt nekem. Akkora dühöt éreztem rajta, és annyira féltem, hogy azt mondtam, az lesz a legjobb, ha én onnan azonnal eljövök. Tehát az éjszaka közepén, külföldön, teljesen egyedül indultam el hazafelé. Ez volt az a pont, amikor elhatároztam, hogy ennek itt vége van.
Ezután nem beszéltünk egyáltalán körülbelül két hónapot.
Majd újra megjelent, mert szeretné megbeszélni, hogy végleg le tudjuk-e zárni, és ekkor azt is elmondta, hogy a lehető legjobb döntést hoztam akkor, hogy eljöttem onnan. Nem mondta ki konkrétan, hogy megütött volna, de azt sem, hogy nem. Ezért én végleg elhatároztam, hogy akkor ezt szeretném lezárni, és megírtam neki, hogy szerintem ezek után jobb lesz mindkettőnknek, ha nem folytatjuk. Nem veszekedtem vele, nem sértegettem, csak elmondtam, hogy vége van.
Válaszként olyan üzenetet kaptam, amelyben olyan ocsmány dolgokat írt, hogy úgy még soha senki nem beszélt velem. Újra megkaptam azt, hogy ócska nő vagyok, és már biztos mással vagyok, s szégyelljem magam. Igazából mindennek elmondott, aminek csak tudott.
A szakítást követő időszak is félelmetes volt
Miután megtörtént a szakítás, hónapokig nem beszéltünk, nem keresett, és úgy gondoltam, végre megszűnt ez a kapcsolat. Én elkezdtem újra ismerkedni, volt valaki, akit szimpatikusnak találtam, és elkezdtem találkozgatni az illetővel. Azt hittem, végre minden újra rendben van. Aztán újra felbukkant. Egyszerű, hétköznapi dolgokat kérdezgetett, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy mi a legjobb, amit tehetnék: az, ha röviden válaszolok neki, vagy ha figyelmen kívül hagyom. Azt viszont már mindenképp tudtam, hogy nem akarok semmit tőle. Igazából ritkán írt egy-két üzenetet, ezért reménykedtem, hogy nem akar már ő sem semmit.
Nem így volt! Észrevettem, hogy elkezdett követni.
Emlékszem, egyik délután, amikor végeztem a munkában, nem haza mentem, hanem az akkori férfival volt közös programunk, akivel éppen akkor ismerkedtem. Mivel a program sokáig elhúzódott, későig kint voltunk, amikor is kaptam tőle egy üzenetet, miszerint „gondolom, még nem értél haza”. Nagyon ijesztő volt. Pedig semmit nem mondtam neki arról, hogy mi a programom, hová megyek, mit csinálok, mégis tudta akkor, hogy még nem voltam otthon.
Másik alkalommal, ami ugyancsak nagyon ijesztő volt számomra, éppen telefonon beszélgettem az új partneremmel, s ugyancsak újabb találkát beszéltünk meg. És ezután a beszélgetés után jött tőle az üzenet, hogy mekkora egy ócska nő vagyok, hogy már egyből mással vagyok. Nagyon megrémített, hiszen otthon voltam a szobámban, tehát más nem hallhatta, hogy kivel és mit beszélek. Bepánikoltam, hogy biztos valamilyen applikációt tett a telefonomra, amivel le tud hallgatni, vagy figyeli, kivel és mit írok, mert folyamatosan olyan volt, mintha minden lépésemről tudna. Ezután is többször előfordult, hogy ugyanott volt, ahol én, ugyanazon az útvonalon közlekedett, mint amelyiken én szoktam, tehát folyamatosan megjelent azokon a helyeken, ahol én tartózkodtam. Még sokáig követett, és egy ideig továbbra is jöttek tőle a mocskos üzenetek. Aztán többet nem válaszoltam neki. Hosszú idő kellett neki, de most már azt hiszem, leállt, vége van. Megtörténik, hogy néha összefutunk, vagy messziről látom, ilyenkor pedig erős feszültség, szorongás tör rám egyből. Azt hiszem, mindazok miatt, amelyeken keresztül mentem.
Most már hamarabb észrevenném a jeleket!
Visszatekintve, most már sokkal hamarabb észrevenném a negatív jeleket, s nagyobb jelentőséget tulajdonítanék mindennek. Nem hibáztatom magam, hiszen ezelőtt sosem volt tapasztalatom bántalamzó férfival, nem tudtam, mi történhet, vagy mire számíthatok. Szerencsés vagyok, hogy nem fordult a kapcsolat komolyabbá, nem lett belőle házasság és nem születtek gyermekek. Viszont mai napig érzem ennek a nyomát, valamilyen szinten én is bizalmatlanabb lettem.
Mindenkit arra sarkallok, hogy hallgasson a belső megérzésére is. Legyen legalább egy olyan ember, akinek elmondja őszintén, hogy mi történik vele, akiben megbízik, mert nagyon fontos, hogy figyeljünk a külső figyelmeztetésekre is.
Érdemes szerintem minél többet olvasni a témában, mert ha annak idején tudtam volna azokat a dolgokat, amelyeket ma ismerek, talán hamarabb észrevettem volna, hogy mi is történik pontosan. Amikor azt érezzük, hogy valaki bánt, sérteget bennünket, nem szabad naivan hozzáállnunk, ugyanis tragédia is történhet belőle.
Az erőszak sokszor láthatatlan, nem jelent megoldást a hallgatás
A gyermekek is a családon belüli agresszió áldozatának tekinthetők
A nők elleni erőszak nem távoli, elszigetelt jelenség, hanem a mindennapjaink része. Bár egyre többet beszélünk róla, összességében még mindig tabutémaként él a köztudatban. A családon belüli agresszió ugyanakkor a gyermekek elleni erőszak egyik formája is. A társadalom felelőssége nem csupán felismerni a problémát, hanem közös erővel tenni ennek megszüntetése érdekében. A november 25-ei nők elleni erőszak megfékezésének világnapja alkalmával Roth Mária pszichológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) nyugalmazott professzorát kérdeztük a témával kapcsolatban.
TANKÓ ANNA-TAMARA
– Tapasztalatai alapján milyen hatással van egy bántalmazásoktól terhelt kapcsolat a nő önbizalmára, döntéshozó képességére, egyszóval mindennapi életére?
– Az ilyen esetek egyértelműen nagyon rossz hatással vannak a nők személyiségére. Ezek nemcsak a nőket, hanem a gyermekeket is érintik. Ha valakit folyamatosan agresszívan kezelnek, az áldozat válaszreakciója két irányba mozdulhat el. Az egyik esetben az áldozat visszahúzódik, szomorkodik, magába fordul, tartózkodik, és nem tesz semmit az erőszak ellen. A másik ennek az ellenkezője: a nő a bántalmazóhoz hasonlóan visszaüt, ordibál, és agresszíven reagál. Persze, ez nagymértékben függ a személyiségtől, és attól, hogy milyen lehetőségei vannak az áldozatnak az adott helyzetben. A gyermekeknél ugyanez a séma. Ha őket bántalmazzák, gyakran ők is agresszorrá válnak. Manapság nagyon sokat beszélünk az erőszakos gyermekekről, de fontos látni, hogy azért viselkednek így, mivel ezt látták maguk körül. Az agresszív gyermek nagy valószínűséggel maga is átélt bántalmazást vagy ilyen helyzetet. Pontosan emiatt vált agresszívvé, a benne felgyűlt frusztrációk és félelmek levezetési módját találta meg ebben. Természetessé válik számára, hogy a gyengébbekkel szemben ő is ugyanígy viselkedhet.
– Mennyire tekinthetők másodlagos áldozatnak a gyermekek az olyan családban, ahol az anyát bántalmazzák?
– A családon belüli erőszak tulajdonképpen a gyermekek elleni erőszak egyik formája is. Ezek a gyermekek is feltétlenül áldozatoknak tekinthetők, hiszen számukra rendkívül ijesztő, megfélemlítő és bizonytalansággal teli élmény az, amikor azt látják, hogy az egyik szülőt bántalmazza a másik.
Ilyenkor óhatatlanul az egyik szülővel kell azonosulnia, miközben a másik ellen fordul. Mindez pedig hatalmas belső feszültséget okoz számára. Még ha nagyon szereti is az apukáját, de azt látja, hogy bántja az édesanyját, ez teljesen ellentmondásos, felkavaró helyzetet idéz elő benne. Egyes esetekben az is előfordulhat, hogy az agresszor apa meggyőzi a fiát arról, hogy a nőkkel így kell bánni. Ilyenkor súlyos szerepkonfliktus alakulhat ki, s a gyermek azt tanulja meg mintaként, hogy az erőszak elfogadható. Gyakran az is megesik, hogy a fiúgyermek megpróbálja megvédeni az anyját, mire az apa ellene fordul, így ő maga is fizikai bántalmazottá válik. Tudunk olyan esetről, amikor az édesapa megütötte a gyermekét, mert az meg akarta védeni az anyját. Előfordult olyan is, a gyermek az ágy alá bújt, hogy ne kelljen hallania, mi történik a szülők között. Az ilyen helyzetek rendkívül kínosak számukra. Már az is megterhelő, ha a szülők veszekednek. Amikor viszont fizikai erőszak zajlik, és a gyermek úgy érzi, hogy az anyja élete vagy egészsége kerül veszélybe, az kimondhatatlanul traumatikus élményt jelenthet. Úgy gondolom, ilyenkor nem csupán másodlagos áldozatok. Egyértelműen a gyermekek elleni erőszak egyik formája az, amikor látják az agressziót a családban.
– A kutatási eredményei alapján milyen nevelési és kommunikációs minták segíthetnek megelőzni, hogy a gyermekek ne váljanak maguk is erőszakossá?
– A legfontosabb az, hogy beszéljünk velük erről a témáról. A megoldás nem a hallgatás, a kérdés szőnyeg alá seprése, tabuizálása, hanem segítsünk a gyermekeknek abban, hogy ki tudják fejezni az érzelmeiket az erőszakkal kapcsolatban. Fontos, hogy el tudják mondani, mit jelent számukra az, ha a családban erőszak következik be; mit jelent, ha ez velük szemben történik bármilyen formában; és mit jelent az is, ha azt látják, hogy a gyermekek egymás között, vagy az iskolában esnek az erőszak áldozatává. Tehát a lényeg az, hogy megnevezzük a dolgokat, és beszéljünk róluk. Amennyiben eltitkoljuk, akkor azt üzenjük, hogy az erőszak normális tényező a közösségben.
Ha ők nem akarnak beszélni róla, akkor nekünk, felnőtteknek kell kezdeményezni, de ezt nem feltétlenül közvetlenül, az erőszak szó használatával kell megtenni. Lehet mesék segítségével, bábokkal, különféle játékos eszközökkel megközelíteni a témát. Számtalan olyan lehetőség kínálkozik, amelyek segítenek megértetni a gyermekekkel, hogy mi az erőszak. Például képeket nézegetünk, és elmondjuk, mi történik rajtuk, majd megkérdezzük, hogy ismernek-e hasonló helyzeteket. Így át tudjuk vinni a felismerést a valós élethelyzetekre. Továbbá segítenünk kell nekik feldolgozni a megtörtént eseteket, és kommunikálni feléjük azt, ha például a nagy medve bántja a kisebbet, akkor az nem normális dolog. Hiszen a nagy medvének éppen meg kellene védenie a kis medvét. Tehát még a történetekben sem szabad normalizálni az erőszakot, hanem mindig viszonyulnunk kell hozzá. A gyermek ugyanis azt tanulja meg, amit a felnőttől lát. Ha azt látja, a felnőtt elnézi, hogy körülötte verekednek, akkor ő is megtanulja megszokni ezt a helyzetet.
– Miért olyan nehéz sok nő számára kilépni egy agresszivitással terhelt kapcsolatból? Milyen pszichológiai, szociális vagy egyéb tényezők tartják őket benne?
– A párkapcsolaton belüli szerelem nagyon nagy hatással van erre. Ha megszeretünk valakit, akkor nagyon nehéz elengedni, mert erősen kötődünk hozzá, és azt gondoljuk, hogy az ember, akit szeretünk, biztosan viszont szeret minket. Gyakran hallani azt is az agresszortól, hogy azért bántja az áldozatot, mert nagyon szereti, és meg akarja őt óvni. Tehát úgy szeretnek, hogy közben bántanak. Egyesek azt is mondják, hogy azért bántanak fizikailag, mert idegesek – vagy éppen féltékenyek –, és másképp nem tudják levezetni a haragjukat, a feszültséget. Mindezt össze lehet hasonlítani a szülő-gyermek kapcsolattal is. Miért veri a szülő a gyermeket? Mert felidegesítette, és úgymond szeretné nevelni, de nem tudja kontrollálni magát. Ugyanígy a férfi is azért bántja a nőt. A nő pedig gyakran magát hibáztatja a kialakult helyzetért: „Miért szóltam vissza?”, „Miért mentem el a fodrászhoz?”, „Ha jobb levest csináltam volna, akkor nem haragszik meg rám?” stb. Ezeket és ehhez hasonló érzéseket a férfi belemagyarázza a nő fejébe, ő pedig elhiszi azt. Egy szerelmi kapcsolatban a nő úgy érzi, hogy minél tökéletesebbnek kell lennie, és megpróbál felzárkózni ahhoz a szerepkörhöz, amit a férfi elvár tőle. A másik nehézség akkor jelentkezik, amikor a párnak gyermekeik vannak. Ilyenkor az anya nem önmagát helyezi előtérbe, hanem a gyermekeit, arra gondolva, hogy teljes életet csak apával élhetnek. Ugyanakkor gyakran az adott élethelyzet is nagyban befolyásolja a döntést, mivel sokszor a nőnek, akinek gyermekei vannak, nincsen hova mennie. Ha rosszak az anyagi körülményei, a családi házból való elköltözés nem jelent opciót. Bár léteznek szociális szolgáltatások, ezek igénybevétele sem egyszerű. Sok olyan eset ismert, amikor a nőnek nincs anyagi lehetősége, nincs saját munkahelye, így nehezebb kilépnie egy ilyen kapcsolatból. A legfőbb tényezők tehát a szerelem, azaz mennyire vakít el, és persze az élethelyzet. A családi háttér is jelentős, mivel a család gyakran azt várja el, hogy tartsanak ki, mondván: „Ki lehet bírni, régen nekünk is milyen nehéz volt, de most milyen jól vagyunk időskorunkra”. Tehát erős a társadalmi és szociális nyomás is. Illetve az ilyen kapcsolatból való kiszállás nagyon függ attól is, hogy az agresszor mennyire terrorizálja az áldozatot, milyen mértékben fenyegeti, mert ezt a végletekig is képesek fokozni, ami akár az áldozatok életébe is kerülhet.
