Ők, az első biztatóim, a Györgyfalvi negyed nyugdíjasai megfogyatkoztak, eltünedeztek körülöttem, vagy csak én járok már ritkábban az ő útvonalaikon, a tér viszont kitárult, egyre nagyobb lett, egyre több utca fér el benne.
Talán ez a legnagyobb változás, amit a futás hozott az életemben: megtanultam felbecsülni (és megbecsülni) a távolságot és az időt. Most, ha idegen városban valamire azt mondják, „messze van”, nyomban ellenőrzöm, mert könnyen meglehet, hogy csupán pár kilométeres távról van szó, ami ugye, könnyedén lesétálható. Egy felesleges dolgokra elfecsérelt óra viszont, mihelyst az ember például egy kiadós futásra konvertálja, máris értékes hatvan percnek tűnik.
Egyre nagyobb körben váltak Ismerőssé az utcák, nemcsak azt tudom, melyik lejt, melyik emelkedik, hanem azt is, hol gyűlnek össze esős időben nagyobb pocsolyák, hol ugatnak mérgesen a kutyák, melyikben, hol van árnyék, hol, mikor, milyen illat, milyen szag csapja meg az arra kocogó orrát. Mert az illatok körforgása akár egy-egy futóév lenyomata is lehetne.
Januárban eleinte szilveszteri petárdák lőporszaga száll, majd hó- és ködszaga lesz a levegőnek, más fagyos napokon, és megint más, amikor 0 fok felé csúszik a hőmérő talán már csak szólásokban létező higanyszála. Aztán jön egy téli reggel, egy akármilyen hétfő, vagy szerda, és noha semmi látható oka nincs, a levegőben mégis érezni lehet a tavaszt. Alig pár futás, és Györgyfalva felé kiszaladva apró, mogyoróbarkás ágat hozok haza a zsebemben, hogy hirdesse az otthon maradtaknak: jön a tavasz!
Innentől aztán felgyorsulnak a dolgok, szinte napról-napra telnek meg a közeli villanegyed kertjei hóvirággal, aztán már ibolyaillat és az első virágzó fák illata keveredik a húsvéti ünnepekre békés-néptelenné és futóbaráttá váló utcákra áradó töltött káposzta és sült hús illattal. Mire az ünnepi ételek szagát kifújta a szél, és az út szélén sem látni több pirostojás héjat, valóságos illatsortűz következik: kibomlanak a kertekben a jácintok, virágoznak a gyümölcsfák, és a futó mindegyre megáll, hogy megcsodáljon egy-egy kertet. Mire az orgonák lenyíltak, nyit az akác, az utolsó akácfürtök illata már a hárssal verseng, hogy türelmetlenül közéjük furakodjon a bodza. Talán ez a legjobb része a futóévnek, egy-egy kiadós tavaszi-nyáreleji zápor után illatfelhőben futni, vagy akár megázni, nem törődni pocsolyákkal és színültig telni virágillattal
Mire az utolsó leszáradt hársvirágokat is elfújta a szél, már megtelepedtek szokásos helyeiken a dinnyeárusok. A nyári futások viszonyítási pontjait a dinnyehalmok adják, a görög- és sárgadinnyék édes illata az egyik sarkon, a szemétházakban rothadó dinnyehéj csípős szaga a másikon, afféle Érosz-Thanatosz ez, szűnni nem akaró ritmus. Az utolsó dinnyék illata már a muskotályszőlőével keveredik, vannak kertek, ahonnan októberben valósággal árad. Befőzéssel nem sokan bajlódnak már, de azért az utcán végigszaladó megérzi, ha a házban zakuszka vagy szilvalekvár készül. Vasárnaponként az utolsó meleg napokat kihasználó kerti sütögetések grillszaga keveredik az elégetett, őszi levelek csípős füstjével. Aztán a reggeleknek ismét ködszaga lesz, sár és vizes levél illata, és egy akármilyen novemberi napon a levegőben megérezni a telet. Alig pár futás, és ismét hó- és hidegszag vár az utcákon, amit lassan átszínez a karácsonyi töltött káposzta és diós bejgli illata, hogy újra az újévi petárdák lőporfüst szaga vegyüljön a téli levegőbe és kezdődjön elölről az illatkalendárium.
Szeretem, ahogy szagok, illatok mérik körülöttem az időt és a teret, ahogy egy-egy iramodás befér két virágzó hársfa közé, ahogy egy lassúbb, kocogós szakasz alatt végig lehet csodálni egy tavaszi virágkatalógus teljes felhozatalát, összehasonlítani két dinnyeárus készletét vagy megszámolni, a környező utcákban hány ház mellett terem szőlő.
A szemlélődés percei ezek, ugyanakkor a gondolatok tisztázásának időszakai is. Ha meg kell írnom, át kell gondolnom valamit, a felkészüléshez elsősorban futócipő kell már nekem.
Első biztatóim, a Györgyfalvi negyed utcáin néha kegyetlenül nehezen, de mindig méltósággal mozgó nyugdíjasok elmaradtak hát mögöttem, hűtlen lettem hozzájuk. A copfos kislány, aki hat évvel ezelőtt bíztatott, hogy meg ne álljak az első kifulladásnál, akivel az első futóversenyeken kézen fogva loholtunk a cél felé, ma már futócipős, karcsú kamasz, könnyedén lehagy, bevár a célvonal után.
A közeli kispark is túl közeli lett már, de ha arra járok, mindig befordulok, figyelmesen kerülgetem az összekapaszkodva, trécselve sétáló időseket, babakocsit tologató fiatal szülőket, végigszaladok az alsó sétányon, el a tölgyfák, a szilvafa, az akác mellett egészen a park végében álló lámpaoszlopig. Valamikor az jelölte ki a határaimat, addig kellett eljutni, azt kellett megérinteni. Megérintem hát most is, aztán szaladok tovább, mert „jó is az”.
