A kolozsvári Andrásofszki harangöntők
NAGY BÉLA
A századik évüket idén „ünneplő” aradi születésű harangok kapcsán talán nem árt emlékezni a méltatlanul elfeledett híres kolozsvári Andrásofszki harangöntőkről is, akik csaknem 150 éven keresztül, a 18. század második felétől a 20. század elejéig harangokkal látták el nemcsak Kolozsvárnak és környékének, hanem Erdély távolabbi vidékeinek templomait is.
Harangozás, harangok, harangöntés
A harangok keletkezésének és használatának helyét és idejét pontosan megállapítani nem lehet, de azok kezdetleges formáinak, a csengettyűknek a története több ezer éves múltra tekint vissza. A mai értelemben vett harangok bölcsője Kína, ahol már időszámításunk kezdetekor használták. Európában a harangozás elterjedése az 5. században vette kezdetét a keresztény egyház megerősödésnek, a nagyobb kolostorok és templomok megjelenésének köszönhetően. A templomi harangozásnak szigorú egyházi szabályai vannak. Ennek megfelelően a felszentelt harangok kizárólag egyházi célokat szolgálhatnak, világi célokra való megszólaltatásuk a püspök utasítására vagy engedélyével történhet.
A harangöntés a rézművességgel rokon, de annál összetettebb szakma, a formai tervezéstől a behangolásáig az egyik legbonyolultabb munkafolyamat, és ennek következtében az egyik legnehezebb mesterség is, amely – és itt nem csak az öntéssel járó nehéz fizikai megterhelésre gondolunk – sokrétű tudást igényel. A harangöntésnek megvannak a sajátos fortélyai, különösen az anyag (bronz) összetételét, valamint az adalék anyagok milyenségét és mennyiségét illetően. Ezek a titkok a harangöntő családokon belül apáról fiúra szálltak. Egy igazán hozzáértő harangöntőnek az anyagismereteken és az öntéstechnikákon túlmenően bizonyos fokú művészi, szobrászati és zenei adottságokkal is rendelkeznie kell. A jó harangnak nemcsak „szépen” kell szólnia egy bizonyos hangmagasságban, hanem formailag is tetszetősnek kell lennie, a megrendelő által kért feliratok és domborművek művészi kivitelezése szempontjából. Mindezek mellett „mozgathatóak” is kell, hogy legyenek, ami, különösen a több mázsás és tonnás harangok esetében, a felfüggesztéshez és megszólaltatáshoz szükséges mechanizmusok megtervezését és kivitelezését illetően, komoly feladat elé állította a harangöntőket. A harangöntés, különösen a nagy súlyú harangok esetében, nem mindig a harangöntő műhelyben történt. A szállítási nehézségek miatt előnyösebb volt, ha a harangöntő mester szerszámaival és a harangöntéshez szükséges egyéb eszközökkel a megrendelés helyszínére ment és ott végezte el a harangöntést. Ezért, különösen a középkorban, a harangöntést „vándorló” mesterségnek tartották.
Az erdélyi harangöntés kezdetei a 18. századig nyúlnak vissza. Az első fontosabb harangöntő műhelyek a szász mestereknek köszönhetően Nagyszebenben, Segesváron, Brassóban és Besztercén alakultak ki. Egyes feltételezések szerint Kolozsváron – a környék településein létező egykori harangok formája és feliratai hasonlóságára alapozva – a 16. század elején már öntöttek harangokat. A kolozsvári harangöntőknek nem volt külön céhük; a rézműves céhhez tartoztak, amely 1756-ban alakult kilenc taggal (azelőtt ők is a nagyszebeni rézműves céhhez tartoztak). Az igazi kolozsvári „harangöntő iskola” kialakulása azonban csak az 1700-as évek második felétől vette kezdetét a városban letelepedő Andrásofszkiaknak köszönhetően.
A kolozsvári Andrásofszki harangöntők életrajzi adatai
A Kolozsváron élő és tevékenykedő Andrásofszki (nevük több változatban is előfordult: Andreasovtzky, Andrásovszki, Andráschofchy és Andráschofszki) harangöntők elődei Magyarországról kerültek a városba valamikor a 18. század második felében. Német ajkú, elmagyarosodott evangélikusok voltak, de nevükből ítélve lengyel származásúak lehettek. Legrégebbről Andrásofszki Johann/János I.-ről és Andrásofszki Dániel I.-ről maradtak fönn feljegyzések. B. Nagy Margit említést tesz egy Andrásofszki András (Andreas) nevű harangöntőről is, de róla csak annyit tudunk, hogy a 18. század végén már Kolozsváron tevékenykedett, és „1802-ben a Magyar kapun kívüli telke bővítését kéri”. A kor szokásának megfelelően nemcsak a mesterség, hanem a keresztnév is apáról fiúra szállt, így nem meglepő, hogy a többgyerekes Andrásofszki családokból számos hasonló keresztnevű – János, Dániel vagy éppenséggel Efraim – harangöntő is kikerült, akik egy időben gyakorolták mesterségüket. A helyzetet még bonyolítja, hogy a 18. század végén, a 19. század elején Brassóban is élt a kolozsváriakkal rokon Andrásofszki Efraim nevű harangöntő. Ezért csak ott vállalkozhatunk az apa-fiú kapcsolat megállapítására, ahol biztos írásos források állnak a rendelkezésünkre. (Jelen írásban a hasonnevű Andrásofszkiak megkülönböztetésére római számokat használok, ami nem jelenti feltétlenül a leszármazási folytonosságot.) A legismertebb kolozsvári Andrásofszki harangöntők voltak:
– Andrásofszki János I. (? – 1805 körül): 1781-ben tett polgári eskütétellel vált Kolozsvár teljes jogú polgárává. 1789-ben a városhoz benyújtott kérvényben a Magyar utcai kaputornyától (Kádárok bástyája) balra, a belső várfalon kívüli telek kiutalását kérte műhelye számára. Ennek fejében a tűzoltók számára vízipuskát készített 200 forint értékben.
– Andrásofszki János II. (?–1844 körül): apjától, Andrásofszki János I.-től megörökölt műhelyben, apja halálát követően, mint önálló mester dolgozott. 1805-ben telke kiszélesítésének engedélyezését kérte. Harangöntésen kívül sokat dolgozott a városnak: 1806-ban a város tűzoltó vízipuskáját javítja meg, 1829-ben újabbat készít (Andrásofszki Efraim I.-el közösen), 1836–1839 között a városi kutakat és a vízipuskákat javítja. Ő készítette el a Toldalagi-Korda ház vízvezetékét (1805–1806), 1832-ben Bánffy Miklósnak mozsarat készített, 1842-ben az óvári szivattyús kutat készítette el. A város megbecsült polgára, 1832 és 1836 között a város Törvényhozó Bizottságának tagja.
– Andrásofszki János III. (1802–1878): Andrásofszki János II. fia, a család egyik legismertebb és legtevékenyebb tagja. Számos harang elkészítése az ő nevéhez fűződik, nagymértékben hozzájárult a kolozsvári harangöntő iskola hírnevének öregbítéséhez. Mildt Eszterrel (1809–1866) kötött házasságából 13 gyermek származott: Regina (1829–1911), Eszter (1830–1909), Teréz (1833–1909), János IV. (1835–1892), Mária (férjezett Kovács Sándorné), Gottfried (1839–1859), Efraim II. (1842–1911), Eduárd (1843–1893), Rozália (férjezett Folbert Ernőné), Henrik I. (1845–1877), Ida (férjezett Zakel Jánosné), Adolf (1852–1896) és Samu (1856–1929). Ez utóbbi unokája, dr. Andrásofszki Tibor (1914–1978) idegsebész, orvosprofesszor, a marosvásárhelyi főiskolának volt a rektora.
– Andrásofszki János IV. (1835–1892): eleinte apjával dolgozott, majd annak halála után átvette a műhely irányítását. Később testvérével, Efraim II.-vel közös céget működtetett, amelynek hirdetése szerint új és régi harangok újraöntésén és mindenféle rézáruk öntésén kívül szivattyús kutak készítését és javítását, víz- és gőzvezetékek kivitelezését, és tűzoltó készülékek gyártását, karbantartását is vállalták. Első házasságából (felesége Dalchau Jozefa) származó gyerekei közül Gyula, Andor és János V. közül ez utóbbiban látta a harangöntés családi hagyományának folytatóját. Felesége halála után újranősült, második feleségétől, Lőw Erzsébettől négy gyereke származott: Ilona, Henrik II., Ernő és Erzsébet. Henrik II. (1877–1915) is harangöntő volt, de munkáságáról nincsenek adataink.
– Andrásofszki János V. (1860–1893): apja mellett tanulta ki a harangöntés és rézműves mesterséget, de korai halála megakadályozta a műhely további működtetését. Andrásofszki János IV. 1898. november 25-én bekövetkezett halálával az Andrásofszki János nevű harangöntők sora végleg megszakadt. Az ő, felmenői és néhány közeli rokonának sírjait a Házsongárdi temető lutheránus sírkertjében egy régi terméskő és egy újabb, fekete gránitkő síroszlop jelzi.
– Andrásofszki Dániel I. (? – 1806 előtt): valószínű Andrásofszki János I.-gyel (testvérével vagy unokatestvérével?) egy időben telepedett le Kolozsváron és alapított harangöntő műhelyt.
– Andrásofszki Dániel II. (? – 1827): feltehetően Andrásovszki Dániel I. fia. Harangöntés mellett a város számára vízipuskákat készített és javított, és egyéb rézműves munkákat is vállalt. Andrásofszki János II.-vel közösen a Toldalagi–Korda-ház konyhájának vízvezetékét, a palota kútját és szivattyúját készítette. 1815-től a „százak” tanácsának tagja, 1820-tól adószedő helyettes és a Kül-Magyar utca kapitánya.
– Andrásofszki Dániel III. (?–1873): 1829-ben mint vándorló harangöntő legény Brünben tartózkodott, tovább utazásához anyján, özvegy Andrásofszki Dánielnén keresztül kért a várostól úti okmányokat. Hazatérése után 1836-ban Andrásofszki János III.-kal közösen a város kútjait javították, 1841-ben a város megrendelésére újabb kutakat készített és szerelt fel. 1841 és 1850 között a város kútmestere volt. 1840-ben a Törvényhozó Bizottság tagjává választották. Feleségétől, Dalchau Katalintól (1814–1888) született Ede nevű fia tudomásunk szerint nem folytatta apja mesterségét.
– Andrásofszki Efraim I. (?–1835): feltehetően Andrásofszki János I. fia, és János II. testvére. 1809-ben nyert teljes jogú kolozsvári polgárságot. Felesége, Mildt Mária Andrásofszki János II. feleségének, Mildt Eszternek volt a nővére. Harangöntés mellett 1811–1829 között a város vízipuskáinak karbantartásával és javításával bízták meg. Fiú utód nélkül halt meg, két lánya, Eszter (Tamássy Jánosné) és Mária közül ez utóbbi Magyari Mihály városi képviselőnek, az unitárius egyház gondnokának volt a felesége.
– Andrásofszki Efraim II. (1842–1911): apja, Andrásofszki János III. mellett sajátította el a harangöntést és vált a szakma elismert mesterévé. Már 1875-ben, a bécsi Nemzetközi Kiállításon kiállított harangjáért elismerő oklevelet kapott. Poszler Rebekával kötött házasságából nem született gyermeke. Fogadott lányuk, Dunky Róza Poszler József kereskedőhöz ment feleségül.
Az Andrásofszki harangöntő műhelyek a keleti várfalon kívül, a Magyar kaputól (1872-ben bontották le) északi irányban kialakított Rom/Kőfalsori Szappany/Nyomda utca és a Postakert utca közötti területen lettek kialakítva. A harangöntésen kívül vízvezetéki és csatornázási vállalatot is működtettek „Andrásofszki Efraim és Társai” néven a Külmagyar utca 1. szám alatt (1898). A műhelyeket, a hozzá tartozó épületekkel együtt az 1984-es területrendezés során lebontották.
Az Andrásofszki harangok
Történelmi egyházaink kolozsvári templomainak majd mindegyikében szóltak, vagy még szolnak ma is Andrásofszki-harangok.
A kolozsváriSzent Mihály-templom 1837 és 1858 között felépült Erdély legmagasabb templomtornyában (a négyméteres kereszttel együtt nyolcvan méter) eredetileg öt harang került elhelyezésre, amelyek közül három az Andrásofszki harangöntők hozzáértését dicséri. A másik kettőt Joseph Steinstok (1759-ben) és Buczi Kristóf (1657-ben) öntötte. A legnagyobb, a mély hangú, Szent Mihály névre keresztelt harang 64 régi mázsa (1 régi mázsa = 100 font) 25 font (1 font = 0,453592 kg) súlyú volt. A harang koronáján lévő egyik felirata – Fuderunt Daniel et Ephraim Andraschofski cives Claudipolitani Anno 1818 – a harangöntők nevére utal, de a másik oldalán lévő Szent Mihály arkangyal alakja fölött Johan Andraschofszki neve is olvasható volt. Ebből arra következtethetünk, hogy az eredeti, 1818-as harangot Andrásofszki Dániel II. és Efraim I. öntötték ugyan, de valamikor a későbbiekben valószínű Andrásofszki János III. újra öntötte.
A súlyban a második (34 régi mázsa 25 font), a Szeplőtelen Szűz Mária nevet viselő harang felirataiból megtudhatjuk a harang történetét is: Ez a harang a véres belháborúi vész után tíz évvel Isten dicsőségire és a Szeplőtelen Szűz Mária nevire újra öntetett ez évben (1858). Kedves István plebánus úr Brassóból visszaszerzett 1852. Kolozsvári anyatemplom’ megint újra öntetett 1858. Haynald Lajos püspök úrtól felszentelve ide tett 1858. Öntötte Andraschofski János és fiai János és Ephrahim Kolozsvárt 1858.
A Szent Gábor nevű, súlyban a negyedik harangot Andrásofszki János III. öntötte. A 14 régi mázsa súlyú harang egyik oldalán ez állt: Isten dicsőségére és szt. Gábor főangyal tiszteletére öntetett a kolozsvári róm. kath. egyház költségén. 1859. Kedves István plebánusságában. Felszenteltetett Haynald Lajos erd. püspök ur Ő excja által. A másik feliraton a harangöntő neve volt olvasható: Öntötte Andraschofski János Kolozsvárott.
A legkisebb, a Buczi Kristóf által öntött kisharangon kívül a másik négyet az első világháború idején a katonaság hadi célokra lefoglalta. Dr. Hirschler József plébánosnak köszönhetően a nagyharang is megmenekült a rekvirálás elől, de a másik három harangot a hadsereg képviselői 1917. január 9-én átvették, és 132 darabra törve a templom tornyának ablakán keresztül ledobálták. (Sajnos a későbbiekben, pontosan 1924. március 7-e délutánján a megmaradt nagyharang ki nem derített okok miatt megrepedt és örökre elnémult.) Új harangok öntésére csak hét év elteltével, 1924-ben kerülhetett sor Hönig Frigyes aradi harangöntő műhelyében. Az új harangokat vasúton szállították Kolozsvárra, ahol az állomás előtti téren 1924. október 2-án délután kisebb ünnepség keretében vette át Nemes Ferenc világi főgondnok Hevesi Józseftől, a kolozsvári katolikus egyházközség világi elnökétől. Innen a 2700 kg, 1700 kg, 880 kg és 328 kg súlyú harangokat társzekereken szállították a Szent Mihály-templom elé.
A harangok felszentelésére 1924. október 7-én került sor, Majláth Gusztáv püspök jelenlétében. A harangszentelés a templom életében elég ritka esemény, ezért az egyház legünnepélyesebb szertartásai közé tartozik. A harangszentelés egyben keresztelés is, amelynek során a harangok nevet és keresztszülőket is kapnak.
A nem mindennapi eseményről a korabeli Ellenzék tudósítója a következőket írta: „Kedden délután hat órakor Erdély gyönyörű őszében a kimondhatatlan kék és arany alkonyaton gróf Majláth Gusztáv püspök megáldotta a Szent Mihály katedrális új harangjait. A bíborral díszített püspöki baldachin és a kanonok trónjai körül rengeteg ember szorongott. Ott volt Kolozsvár egész katolikus közönsége és képviselte magát minden állami és városi hatóság. Maga a püspök hat óra előtt öt perccel érkezett meg a templom elé díszes egyházi kíséretével. És mély csönd lett, amikor Erdély katolikusainak feje teljes ornátusban fellépett a baldachinos emelvényre. Aztán fölzendült a templomi énekkar dala. Az ének után pedig Görög Joachim örmény szertartású kanonok állott fel beszélni. (…) Görög Joachim kanonok beszéde, majd a díszes papkíséret imája után Majláth püspök háromszor körüljárta és szenteltvízzel meghintve megáldotta az égőpiros és rózsaszín virágokkal feldíszített harangokat. A szertartás végeztével a püspök újból helyet foglalt a trónján, miközben az Iparos dalárda énekelt. Az ének után a harangok keresztszülői nevében (a Szent Mihály harangé: a katolikus Státus, a Mária harangé: az Iparos Egylet, Gábor arkangyal harangjáé: a magyar bankok és Rafael arkangyal harangjáé: a katolikus nőegyesületek) báró Jósika Gábor, Hevesi József, Bocsánczy László és gróf Bethlen Györgyné megkoszorúzzák ércnyelvű gyermekeiket” (Ellenzék 1924. október 10., XLV. évf., 229. szám). Az új harangokat a felszentelés után, amelyre a templom főbejárata előtti kis téren került sor, legelőször 1924. október 12-én, vasárnap szólaltatták meg. Elsőként a régi, megmaradt kicsi harang szólalt meg, majd sorra bemutatkozott a négy új is: Rafael, Gábriel, Szűz Mária és a Szent Mihály nagyharang is. A négy új harang együttesen g-moll hangnemben hirdette az Úr dicsőségét.
Kolozsvári templomaink harangjai
A ferences templom jelenlegi négy harangját 1926-ban és 1928-ban az aradi Hőnig Frigyes öntötte, az előző három helyébe. A régi harangok közül a legkisebbet Andrásofszki János III. és fia, Efraim II. öntötte 1877-ben a négy évvel korábban megrepedt, 1813-ból származó 50 font (26,68 kg) súlyú harang helyébe. Az új harang megnövelt súlya 72 font (32,66kg) volt.
Az Alsóvárosi (Kétágú) református templomnak most két harangja van (1798–99–ből származnak), de volt egy harmadik, 1896-ban öntött 700 kilós harang is, amely azonban az első világháború áldozata lett. A nagyharang és a középső Andrásofszki János II. műhelyéből került ki. A jelenleg meglévő két harangot abból a két harang anyagából öntötték ki, amelyeket I. Rákóczi György a Farkas utcai református templomnak adományozott, de amelyek az 1798-as tűzvészben megolvadtak. A nyugati toronyban lévő két és fél tonnás nagyharangot özv. Rhédei Mihályné Losonczi Bánffy Terézia adományának köszönhetően sikerült megönteni, míg a másik, keleti toronyban lévő középső harang (közel 1,5 t.) özv. Losonczi Bánffy Sándorné Kemény Ágnes adománya.
Az evangélikus templomnak 1918-ig három harangja volt. A Szentháromság nevet viselő 600 kilós nagy harangot 1827-ben öntötte adományként Andrásofszki Efraim I. és János II. A másik kettőt az első világháború idején hadi célokra elszállították. Ezek közül a középharangot 1855-ben Andrásofszki János III. öntötte, míg a kisharang Andrásofszki Dániel II. műhelyéből származott (1817). 2020-tól ismét három harangja van a templomnak, ekkor öntötték meg a székelyudvarhelyi Lázár Imre öntödéjében a Miatyánk nevű és az Összetartozás harangot.
Az unitárius templom felszentelésekor (1796. december 14.) a templom tornyából négy harang hirdette a nem mindennapi eseményt. Mind a négy harang Andrásofszki János I. keze munkáját dicsérte, aki mindegyiket ugyanazzal a hajós motívummal díszítette. Hármat közülük – a nagyharangot, a második és a harmadik harangot – az egyházközség megrendelésére 1796-ban öntötték, míg a legkisebb, 100 kilós harang Suki László adománya volt 1787-ből. E két kisebbik harangot az 1848/49-es szabadságharc idején ágyúöntés céljából leszerelték. A 140 kilogrammos harangot 1860-ban egy 161 kg súlyú haranggal pótolták. Ez Andrásofszki János III. műhelyből került ki ugyanazzal a hajós motívummal. A harang felirata az adományozó nevét és a harangöntés pontos idejét is tartalmazta: A Kolozsvári Unitaria Szent Ecclesia számára öntette saját költségén élete 75-dik évében idősb Fekete Pál 1860-ban [a] november 11-én 1855-ben elhalt kedves nője Hévízi Literati Juliánna emlékéül. Az 1917-es rekvirálást azonban egyedül csak a második, a közel 3 mázsás harang élte túl.
Jakab Elek Kolozsvár története című munkájában összegyűjtött harangfeliratok szerint, ugyancsak a kolozsvári Andrásofszki harangöntőktől származik a Deák Ferenc utcai Minorita templom egyik harangja (Andrásofszki János I., 1779), az Egyetem utcai piarista templom kisharangja és a két nagyobbik harangja (Andrásofszki János I., 1798 és 1800) és a Szentpéteri templom egyik régi harangja is (Andrásofszki János III.,1847).
Más vidékek egyházait is ellátták harangokkal
A majdnem másfél évszázadon keresztül tevékenykedő kolozsvári Andrásofszki harangöntők nemcsak Kolozsvár templomait, hanem a közelebbi vagy távolabbi vidékek egyházait is ellátták kisebb-nagyobb méretű harangokkal.
A brassói Fekete templomban, Románia legnagyobb területű gótikus templomában van Erdély legnagyobb, 6400 kg súlyú mozdítható harangja. A jelenleg lutheránus – a reformáció előtt, 1542-ig Nagyboldogasszonynak szentelt – Fekete templom 1689. április 21-én, a császári katonaság gyújtogatásának tulajdonított tűzvészben leégett, majd az újjáépített templom tornya az 1738-as földrengésben újra komoly károsodást szenvedett, aminek következtében 1750-ben a nagyharang lezuhant. Újraöntésére, amelyre Andrásofszki János III. kolozsvári harangöntő mester kapott megbízatást, 1858-ban került sor. A nem kis feladatnak számító harangöntés, a harang nagy súlya miatt, ott helyben, Brassóban történt. A harangot az öntés helyétől öt pár ökör vontatta el a templomig. Megszólaltatása sem volt egyszerű feladat, ehhez nyolc férfi erejére volt szükség (csak 1970-ben tértek át a villamos energiával történő működtetésére). A harang elkészítésében részt vett a harangöntő mester akkor még csak 15 esztendős fia, Efraim II. is, aki 1908-ban egy interjúban (Ellenzék, 1908. május 04., XIX. évf., 102. szám) így emlékszik vissza a nem mindennapi eseményre:
„Ezelőtt ötven esztendeje volt – mondotta az öreg harangöntő-mester –, hogy a Fekete templom harangjának öntésére megbízást kaptunk. Mivel nagyon nagy volt az elkészítendő harang, nem önthettük meg Kolozsvárt, hanem lementünk édesapámmal Brassóba, ahol erre a célra külön kemencét készítettünk, itt formáztuk ki hosszú időn át azt a harangot, mely már ötven esztendeje szól a Fekete templomban. Azt hiszem – mondotta bizonyos büszkeséggel az öreg kolozsvári harangöntő-mester – eleget beszélt az a harang az Andrásofszki harangöntő műhelyről, éppen azért ne tessék megdicsérni, hisz a harangok nem csak az Istent dicsérik, hanem kivált, ha hosszú időn át szólanak, hull abból a dicséretből egy parányi a mi becsületes műhelyünkre is.”
A fennmaradt írásos emlékek szerint az Andrásofszki harangöntő dinasztia által legrégebben öntött harangjainak egyike a magyargyerőmonostori református templom egykori harangja, melyet Andrásofszki János I. öntött 1778-ban. A harang majdnem két évszázadon keresztül szolgálta becsülettel az eklézsiát, mígnem 1987-ben megrepedt és végképp elnémult. Ugyancsak ő öntötte 1784-ben az aranyosrákosi unitárius templom nagyharangját is. A régi harangok sorába tarozik az a ma már használaton kívüli repedt harang is, amelyet Andrásofszki András öntött a Kovászna megyei dálnoki református templom számára 1799-ben. A műkincsként számontartott harang felirata szerint az eredeti harang még a 16. század első feléből származik: „Ezerötszázharmincban új s ritka voltam. Ezerhétszázkilencvennyolcig szolgáltam Dálnoknak s tornyostól akkor leromlottam. Kilencvenkilencben Brassóban újultam. Öntött Andraschofsky András.”
A szamosújvári örmény nagytemplom régebbről származó megrepedt két harangját Andrásofszki Dániel II. öntötte újra 1802-ben illetve 1807-ben. Szintén a 19. század elejéről való a bágyoni templom 500 fontos harangja, amelyet Andrásofszki János II. öntött 1817-ben.
A marosvásárhelyi vártemplom 30 mázsás harangja Andrásofszki Dániel III. és valószínű Andrásofszki János II. közös munkájának eredménye (1834). A székelykocsárdi református templom kisharangját pedig Andrásofszki Dániel III. öntötte 1863-ban az 1848-as forradalom ideje alatt beszolgáltatott kisebbik harang helyébe.
Kolozsvár vonzáskörébe tartozó Kalotaszeg számos református egyházközsége rendelt a 19. század során az Andrásofszkiak kolozsvári műhelyéből harangokat. A már említett magyargyerőmonostori templomon kívül a következő kalotaszegi települések templomainak jellegzetes tornyaiban, vagy haranglábaiban voltak, vagy vannak még Andrásofszki harangok: Gyalu (Andrásofszki Efraim II. 3 harangot öntött 1906-ban a régi, Andrásofszki János I. által 1799-ben készített harang helyébe), Magyarvalkó (Andrásosfszki János III., 1855), Jákótelke (Andrásofszki műhely, 1866), Magyarkiskapus (Andrásosfszki Efraim II., 1872), Kalotadámos (Andrásosfszki János IV., 1872) és Bánffyhunyad (Andrásosfszki Efraim II.,1892).
A kolozsvári Andrásofszki harangöntő dinasztia utolsó, utód nélkül elhalt képviselőjének, Andrásofszki Efraim II. harangöntő mesternek a műhelyét Lengyel Pál vette át és üzemeltette még egy ideig. Ő öntötte például a vargyasi unitárius templom számára az 1912-es dátummal ellátott harangot és 1921-ben a kajántói templom kisebbik harangját. A műhely 1920-as években történt végleges felszámolásával véget ért a kolozsvári harangöntés mintegy másfél évszázados korszaka. A kolozsvári Andrásofszki harangöntők által létrehozott és megalapozott – méltán nevezhetjük annak – harangöntő iskola jelentős fejezete nemcsak az erdélyi, hanem az egyetemes magyar ipartörténetnek is.
Felhasznált irodalom:
Benkő Elek, Erdély középkori harangjai és bronz keresztelőmedencéi, Teleki László Alapítvány, Budapest, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002.
Bitay Enikő, Márton László, Talpas János, Technikatörténeti örökség a kalotaszegi Magyarvalkón, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2009.
Bitay Enikő, Márton László, Talpas János, Technikatörténeti örökség a kalotaszegi Magyargyerőmonostoron, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2010.
Bitay Enikő, Márton László, Talpas János, Technikatörténeti örökség Kalotaszegen a gótika árnyékában, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2011.
B. Nagy Margit, Stílusok, művek, mesterek. Művészettörténeti tanulmányok, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.
B. Nagy Margit, Reneszánsz és barokk Erdélyben. Művészettörténeti tanulmányok, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970.
Gaal György, Magyarok utcája, Erdélyi tudományos füzetek, 221. szám, Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, Kolozsvár, 1995.
Jakab Elek, Kolozsvár története I–IV. Forrás: https://mek.oszk.hu/06200/06278/.
Sas Péter, A kolozsvári Szent Mihály-templom és egyházi gyűjteménye, Glória, Kolozsvár, 2009.
