Novák Katalin, a magyar kormány családokért felelős tárca nélküli minisztere – akinek gondolait Tallai Gábor, a Terror Háza Múzeum programigazgatója olvasta fel – levelében kiemelte: újra és újra emlékeztetni kell az embereket a szabadság értékére, még akkor is, ha annak alkotmányos feltételei adottak, és látszólag semmi sem fenyegeti. Erre a legjobb emlékeztetők azok, akik a szabadság hiányának idején bátran küzdöttek a szabadságért – írta.
Szerinte a Petőfi-díj elismerés és köszönetnyilvánítás is azért a bátorságért, amellyel a díjazottak hozzájárultak a térség „szabad levegőjéhez”, és összeköti azokat a népeket, amelyek külön és együtt is küzdöttek Közép- és Kelet-Európa szabadságáért.
A miniszter hangsúlyozta ugyanakkor, hogy nem lehet felhőtlenül ünnepelni, mert a kiharcolt szabadság törékeny, elveszíthető és elvehető. Napjainkban „új brüsszeli nyelvújítók keresik-kutatják, hogyan nevezzék el azt, ami nincs, s hogyan tegyék lényegtelenné, nevetségessé azt, ami van. Politikailag korrekt gendermátrixba kerül minden szó, jelkép, hagyomány, gondolat, s ami nem megy át a szűrőn, azt el kell felejteni, meg kell változtatni, el kell törölni” – írta, hozzátéve: Európa egyes részein „elfordítják tekintetüket az égtől”, és el akarják metszeni gyökereiket. Kiemelte: a magyarok és a románok még hisznek abban, hogy megvédhetik azt, ami az övék: a családokat, a nemzeti hagyományokat, a keresztény kultúrát, az európai civilizációt.
Novák Katalin úgy fogalmazott: „Egyértelmű, hogy csak népeink összefogása, közös érdekeik és értékeik közös képviseletével van esély arra, hogy Európában ne haljon ki a szabadság és az önrendelkezés eszméje.”
Schmidt Mária történész, a XXI. Század Intézet főigazgatója arról beszélt: a Petőfi-díjat azoknak a hősöknek alapították, akik szembeszálltak az idegen hatalommal, és „lenyűgöző bátorsággal őrizték meg a szabad gondolkodás képességét”. Azt mondta, a közép- és kelet-európai térség országai 1945-től csaknem fél évszázadon át a szovjet birodalom gyarmatai voltak. Ezekben az évtizedekben nemcsak a terror, az erőszak, a félelem, a katonai megszállás jellemezte a hétköznapokat, hanem az is, hogy „a nemzeti, történelmi és a politikai hagyományainktól eltérő, idegen ideológiai befolyás szorításában éltünk”. Szerinte a kommunista múlt tapasztalatai összefűzik azokat, akik megélték a szabadság hiányát, a diktatúra „hideg valóságát”, és felvértezi az embereket minden szabadságellenes törekvéssel szemben.
„Számunkra a szabadság különösen fontos, mert megéltük a hiányát” – mondta a főigazgató, aki szerint ezért fontos fejet hajtani azok előtt, akik a kommunizmus bukása előtt és után példát mutattak arról, mit jelent a szabadság, és hogy kivívása, megőrzése mennyi bátorságot igényel.
Horia-Roman Patapievicit méltatva kiemelte: a díjazott elsők között ismerte fel, és bírálta a posztkommunizmust, valamint a Nyugat részéről máig tapasztalható „puha hozzáállást” a kommunizmus emberellenes bűneihez. Ettől az sem tántorította el, hogy karaktergyilkossági kísérletek kereszttüzébe került. Esszéi, könyvei, műsorai, folyóiratai a szabadságért vívott harc megkerülhetetlen részei – tette hozzá.
Hernádi Zsolt, a Mol-csoport elnök-vezérigazgatója azt hangsúlyozta: az egyik legfontosabb közös ügy a szabadság, ezért beszélni kell azokról az időkről, amikor a szabadság nem volt adott, és mindent meg kell tenni azért, hogy azok az idők ne térjenek vissza. Mindig ki kell állni az igazságért, mert az igazság teheti szabaddá az egész társadalmat – mondta.
Horia-Roman Patapievici köszönőbeszédében felidézte: a Szovjetunió felbomlása lehetővé tette, hogy a fogságban élő nemzetek a szabadságot válasszák. A szabadság a demokráciához, a kapitalizmushoz visszatérést és a nemzeti szuverenitás visszaszerzését jelentette – emelte ki.
Azt mondta, hogy a szabad világ – a Nyugat és az Egyesült Államok – máshogy gondolkoztak ezekről: a kapitalizmust szükséges rossznak, a nemzeti szuverenitást „törzsi nacionalizmusnak” tartották. Az egykor fogságban élők szerint a szocializmus egyenlőtlenséget, nyomort, társadalmi igazságtalanságot, diszkriminációt jelentett, a szabad világ azonban fasisztának tartotta azokat, akik ezt így gondolták – fejtette ki. Hozzátette: azzal, hogy a Nyugat nem hajlandó a szocializmust inkriminálni, „emlékezetünk egy részét elutasítja”.
Tallai Gábor a kitüntetett életútját felidézve elmondta: Horia-Roman Patapievici 1957-ben született Bukarestben. A Bukaresti Egyetem fizika karán végzett, majd doktori képzésen vett részt filozófia szakon. Az 1989. decemberi események idején az utcáról vitték el és tartóztatták le. Az 1990-es években esszéivel és cikkeivel szerzett országos és nemzetközi hírnevet.
2000 óta tagja volt a titkosszolgálati archívumok tanulmányozására létrehozott Nemzeti Tanácsnak, 2005 és 2012 között pedig a Román Kulturális Intézet elnöki tisztét töltötte be. Több román televíziós műsor producere, 1995 óta pedig sok könyv szerzője, amelyekben a rendszerváltást és napjaink filozófiai kihívásait elemzi. Az általa alapított és 2004–2009 között vezetett Ötletek a párbeszédben című folyóiratot a romániai szellemi élet legfontosabb vitafórumának tekintették.
Horia-Roman Patapievici a posztkommunizmusnak nevezett jelenség egyik legjelentősebb bírálója a térségben, aki megalkuvást nem ismerő kritikával szállt szembe a pártállami struktúrákat tovább működtető politikai és titkosszolgálati erőkkel. A kommunista múlt feltárására tett erőfeszítései miatt állandó támadásoknak volt kitéve – mondta a díjazottat méltatva Tallai Gábor.
