Nézzünk körül egy kicsit az elmúlt évek orosz eseményei között, és számláljuk össze, hány olyan politikusról, újságíróról, véleményformálóról tudunk, akit a nyílt utcán lelőttek, megmérgeztek (akár külföldön is), vagy valamilyen mondvacsinált okkal bebörtönöztek csupán azért, mert bírálni merészelte a Kreml gyilkos bestiáját!
És ha megvagyunk e számadással, akkor gondolkozzunk el azon, milyen jogon követeljük mi a nyugaton normális szólásszabadság biztonságából, a fotelszékünk melegéből s a képernyő előtt ülve azt, hogy orosz művészek, sportolók, tudósok nyilatkozzanak a háború ellen? Miközben jól tudjuk, hogy miután a mikrofont kikapcsolják, azoknak az embereknek vissza kell térni Oroszországba, és jó az esélye annak, hogy a Szeremetyevo reptér aszfaltján bilinccsel várnak rájuk a kékszemű fiúk?
Nem tudjuk, a lelke mélyén mit gondol Anna Netrebko, nem tudjuk, hogyan érez alkoholista magányában a világ egyik legzseniálisabb karmestere, a Putyinhoz közel álló Valerij Gergiev. Lehet, hogy támogatják a mészárlást, lehet, hogy elítélik azt. Egy dolog biztos: csak nekik van joguk eldönteni azt, hogy kockáztatják-e önmaguk és családtagjaik életét, épségét, szabadságát azáltal, hogy színt vallanak ebben a kérdésben! A hősiesség terhét senki emberfiának nincs joga rávarrni valaki más nyakára!
Én nagyon nem szeretem a mostanában divatos „cancel culture” kifejezést. Főleg azért nem, mert azok harsogják folyton, akik azt kifogásolják, ha mások szóvá teszik habzó gyűlöletüket, a hagyományos értéknek felcímkézett kirekesztést, ártatlan emberek megbélyegzését valamilyen ideológia nevében. Ugyanakkor ezek az emberek vérig sértődnek, ha december tájékán valaki kellemes ünnepeket kíván. Tehát a „cancel culture” sirámok szószólói alapvetően azt követelik, hogy hagyjunk meg nekik két szabadságot: a korlátlan és felelősségmentes szólásszabadságot (amely nem lát kivetnivalót a nyílt, avagy burkolt gyűlöletbeszédben, embertömegek kollektív kirekesztésében), és azt a szabadságot, hogy ők mindenki más szólásszabadságába hetykén belerúghassanak, az ellenvéleményeket egy-egy sommás libernyák, libsi, sorosbérenc, nemzetáruló stb. odavetésével semmisítsék meg.
Ezt fenntartom, de azt is, hogy bizonyos körök ezúttal nagyon elvetették a sulykot. Orosz művészek kirúgása, koncertjeiknek, kiállításaiknak, előadásaiknak a betiltása olyan bűn, amelyet nem lenne szabad elkövetni. Főleg, miután ezeket olyan emberek döntötték el, intézményvezetők, kultúrcárok, akik pozíciójuknál fogva kellene tudjanak egyet s mást az orosz kultúra és művészet történetéről. És akkor még nem beszéltem Csajkovszkij zenéjének kiebrudalásáról.
Oroszországban voltak ugyan felvilágosultabb pillanatok, de lényegét tekintve a teljes történelme zsarnokságok sorozata. Így azok az emberek, akik az orosz irodalmat, művészetet, zenét, kultúrát, sőt, tudományt naggyá tették, szinte soha nem az akkori hatalomnak köszönhetően, hanem annak ellenében alkottak nagyot. És felmerül a kérdés: mi lesz a következő? Betiltják a periódusos rendszert, mert egy orosz, Dmitrij Mengyelejev alkotta meg? Hasonlóra vol már példa: a náci Németországban nem lehetett relativitáselméletet és kvantummechanikát, azaz „zsidó fizikát” tanítani.
Azt tudom ajánlani mindenkinek, szánjon rá egy délutánt arra, hogy legalább alapfokon ismerje meg Csajkovszkij, Prokofjev, Sosztakovics, Tolsztoj, Dosztojevszkij és társaik életrajzát, küzdelmeit. A Wikipédia szócikkei is megteszik. És utána nézzünk mélyen önmagunkba, és ne legyünk elvakultak. Itt él a közelünkben egy fantasztikusan ellentmondásos nép, amelynek zsarnokai emberemlékezet óta valakit fenyegetnek, amely hihetetlen dolgokat művel, sztereotípiáin röhög az internet, de amelynek nagy szellemei keserűen vívták meg az emberség, az igazság, a lélek harcait, amelynek kultúrája, tudománya, egyetemes civilizációhoz való hozzájárulása nélkül sokkal szegényebbek lennénk.
Van egy kevéssé ismert film, címe „Le concert”, rendezője Radu Mihăileanu. Életem egyik legmeghatározóbb filmművészeti alkotása, mindenkinek szívből ajánlom. Ez az az Oroszország, amelyben hiszek, amely egy napon majd megtalálja az útját a világ többi része felé. De csak akkor, ha nyitva hagyjuk számára az ajtót.
Borítókép: Mariinszkij Opera és Balett Nagyszínház - Szentpétervár
