Mária és József, a többi vallásos zsidóhoz hasonlóan, szigorúan megtartotta a Mózesi törvény előírásait: nyolc nappal a születés után körülmetélték a kis Jézust, így ezáltal hivatalosan is beiktatták a választott nép közösségébe. Ugyancsak a törvény által meghatározott napon - a tisztulás negyven napjának eltelte után - a Szent Család elindult a szent város, a jeruzsálemi Nagytemplom felé. Mária karjaiban vitte a kisdedet, József pedig követte, magával hozva azt az egyszerű áldozatot, amelyet egy szegény anyának kellett bemutatnia Istennek egy pár gerle vagy két galambfióka formájában. Ez egyben emlékezés is volt arra a felejthetetlen éjszakára, amelyen az angyal a fogságból való kivonulás alkalmával - Isten hatalmának és a zsidók által elnyert szabadság bizonyítására - az egyiptomiak elsőszülött fiúgyermekeit a halálba küldte, de Izrael fiai megmenekültek ettől a csapástól.
Amikor néhány órai utazás után beléptek Jeruzsálembe, az előkelők, a főpapok és az írástudók távolról sem gyanították, hogy ott megy szemeik előtt az a Messiás, akinek dicsőségéről ők annyit beszélnek a népnek: megvető mosollyal válaszoltak volna annak, aki ebben a gyermekben Izrael szabadítóját mutatta volna be nekik.
Élt akkor Jeruzsálemben egy Simeon nevű aggastyán, aki hűségesen szolgált Istenének egész életében, bízva az Úr ígéretében, hogy nem fog meghalni addig, míg meg nem látja Jehova Messiását. Ezen a napon a Szentlélek sugallatára elment a templomba, ahol észrevette a gyermeket Mária karjai között. Tekintete Jézusra szegeződött, szemei megteltek könnyel. Lelkét abban a pillanatban megvilágosította az isteni kegyelem és felfedezte Isten fiát emberségének fátyla alatt. Karjaiba vette a gyermeket, szívéhez szorította és így kiáltott fel: „Látták szemeim az Üdvözítőt, s most békében halhatok meg. Láttam azt, akit Te küldöttél minden népekhez, a nemzetek világosságát és Izrael dicsőségét.” Ezért a Katolikus Egyház ezen a napon gyertyát szentel.
Ebben az ünnepélyes pillanatban egy másik, ugyancsak a Lélektől küldött tanú jelent meg a templomban, hogy felismerje és dicsőítse az Isteni Gyermeket. Ez Anna, a prófétanő volt, Fanuel leánya. Ő is felismerte a népének ígért Messiást és lelkéből buzgó hálaadás tört ki.
Mivel keresztény tanúságtételünket bűneink gyakran hiteltelenné teszik, imádkozzunk Isten végtelen irgalmáért, hogy tanúságtevő keresztények lehessünk minden helyzetben, azaz Jézust vigyük a hitközömbös és hitetlen világba.
Február 2-a ugyanakkor a Megszent Élet (Szerzetesi) Intézményeinek, vagyis az életüket az Istennek szentelő személyek világnapja is. Az Isten Országáért megélt életforma eszményét Jézus hirdette meg, kortársai értetlenségétől kísérve. A kereszténység kezdetétől fogva mindig akadtak férfiak és nők, akik az evangéliumi tanácsokhoz igazodva akarták nagyobb szabadságban követni és hűségesen utánozni Krisztust. Így, isteni terv szerint, a szerzetesi intézményeknek egész sora fejlődött ki csodálatos változatosságban. Az erre hivatást érző keresztény férfi vagy nő (pap és/vagy szerzetes, illetve szerzetesnő) életállapotának környezetét az Egyház és az egyetemes közösség alkotja. Velejárója: szegénység, ima, munka/szolgálat, testvéri közösség, Krisztus követése a kapott karizma szerint.
Akik meg akarják élni a teljes Istennek-adottságot Krisztus és testvéreik szolgálatában, azok magától értetődően nem élhetnek másképp, mint maga Krisztus. A megszentelt élet a Jézus által meghívott személy teljes odaadását feltételezi; ez pedig nem passzív, eltűrt kényszerállapot. Ellenkezőleg, a szolgálatra felszabaduló, összpontosított energiák maximális felhasználása: „Menjetek! Hirdessétek Isten Országát, az Örömhírt!” (Lk 10,3)
Követve a II. Vatikáni Zsinat tanítását, a szerzetesek nem szigetelődnek el, hanem ismerik a világ szociális helyzetét, szellemi áramlatait és főleg az emberiség testi-lelki problémáit és szükségleteit. Így jobban átélhetik hármas fogadalmuk - tisztaság, szegénység, engedelmesség - értékét és jelentőségét a közjó szempontjából.
Erdélyben a legismertebb, napjainkban is szolgáló férfi szerzetesek a ferencesek, a jezsuiták, a pálosok, a női szerzetes intézmények pedig a Szociális Testvérek Társasága, a Szent Családról Nevezett Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek, a Tisztítótűzben szenvedő lelkeket segítő nővérek, a klarisszák, Assisi Szent Ferenc betegápoló nővérei, Boldogasszony Iskolanővérek (elődeik működtették a kolozsvári híres Marianum Leánynevelő intézetet), a sarutlan kármeliták, Jézus Szíve Társasága és Szent Teréz Anya Leányai. Ezen a napon hálával gondolunk munkásságukra, szolgálatukra Isten hathatós áldását kérve rájuk.
Meggyőződésem szerint a megszentelt személy példaképe mindenkor Jézus Krisztus kell legyen, akivel egy folyamat során azonosítania kell magát.
Ha a megszentelt élet közösségeiben működik a szeretet és a kölcsönös megbocsájtás, ez kisugárzik a világiakra is, elsősorban azokra, akik valamiért bűnösnek érzik magukat, keresik a megértést, a megbocsátást és az embertestvéri szeretetet.
Február 2-án az Egyetem/Universității utcai Piarista-templomban a 18 órától kezdődő liturgián közösen imádkozunk a Kolozsváron élő és szolgáló szerzetesekkel, szerzetesnőkkel. Előtte negyedórával zsolozsma-imádságot végzünk. Az ünnepi szentmise nyitányaként megáldjuk a gyertyákat, záróakkordként gyermekeinket megáldva bemutatjuk őket az Istennek, imádkozunk épségükért, hitre és szeretetre nevelésükért. Várunk mindenkit ünnepi töltekezésre, felismerni az „Égi Atya arcát, fényét” – összegzett a kettős ünnep kapcsán László Attila főesperes-plébános.
Borítókép: A Szociális Testvérek alapítójukra, Slachta Margitra emlékeztek január 6-án a Piarista-templomban – A szerző felvétele
