Ezek többé kevésbbé megvalósultak, még ha nem is úgy, ahogy azt száz évvel ezelőtt elképzelték, de a legtöbb ilyen futurisztikus dologra bizony létezik technológia (szerencsére nem olyan, mint amit Verne, vagy a Le Voyage Dans la Lune c. némafilmben 1902-ben vizionált)
Aztán itt van a 21. század, de mégsem röpködünk autókkal a tömbházak között, sőt sokáig a holdraszállás iránt is mintha csökkent volna az érdeklődés. Megtörént, nagy lépésnek mondtuk, aztán a leszálláskor még megbabonázott nézők is és a NASA is lapozott. Amolyan “megvolt, megtudtuk csinálni, most foglalkozzunk inkább mással” érzése volt. Talán a teljes projektet illető titkolózás, a különböző összeesküvés elméletek (hogy az általunk látott Hold igazából egy hollywoodi stúdióban van) miatt, de egész gyerekkoromban hiányérzettel gondoltam a NASA munkásságára, nagyrészt azon fiókban porosodó csúcstechnológiák tömkelege miatt, amelyek segítségével fantasztikus dolgokra lennénk képesek, de mintha nem akarnánk.
Ezzel az érzéssel elképzelhetően nem vagyok egyedül. Nem értjük, miért nincs a tudásunk legjava azóta se gyakorlatba ültetve? Számomra az egyik ilyen bosszantó példa a Concorde szuperszonikus repülőgépek esete. Még mielőtt az első embernyom megjelent volna a Hold felszínén, a Concorde már túl volt az első felszállásán. Ennek már több mint fél évszázada. Azóta pedig mintha visszafejlődtünk volna. Már nem 2 óra, 52 perc és 59 másodpercre van London New Yorktól, hanem 7 óra oda, 8 vissza. Hogy 50 év alatt ide jutottunk semmiképpen nem mondható fejlődésnek.
Ugyancsak ötven éves évfordulóját ünnepeljük a holdraszállásnak is, ha bármilyen médiát fogyasztanak, nem kerülhette el a figyelmüket a napokban. Mindenki megemlékezik a nagy pillanatra. Ennek ellenére számomra és vélhetőleg a generációmbeliek java számára az archív felvételek lapozgatásánál sokkal nagyobb élményt jelentett annak a kis marsjárónak az első nyoma, amelyik tavaly novemberben elkápráztatott a vörös bolygóról küldött fotóival. Úgy éreztem, hogy ötven éven keresztül semmi nem történt, már én is kezdtem azt hinni, hogy az egész holdraszállás csak humbuk volt, hisz miért ne mennénk vissza, ha egyszer képesek vagyunk rá?
Végre a jég megtört. A világhálón élőben követhettük a Mars rover útját, 360 fokos képeket nézhettünk a napfelkeltéről, a Mars köveinek a másvilágbeli formájáiról, emlékszem, leírhatatlan érzés volt. És az ötven éves csend után mintha felgyorsult volna minden. Rá néhány hétre, ez év elején Kína örvendeztetett meg azzal, hogy megmutatta a Holdra szállt Chang’e 4 által készített képeket. A Chang’e 5 idén karácsonyra fog a kínaiak reményei szerint friss képeket mutatni, ugyanis ekkorra várható, hogy fellövik. Közben Izrael is próbálkozott, kicsi nemzet, nagy álmaival, nekik sajnos nem jött össze, a tegnap pedig India is fellőtte a saját rakétáját, amelyik, ha minden terv szerint halad, akkor szeptember 6-án helyezi el megfigyelőjét holdunk felszínén.
A Hold, a Mars, a földönkívüli életformák, az űrutazás, a SF rajongók nem csak, hogy végre kapnak valamit a sok csend után, de dúskálhatunk a csemegében. Már ha egyáltalán érdekel még valakit ebben a nagyon fejlett világban az űrutazás témája... Olvasom ugyanis a nemzetközi sajtóban, hogy egy friss felmérés eredményei szerint amíg a kínai gyerekek körében az űrhajós szakma a legkívánatosabb, addig az amerikai gyerekek inkább Youtube és Instagramm influenszerek szeretnének lenni. Lehet, hogy elavult kérdés, nem kecsegtető életpálya lett az űrutazás, ameddig milliomos lehet az emberfia a közösségi médiába közzétett csücsörítős fotókból is. Tekintetünket kelet felé kell vessük a jövőben ha az űr titkait feltáró képeket, az emberiség tudása legjavának a termékét szeretnénk látni?
