Neil Armstrong, Michael Collins és Edward Buzz Aldrin
Az első műhold, a szovjet szputnyik 1957-es fellövésével az űrben is verseny indult meg a két szuperhatalom között. A technológiai fölényében bízó Egyesült Államok évekig lemaradni látszott, hiszen 1961-ben Jurij Gagarin személyében az első embert is a Szovjetunió juttatta a kozmoszba. Amerikában hatalmas erőfeszítéseket tettek a csorba kiköszörülésére: 1958-ban az addig szétszórtan zajló kutatások központosítása, az anyagi források hatékony felhasználása érdekében létrehozták az űrkutatási hivatalt (NASA). 1961-ben John Kennedy elnök 25 milliárd dolláros programot hirdetett meg, hogy az első ember a Holdon már amerikai lehessen. A programba 25 ezer vállalat és kutatóintézet, 400 ezer ember kapcsolódott be a NASA koordinálásával.
A Földtől a Holdig vezető úton a Gemini-programmal (1961-1966) indultak meg, a Kennedy által célként kitűzött Holdra szállást az Apollo-program (1961-1972) keretében valósították meg. A programot 1967-ben felgyorsították, mert arra a következtetésre jutottak, hogy a Szovjetunióban is készülnek a Hold meghódítására. Az csak később derült ki, hogy a szovjetek valóban 1968-ra tervezték a Holdra szállást, de erről le kellett tenniük, mert hordozórakétájuk megbízhatatlannak bizonyult. Az Apollo-8 már Hold körüli pályára állt, az Apollo-10 pedig 15 kilométerre megközelítette égi kísérőnk felszínét.
Az Apollo-11 1969. július 16-án, 14 óra 34 perckor indult el, fedélzetén Neil Armstrong parancsnokkal, Edwin "Buzz" Aldrin és Michael Collins űrhajóssal a Hold felé. A parancsnoki kabin, a műszaki egység és a holdkomp egy száz méternél is magasabb hordozórakéta orrában kapott helyet. Az űrhajó washingtoni idő szerint július 19-én pályára állt a Hold körül, másnap Armstrong és Aldrich átszállt a Sas (Eagle) névre keresztelt holdkompra.
A holdra szállás a vártnál nehezebbnek bizonyult, mert a landolásra kiszemelt Nyugalom Tengere csak a Földről látszott síknak, közelről kiderült, hogy hatalmas kövek borítják. Már csaknem elfogyott a két perc manőverezésre elegendő üzemanyag, amikor végre leszállásra alkalmas helyet találtak, és 1969. július 20-án, greenwichi idő szerint 20 óra 17 perc 40 másodperckor (magyar idő szerint 21 óra 17 perckor) büszkén jelenthették a houstoni irányító központnak: A Sas leszállt. Az első ember hat órával később, július 21-én 2 óra 56 perc 15 másodperckor lépett Neil Armstrong személyében idegen égitest felszínére. "Kis lépés egy embernek, nagy ugrás az emberiségnek" - hangzottak Armstrong szállóigévé vált szavai. (A Holdon Aldrin szájából hangzottak el az első, prózai szavak: OK, a motor leáll. A kis lépés sem volt annyira kicsi: Armstrong remek pilóta lévén sokkal simábban landolt, mint arra számítottak, így a holdkomp lábának ütközésgátlói nem nyomódtak össze, és a pilótáknak majdnem egy méter magasból kellett leugraniuk.)
Húsz perccel később Aldrin is csatlakozott hozzá. A két űrhajós kitűzte az amerikai zászlót, egy plakettet hagyott égi kísérőnk felszínén, talajmintát vett, rövid rádióbeszélgetést folytatott az Ovális Irodában ülő Nixon elnökkel, de jobbára csak futkároztak és ugrándoztak, élvezték a földinél hatszor kisebb gravitációt, s még arra is engedélyt kaptak, hogy a kötelező alvást a Holdon töltött 21 óra és 36 perc végén tudják le.
A holdkomp július 22-én 17 óra 54 perckor szállt fel, mindenki megkönnyebbülésére. Félő volt ugyanis, hogy a művelet nem hajtható végre, olyannyira, hogy Nixonnak előre megírt beszéd lapult a zsebében arra az esetre, ha a két űrhajós a Holdon rekedne. Miután összekapcsolódtak a Columbia nevet viselő parancsnoki modullal, a holdkompot leválasztották, és három nappal később, július 24-én landoltak a Csendes-óceánon. Az USS Hornet anyahajó fedélzetén Richard Nixon elnök várta őket, de a hősöket azonnal biológiai védőruhába öltöztették, a karanténból csak augusztus 12-én "szabadultak". Amikor az újságírók megkérdezték Armstrongot, milyen volt a Holdon, szokásos szűkszavúságával azt válaszolta: "Érdekes hely, ajánlom." A Holdra szállás hatalmas tudományos és propagandasiker volt az Egyesült Államok számára, amely visszavette a vezetést az űrversenyben. A Holdra szállást a televízióban világszerte 528 millió ember látta, de "természetesen" a Szovjetunióban és a szocialista országokban nem vették át a közvetítést. A szovjet rádió csak nyolc órával később közölte a rövid hírt, a másnapi Pravda is csak szűkszavúan, két bekezdésben számolt be róla.
A Holdra szállást számtalan összeesküvés-elmélet övezi, az amerikaiak ötöde ma is meg van győződve arról, hogy átverés történt. A kétkedők szerint a sugárzott felvételek egy titkos laboratóriumban készültek, méghozzá Stanley Kubrick rendező irányításával, bizonyítékként a csillagok hiányát, irreális árnyékokat, a hajtóművek által hagyott nyomok hiányát hozzák fel, s úgy vélik, a visszaszálló egységet csak kilökték egy repülőgépből. Természetesen annak a valószínűsége, hogy egy ekkora megtévesztés valamennyi részese fél évszázadon át egyetlen alkalommal se törje meg a titoktartást, a nullával egyenlő.
A Holdra még hat expedíció indult, az Apollo-13-nak műszaki hiba miatt vissze kellett fordulnia. Égi kísérőnkön az Apollo-program befejezéséig tizenketten jártak, de a tervek szerint a következő évtized második felében az ember visszatér a Holdra. Donald Trump amerikai elnök 2017 decemberében irányelvet írt alá, amelynek célja, hogy újra amerikai űrhajósokat juttassanak a Holdra, majd a Marsra is.
