Beszélgetés Kovács Istvánnal, a Magyar Unitárius Egyház új püspökével
- Lelkészi pályára kétféleképpen szokott eljutni az ember: vagy mindig is tudta, hogy ez szeretne lenni, vagy pedig az élete egy adott pontján történik valami, ami ebbe az irányba fordítja. Kovács Istvánból hogyan lett unitárius lelkész?
- A családom egyházi beágyazódottsága elég komoly indok, hiszen nagybátyám unitárius lelkész volt Datkon, ahonnan a családom származik, nagyapám pedig ugyanott volt kántortanító. Ezen túlmenően gyerekkoromban nem ők voltak a legnagyobb hatással rám, hanem nagyanyám, aki nagyon gyakran mesélt nekem bibliai történeteket, és úgy mondta el azokat, hogy mélyen a lelkembe ivódtak. Nyilván ez csupán a gyermekkori megalapozás. A nagy döntés serdülőkorban következett be. Szüleim szaklíceumba irányítottak, mert akkor úgy nézett ki, hogy az elektrotechnikának van jövője. De én mindig humán beállítottságú voltam, az irodalom, a nyelvek, a filozófia érdekelt. Úgyhogy bár a szaklíceumban érettségiztem, tudtam, hogy valamilyen humán szakon szeretném folytatni. Még nem volt egyértelmű a lelkészi pálya, inkább csak valami olyasmit szerettem volna, ahol a mondanivalómat el tudom mondani, tehát valami gondolattal, szóval, írással kapcsolatosat kerestem. A színészi pályán is gondolkodtam. Érettségi után nemsokára aztán letisztázódott bennem a választás, de előbb még dolgoztam is egy ideig, többek között azért, mert akkoriban a teológián az volt az elvárás, hogy humán szakot végzettek jelentkezzenek. Aztán a nyolcvanas években, amikor minden középiskolához valamilyen szakot is társítottak s eltűnt a tisztán humán-reál megkülönböztetés, ez a feltétel is megszűnt s jelentkezhettem.
Nem egy megöröklött és simán leírható hitem volt akkoriban, hanem egy sajátos hit, tele a fiatalkori lázadás minden részletével. Emlékszem, hogy filozófiaórákon tanították a kemény materialista dialektikát s ez ellen zsigerből lázadtam. Ez is ahhoz vezetett, hogy felfedezzem magamban a vallási gyökereket. Ráadásul unokatestvérem, aki most Siménfalván lelkész, akkoriban ott volt a teológián s tőle még eligazítást is kaphattam a tanulnivalókkal kapcsolatosan. De alapvetően a kereső fiatalnak az a vágya vezetett, hogy a hitét s a tapasztalatát valamilyen formában átadja a közösségnek.
- Ez valóban nem az „egyenes út” és számomra is nagyon ismerős. Az ilyen emberi fejlődés során mindig nagy szerepet játszanak bizonyos meghatározó egyéniségek. Amennyiben egy unitárius ember számára az angyal szónak lehet jelentése, akkor ezek olyan emberek, akiktől mérhetetlenül sokat kaptunk, akik nélkül nem lennénk azok, akik lettünk. A többi csupán szóbeszéd. Kovács István esetében kik voltak ezek az angyalok?
- Meghatározó volt számomra az akkori sepsiszentgyörgyi lelkész, Török Áron, akinél konfirmáltam, s aki, ha prédikált, szárnyalni kezdett a gondolat s a lelkesedés. Hiteles és meggyőző volt. Később a teológián Szabó Árpád püspök úr, aki tanárunk volt, illetve Erdő János, aki meghatározó volt a maga precizitásával, fegyelmezettségével, igényességével. Példájával olyan mércét állított fel előttünk, ami azóta is a maximum számomra. Amikor kikerültem segédlelkésznek Marosvásárhelyre, az ottani esperes, Kolcsár Sándor lett a mentorom, ő a közéletbe való beágyazódás, az irodalmi pallérozottság tekintetében volt mérvadó. Főleg abban, ahogyan a közösséget szolgálta s vezette.
- Gondolom ezek a mentorok, példaképek nagyban meghatározzák a lelkészi-igehirdetői személyiséget is...
- Valóban, nagyon sok tekintetben. De ebből a szempontból még volt egy fontos tényező, egyfajta szerződés, amit önmagammal kötöttem. Amikor elvittek katonának azon morfondíroztam, hogy amikor ez lejár, a világmegváltó lelkesedés és álmok helyett én is egy unott ember leszek, aki hazamegy, és nagy életigazságként mondogatja majd önmagának, hogy „persze, álmodozó, naiv gyermek voltál”. És emlékszem, hogy az akkori énem azt mondta: tudom, hogy jó érvrendszered lesz, amikor elmondod majd érett emberként, hogy ezt a gyermeteg világmegváltó tüzet már kinőttük, és hogy a felnőtt embernek az a feladata, hogy homlokráncolva végezze becsülettel a dolgát. De ha ilyen leszel, soha nem lesz igazad! Jól meg tudod majd magyarázni, de most vagy közel ahhoz, amiért igazán érdemes élni! És az az akkori énem, amellyel ezt a szerződést kötöttem, gyakran visszaszól, ha erről az útról letérek.
- Egy olyan közösségből jön – Sepsiszentgyörgyről -, ahol önt nagyon szerették. Gondolom, nem volt könnyű eljönni onnan, hiszen az ember gyökereket ereszt. Ráadásul ez most nem csupán egy új hely, hanem radikálisan más szerep, misszió, feladat is.
- Pontosan így van, ahogy mondja. Radikálisan megváltozott az életem, egyik pillanatról a másikra. És az is tény, hogy egy olyan gyülekezetben szolgáltam, ahol a körülmények ideálisak voltak, minden vonatkozásban. A gyülekezettel, annak vezetőségével nagyon kreatív hangulatban dolgoztunk. A gondnok középiskolában osztálytársam volt és nagyon jó volt a szakmai kapcsolatunk is. Népes gyülekezet, amellyel sok mindent megvalósítottunk, közösségépítési, anyagi célokat is. Összenőttem az új templom új szószékével s a steril épületből sikerült otthont alakítanunk. Teleimádkoztuk a falakat, s bár egy lelkésznek általában olyan húsz év után jót tesz a frissítés, nem könnyű elválni. Ez az az állapot, amikor az ember egyik szeme sír, a másik nevet.
- Más lett most a küldetése. Viszont az unitárius egyház nem olyan nagy, hogy húsz évnyi lelkészi szolgálat során az ember ne ismerné ki magát benne, s ha más szintre lép benne, akkor teljesen elveszlődjön. Úgy érzi, útra készen áll?
- Igen. Kellő alázattal és józansággal. Az alázat pedig nyitottságot és tanulási szándékot jelent. Nem jövök előregyártott, kész megoldásokkal. Laikusok szeretnek a pálya széléről vélekedni: „ha én lennék az államfő, tudnám, mit tegyek!” Aztán mindig kiderül, hogy a dolgok jóval bonyolultabbak, ezért a legjobb hozzáállás a nyitottság és a tanulás. Az embernek meg kell értenie a maga helyét. Nyilván eddig is volt elképzelésem az egyház jövőjét, küldetését, illetve ezek megélését illetően, viszont most más a perspektíva, a nagy egészet kell átfogni. Ha valamire nem látok megoldást, akkor imádkozom. Az ima erőt ad. Amikor az ember nagy feladatot vállal, az történik, ami gyönyörűen le van írva a Szentírásban, a próféták elhívása pillanatában: az ember egy kicsit méltatlannak érzi magát, hiszen ezt még soha nem csinálta. És ez így helyes. Ugyanakkor ez a méltatlanság érzése nem összezsugorítja, vagy megbénítja az embert, hanem arra sarkallja, hogy nőjön fel a feladathoz, amire imádság, szándék, tanulás és sok-sok alázat által van esélye.
- Pál apostol is azt mondta, hogy aki püspökséget kíván, jó dolgot kíván...
- Igen, és biztos, hogy erre gondolt, a szolgálatra s nem a hatalomra.
- Valóban, a hatalom és a dicsőség máshol van az Evangéliumban. Mit lát most a legnagyobb kihívásnak, amivel az egyház szembesül?
- Nagyon konkrét, azonnali, mondhatni ajtón dörömbölő kihívás a járvány nyomán megtépázott gyülekezeti, közösségi élet valamilyen formában való helyreállítása. Vissza kell adni a bizakodást és a hitet, mert a jelenlegi helyzet főleg azáltal viselte meg az embereket, hogy sok esetben elvette a közösséghez tartozás alkalmait. Nyilván próbáltunk a virtuális térben jelen lenni s ezen enyhíteni. Ezenkívül azt tapasztalhatjuk, hogy járványtól függetlenül változik a világ, nagyon érzékelhető az értekrendek átalakulása, nyomás nehezedik azokra a keresztény értékekre, amelyek két évezreden át megtartották a közösséget. Szeretném, ha a múltból ittmaradt értékeket nem relikviakánt élnék meg, hanem újra felfedeznénk azokat a jelenben s rádöbbennénk, hogy nem azért fontosak, mert valamilyen generációs örökségi parancs ezeket ránk testálta, hanem mert ezek szükségesek a teljes emberi élethez. Gondolok itt családra, istennel való együttélésre. Ezt az istentől elfordult ember annyira nem érzékeli, hogy talán az is a legnagyobb büntetése, hogy más minőségű életet él. Ezek a magas eszmények persze konkrét feladatokra bonthatók: a gyülekezetek erősítése, az egyházközségek vallási életének egyfajta dinamizálása úgy, hogy miközben őrizzük a hagyományos tartalmakat, azért érkezzünk meg a huszonegyedik századba. Kövessük a változásokat. A gyönyörűszép falusi gyülekezetek olykor elnéptelenednek, új, fiatal városi közösségek jönnek létre. Arra kell fektetni a hangsúlyt, ahol élnek a híveink. Meg kell tudnunk szólítani a mában az embereket. Ugyanakkor meg kell fékezni az elnéptelenedést is. Az egyházaknak – nem csak az unitáriusnak – az is a feladata, hogy azzal az értékrenddel, amit képviselnek, rámutassanak: nem az a megoldás, hogy amikor itt nehézségek vannak, akkor elmegyünk. Lehet, hogy könnyebb lesz másutt a megélhetésünk, de a gyökerek nem pótolhatóak. Az ember lombja csak ott tud kibontakozni, ahol a gyökér táplálja. A kötődést nem egyfajta hősies parancsként kell megélni. Ezért az egyháznak abban is szerepe van, hogy a közélet szereplőivel együtt próbálja elérni azt, hogy az itteni élet élhető legyen. Lehet, furcsa, hogy unitárius püspökként egy popsztárt idézek, de Rúzsa Magdi mondta, hogy az örökséget nem őrizni kell, mert az nem rab, hanem megélni kell.
- El fog telni sok év és egy napon majd ön is átadja ezt a szolgálatot. Milyennek szeretné látni akkor ezt az egyházat és közösséget? Ehhez kapcsolódva pedig, ha majd egykor az ön arcképe is felkerül a falra itt, a Vallásszabadság Házában, mit szeretne, hogy mondjon önről az, aki bemutatja majd a látogatóknak Kovács István püspök portréját?
- A távlati célok megvalósítására túl rövid egy mandátum. De azt szeretném, hogy amikor átadom majd utódomnak, akkor egy fokkal egészségesebb, derűsebb, bizakodóbb legyen az unitárius közösség. Szülessenek a gyülekezetekben gyermekek, és legyenek hangosak azok az iskolák, amelyek egyházunkhoz kapcsolódnak. Szeretném látni, hogy fiatal emberek nem csak a megélhetés, hanem a hivatás gondolatát is fontosnak tartják. Legyen az erdélyi magyar közösség bizakodó, amely tudja, hogy minden nehézséggel és megpróbáltatással, a kisebbségi létben is érdemes itt vállalni a küzdelmet s az életet. Az unitárius nyitottság, az értékek, a vallásnak az az öröksége, amely a vallásszabadság törvényére visszatekintve a másság elfogadásáról szól, honosodjon meg minden téren. Ha rájönnénk nemzeti vonatkozásban is arra, hogy nem megsemmisíteni, legyőzni kell egymást a másságunkban, hanem sportszerűen megversenyeztetni a különböző gondolatokat, felfogásokat, tisztelni a másságot, a másik ember viszonyulását, gondolatát. S hogy mit mondjanak majd rólam? Nem hősies dolgokat. Talán annyit, hogy az a láncszem, amely összekötötte az eredeteket a jövővel, az én láncszemem nem volt gyengébb, nem szakadt el. Hogy egyben tudtam tartani a láncot.
