Az absztrakció tulajdonképpen egy alapvető emberi szükséglet és képesség: a gyerek absztrahál akkor, amikor „pont, pont, vesszőcske, készen van a fejecske” mondóka alapján török pasát rajzol vagy amikor Activityzés közben pálcikaemberrel és nyilacskákkal lerajzolja a bakugrást. Persze, ez még nem művészet. Csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy bennünk él az absztraktra való fogékonyság, annak befogadása, értelmezése, úgyhogy engedjük, hogy az absztrakt művek is párbeszédbe lépjenek velünk.
Például Hilma af Klint (1862–1944) hatalmas, 321x240 cm-es Ifjúság című vászna, A tíz legnagyobb ciklusból, amely meglepő módon 1904-ben készült, így több mint fél évtizeddel megelőzve a hagyományosan „az absztrakt művészet atyját”, Kandinszkijt. A művész a svéd Királyi Művészeti Akadémiában tanult - szóval senki nem róhatná fel neki, hogy nem tudott rajzolni - , a legtehetségesebb diákok egyike volt. Elismert festővé vált, rendszeresen kiállította nem túl formabontó tájképeit és portréit, megrendeléseket teljesített, tudományos folyóiratokba készített illusztrációkat.
Absztrakt művei hátterében lelki útkeresése áll. Elmélyült a spiritualista irányzatokban, tanulmányozta a teozófiát, a rózsakeresztesek társaságának tanait, az antropozófiát, a különböző nyugati és keleti vallásokat, okkult hitrendszereket. Hitt abban, hogy kapcsolatba léphetünk és kommunikálhatunk másik dimenzióban létező lelkekkel. A 19. század végén ezek a vallást, filozófiát és tudományt egyesítő irányzatok nagyon népszerűek voltak intellektuális körökben. Gondoljunk csak bele, ekkor fedezték fel a rádióhullámokat, az elektromágneses hullámokat, a röntgent - olyan dolgokat, amelyek a mi érzékelésünkön túl eső világról tanúskodnak.
Af Klimt saját kis közösséget is szervezett maga köré négy másik nővel együtt. Az Öt nevű spiritualista csoport szeánszokat tartott, ahol a szellemvilág „Nagy Mestereivel” kommunikáltak. Ilyen túlvilági sugallatra kezdte af Klimt festményeit is készíteni: egy entitás kérte őt fel, hogy a Templomot tervezze meg és készítse el a vásznakat. Saját feljegyzéseiben azt olvashatjuk, hogy mintha egy másik kéz vezette volna őt alkotás közben. Nem szabad elfelejtenünk viszont, hogy művészi képzettségéből adódóan fejlett kompozíciós érzéke volt, ismerte többek között Goethe színelméletét, szóval az automatikus rajzoláshoz, tudattalan festéshez hatalmas háttértudás is társult. Másrészről viszont ezek mind olyan művészi gyakorlatok voltak, amelyekkel később a szürrealisták, dadaisták és mások is kísérleteztek. Ráadásul későbbi munkássága során érzékelhető, hogy bár a spirituális világ legfőbb inspirációja, formanyelve egyre tudatosabbá válik.
Hogyan lehet, hogy egy ilyen forradalmi, addig még soha nem látott festői „nyelvet” beszélő művész hosszú évtizedeken keresztül nem került bele a művészettörténeti kánonba? Részben saját maga miatt: életében az absztrakt festményeit nem állította ki, nem értékesítette, majd úgy végrendelkezett, hogy halála után még 20 évig ne láthassa senki. Viszont még így is visszautasította a teljes hagyatékot 1970-ben a stockholmi Modern Múzeum. Az elmúlt évtizedekben már több kiállítás is bemutatta festményeit, szerencsére egyre többen ismerték el munkásságának fontosságát.
A Templom ciklus 193 festményt ölel magába, amelyek 1906–1908, illetve 1912–1915 között készültek, A tíz legnagyobb pedig mindössze három hónap alatt. Ezek az élet egyes fázisait mutatják be egy nagyon személyes értelmezési keretben, kisgyermekkortól az öregségig. Az univerzum teljessége jelenik meg rajtuk, az ember élete, amiben minden mindennel összeér, spirálozik, halad és megáll, egyként rezonál. Az Ifjúság című alkotása vibrál, hatalmas energiákat szabadít fel, folyamatos mozgásban van. Élénk narancssárga hátterével, világos színeivel optimizmustól túláradó. Olyan, mintha egy napfényes tavaszi reggelen tettre készen szívnánk be a friss levegőt és én azt hiszem, most - legalább egy kicsit - mindannyiunknak szüksége van erre.
Borítókép: A tíz legnagyobb. Ifjúság. 1907. Hilma af Klint Foundation, Stockholm, Svédország
