Olyan képek lengik be gondolataimat, ahogyan édesanyámmal sütünk, édesapával tévézünk, a testvéremmel pedig azon vitázunk, hogy ki egye meg az utolsó kocka csokit.
De aztán mindig eszembe jut a szomorú valóság is. Az én családom olyan, mint egy százdarabos kirakó, amelyből mindig hiányzik egy-egy fontos darab. Mindig más darab. Évek óta ünnepnek számít már az is, ha mind a négyen egy asztalhoz ülhetünk le vacsorázni. Valaki mindig külföldön van, vagy Kolozsváron, vagy bárhol, csak nem otthon. Először apa döntött úgy, hogy német földön keres munkát, pont akkor, amikor testvérem Kolozsváron elkezdte egyetemi éveit. Aztán édesanyám is csatlakozott szeretett férjéhez. Akkor teljesen egyedül maradtam otthon, annál rosszabb már nem lehet. Egy évre rá én is elhagytam a családi fészket, testvérem ment külföldre, szüleim maradtak otthon. Bonyolult.
Sokszor hallom rokonaimtól, hogy mindennek az oka az, hogy itthon nem lehet megélni. Talán így van, talán nem, de engem dühít a tudat, hogy a pénzkeresés miatt szinte soha nem lehetünk együtt. Tudom, hogy mindenki a saját életét éli itt vagy ott. Én is boldog vagyok, hogy Kolozsváron tanulhatom azt, amit igazán szeretek. Testvérem is boldog, hogy mérnökként sikeres lehet. A szüleim is örülnek, hogy mi boldogok vagyunk. Illetve örültek akkor is, amikor noha távolról, de fedezni tudták anyagi terheinket.
De én mégis görcsösen ragaszkodom a régmúlt időkhöz. Amikor még mind egy fedél alatt éltünk, családként. Hiányzik az, hogy tele legyen a ház, hogy a fürdő használatáért sorba kelljen állni. Holnap hazautazom, hozzáadva egy adagot a kirakóshoz. De még mindig ott lesz a negyedik rész, amely hiányosan áll majd.
