Elővettem a nagymamámtól örökölt receptgyűjteményt. Vajon hányan őrzünk hasonlót fiókok mélyén: régi vonalas füzetekbe lejegyzett hozzávalókat, köztük olyan, ma már alig értelmezhető vagy megmosolyogtató tételekkel, mint a nullásliszt vagy a 25 bani árú élesztő...! Ha jól számolom, az én könyvecském is megvan már bőven száz éves, megsárgult, itt-ott beszakadozott lapjain olyan finomságokkal, amelyekhez már hozzá se fognék, hiszen kinek van ma már ideje ötféle tésztalapot kisütni, krémeket főzni-kavarni, aprósütikkel szöszölni. A bejgli azonban nem képezheti vita tárgyát! Kezemben a már régóta füzetéből kivált lap, szakadozásai csak azért nem zavarnak, mert igazából már rég kívülről tudom a receptet, és inkább csak kegyeletből veszem elő, hogy futólag ellenőrizzem, mindent beletettem-e a tésztába. Most fedeztem fel csak fel nagymamám szálkás kézírásával egy zárójelbe tett megjegyzést a bal felső sarokban: (Dolg.nő rec.). Ezek szerint az én kedves és kedvenc, százéves receptem valamikor a Dolgozó nő című folyóiratban jelenhetett meg, és került be a mi családi kincsestárunkba. Furamód meghat ez a felismerés: tessék, így érnek össze a dolgok, egy kései elfajzott utód régi sajtóból származó recept alapján készült süteménnyel karácsonyozik. Nem tudom, anyukám sejtette-e a receptünk származási helyét. Ez ugyanis kettőnké volt mindaddig, amíg élt. Minden évben együtt sütöttük a bejglit. Negyedik éve már csak az enyém. Azaz, dehogy, már hogy is tudnám kisajátítani, amikor a konyhában ott tesz-vesz mellettem már az utánpótlás. Mert igaz ugyan, hogy velem megszakadt a leányági vérvonal, de a fiam hatalmas kedvvel vesz részt a konyhai munkálatokban, a süteményekben való segédkezés pedig kimondottan kedvenc tevékenység. Ezért mostmár együtt készítjük a finomságot, megérezve közben a rumaroma, a vanília, a citromhéj illatát. Abban bízom, hogy ez az illat őt is ugyanúgy elkíséri majd, ahogy engem, és a karácsonyról neki is ugyanúgy az anyai és nagyanyai bejgli fog eszébe jutni, ahogyan nekem is.
Sosem voltam én túl lelkes hagyományőrző, talán azért, mert a néprajzos vonal elég távol áll tőlem, ezt az egy hagyományt azonban kivont karddal őrzöm és örökítem, ennek a szentségét oda nem adnám semmiért. Ez az enyém, de sok ehhez hasonlót tisztelek még. A kalácsot, a zserbót, a somlói galuskát, a töltött káposztát, a halászlét és még számtalan ínyencséget, de a csillagszórót, a lobogó gyertyalángot, a díszes karácsonyfát is. Ezek a mi ünnepünk tartozékai. Úgy érzem, ezek nem azért alakultak ki évtizedek során, hogy bárki érzékenységét bántsák, és ezért kénytelenek legyünk lemondani róluk, sem azért, hogy félve ünnepeljünk, hogy rettegve menjünk karácsonyi vásárba, templomba, ünnepi hangversenyre.
Volt-e már olyan ünnepünk, amikor ilyen közel jött hozzánk a kétség, a bizonytalanság? A karácsonyi dal azt mondja: soha nem volt még ilyen áldott éj, az Isten maga néz ránk... Vajon mit lát, ha ránk néz? Én abban bízom, hogy békét lát a szívekben, az otthonokban. Hagyományokban élő, egymásra figyelő, egymás felé forduló békét.
