Legrosszabb rémálmunkban sem gondoltuk volna, hogy 35 évvel a kommunista diktatúra bukása után még bekövetkezhet az akkorihoz hasonló, mostanság felsejlő állapot, és Damoklész-kardjaként ott lebeghet ismét fejünk felett a funáribbnál funáribbnak ígérkező korszak visszarendeződésének a lehetősége. Sokakban elevenen élnek még azok a sötét, szörnyűséges idők, és emlékeznek például a Kolozsvár főterén, a Sétatéren, s majdnem mindenütt „díszelgő” piros-sárga-kék padokra, kukákra és térkövekre, amelyekkel az ultrasovén, majdhogynem fasisztoid szándék tulajdonképpen saját nemzeti színeit gyalázta meg, nem beszélve az ennél is súlyosabb, szélsőségesen xenofób, magyarellenes intézkedésekről, hangulatkeltésekről, folyamatos jogtiprásokról, sértésekről, bántásokról, megalázásokról. El tudjuk-e képzelni azt, hogy milyen lenne, ha teszem azt, hétfőtől nem szólalhatnánk meg többet anyanyelvünkön az utcán, az autóbuszon, a köztereken, mert esetleg bántalmazásoknak lennénk kitéve? Mire számíthatnánk egy lehetséges Simion-rezsimben, ha magyarellenes, xenofób fizikai és szóbeli atrocitás vagy/és provokáció még a mostani, békésebb körülmények között is előfordult nem is olyan rég Kolozsváron? És Székelyföldön, például Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön vagy a székely falvakban? S ahhoz mit szólnánk, ha egyik pillanatról a másikra megszűnnének a magyar óvodák, iskolák, illetve nem lehetne többet magyarul tanulni az egyetemeken; ha visszaállamosítanák a nagy nehezen visszaszerzett épületeinket, ingatlanjainkat, közösségi javainkat; ha korlátoznák vagy betiltanák a mindenkori politikai érdekképviseleti szövetségünk (mindegy, hogy hívják, s hogy jól vagy néha botladozva teszi a dolgát), valamint az 1989 decembere után újjáéledt civil és kulturális szervezeteink, egyházaink, intézményeink tevékenységét, működését? Vigyázzunk, mert a 20. század során volt már erre példa, nem is egyszer! Vagy ha egyik pillanatról a másikra bejelentenék, hogy felejtsük el a Kolozsvári Magyar Napokat, s nem csendülhetne fel többet magyar dal és nóta a Főtéren, nem bulizhatnánk többet a Bánffyban, nem pakolhatnának ki többet könyves standjaink, hagyományőrzőink és kézműveseink a történelmi Farkas utcában? És ha nem ünnepelhetnénk többet szabadon március 15-én, ha nem hangozhatna el a Kossuth Lajos azt üzente, ha nem tűzhetnénk ki többet a kokárdát? S tovább lehetne folytatni a felsorolást… Ugye, milyen szörnyen és rémesen hangzik, hiszen mindezek a jogok és javak 1990-től errefelé életünk szerves részévé váltak, még akkor is, hogyha időnként keresztbe tettek nekünk, vagy nem működtek teljesen olajozottan a dolgok. Arról nem is beszélve, hogy gazdasági, pénzügyi vonalon mi várhat az országra és annak polgáraira… Mindez pedig minket, kisebbségeket valószínűleg hatványozottabban sújtana. Nem véletlen tehát, hogy sok, józanul gondolkodó magyar család – és más nemzetiségű is, hiszen a tavalyi eltörölt és a mostani megismételt államfőválasztások eredménye az ország teljes lakosságának, így a többségi nemzet életét is érinti – otthonába beköltözött a félelem, a kilátástalanság, az aggodalom érzése, hiszen milyen jövő várhat ilyen forgatókönyv esetén a fiatalokra, a gyermekekre, a megszületendő nemzedékekre?
Hogy miért és hogyan jutottunk ebbe a helyzetbe, ehhez az újabb keresztúthoz, az utóbbi időben elemzések egész sorát, kommentek százait, mondhatni ezreit olvashattuk, illetve hallhattuk a közösségi felületeken. Ezek a lehető legszélesebb skálán mozogtak az értelmes, higgadt, józan gondolatoktól egészen a legvulgárisabb, gyalázkodó, nyomdafestéket nem tűrő, gyűlöletkeltő, rágalmazó stílusig. Ment a kölcsönös vádaskodás, az ujjal mutogatás, a bűnbakkeresés, az ítélkezés, az okoskodás, a mocskolódás, egyre több lett a megmondó ember és „tudós”, miközben valójában a legtöbben csak nagyon kevés információval rendelkeztek/-nek arról, hogy valójában mi zajlik a háttérben, mert ami hozzánk, polgárokhoz eljut, igazából csak a jéghegy csúcsa. Ezért egy nappal a választás második fordulója előtt az egyedüli dolog, amit itt és most tehetünk: csendesedjünk el egy kicsit, szálljunk magunkba egy cseppet, hagyjuk abba a vádaskodást, az okoskodást, legfőképpen a gyalázkodást, az alpári hangnemet, s maradjunk meg a józanság talaján, hogy jó és higgadt döntéseket tudjunk hozni. Vasárnap reggel pedig szépen keljünk fel, esetleg menjünk el az Isten házába, majd hazafelé ejtsünk útba egy szavazóhelyiséget, és tegyük a pecsétet az egyetlen lehetséges, s számunkra elfogadható jelöltre, Nicușor Danra. Tegye ezt mindenki, akinek ehhez joga van, és ezt megteheti, határon innen s túl egyaránt. Mutassuk meg, hogy képesek vagyunk egymásért felelősséget vállalni, és hogy nem vagyunk közömbösek a saját s egymás sorsa iránt, felülemelkedve az ideológiai nézeteken, az eltérő értékrendeken. Legyen világos: Dan sem az eszményi jelölt számunkra, de ez most nem az a helyzet, hogy filozofáljunk, vagy esetleg távol maradjunk a szavazástól. Ez a választás most nem elsősorban Dannak szól, hanem Simion elleni voksot jelent, akit minden áron meg kell állítani, ha nem akarjuk, hogy a szélsőséges örvény magával szippantson, vagy a posványba ragadjunk. Következésképpen csak ezt az egy dolgot tehetjük most, s akkor talán az államfőválasztás előző két menetéhez képest hétfőn reggel egy nyugodtabb, szebb, békésebb, derűsebb és reményteljesebb napra ébredhetünk. Ennyivel tartozunk nem csak önmagunknak és gyermekeinknek, hanem az elődeinknek, szüleinknek és nagyszüleinknek is, akik a vészterhes időkben – amelyekből az elmúlt száz évben bőven akadt – mindent megtettek annak érdekében, hogy megőrizzék számunkra ezt a földet, s megmaradjunk ezen a helyen. Most rajtunk a sor.
