Anna Atkins képei nem műalkotások a szó szoros értelmében, inkább tudomány, invenció, esztétikum és művészet metszeteiben elhelyezhető képek. A kíváncsiság, az újdonság iránti nyitottság, erős esztétikai érzék, művészeti hajlam és meggyőződésem, hogy az algák iránti szenvedély hívta életre ezeket. Apja, John George Children támogatta, hiszen maga is belekóstolt a tudományba, kémiai és elektromossági kísérleteket végzett, a Royal Society (ami tulajdonképpen az angol tudományos akadémia) tagjaként elsőkézből értesült az újdonságokról. Az apjával szoros kapcsolatot ápoló Atkins így ismerkedhetett meg a Sir John Herschel által 1842-ben feltalált cianotípiával, egy olcsó és gyors fotográfiai eljárással. A vegyszerek segítségével fényérzékennyé tett lapra helyezett tárgyak helye fehér maradt, míg a papír ott, ahol napfény éri, ciánkék lesz.
A korszakban nem csak a fényképészeti eljárásokat övezte nagy érdeklődés, hanem a botanika is virágzott. Míg a férfiak tudományos társaságokba tömörülve vitázhattak, a társadalmi elvárások miatt a nők tudományos érdeklődése másképp nyilvánulhatott meg. A növények tanulmányozása számukra is megengedett volt, főleg a virágoké, amelyek a korabeli szabályok szerint esztétikailag összhangban voltak a női szépséggel, eleganciával, úgyhogy illett a nőkhöz. Lelkes amatőrökként rajonghattak, gyűjthették őket, tudományos precizitással azonosíthatták, egymásnak küldhettek érdekes fajokat, ehhez pedig elég volt a saját kertjükben, birtokukon bolyongani. Atkins kitűnő rajztudását is kamatoztatta e téren. Első monumentális botanikai hozzájárulása apjával való közös munka eredménye volt, mely során Children lefordított egy kagylókról szóló könyvet, amihez Atkins 256 rajzot készített.
A cianotípiával való megismerkedése után, 1843 és 1854 között adta ki a Photographs of British Algae: Cyanotype Impressions, vagyis Fényképek a brit algáról: cianotípia benyomások című könyvét, ami az első, fényképekkel illusztrált könyv volt. A 14 oldalnyi szöveg a saját kézírásában volt olvasható, ezt pedig 398 fénykép kísérte. Az algákat ő maga gyűjtötte a tengerpartról, illetve minden bizonnyal levelezőtársai is küldhettek neki érdekes példányokat. Ő maga úgy gondolta, hogy a növények fény által megrajzolt sziluettje valósághűbben adja vissza a kinézetüket, mint a rajzok.
Bár a könyv lapjai kereskedelembe soha nem kerültek, csupán ő maga terjesztette, tudományos értéke megkérdőjelezhetetlen. A képekre viszont kis műalkotásokként is tekinthetünk. A lapon való elhelyezésük kiváló kompozíciós érzékről is tanúskodik. Aprólékos munka lehetett a növények elhelyezése a papíron, hiszen a szárazra kerülve az algák nagyon törékennyé váltak, így a hajlítgatásuk nagy figyelmet igényelt. Bár valószínűleg elsősorban nem esztétikai szempontokat vett figyelembe, a cianotípia tökéletes a témaválasztáshoz, hiszen olyan hatást kelt, mintha a „tenger virágai” óceánkékben lebegnének. Az én érdeklődésem pont ez a nem-evilági érzés keltette fel. Az algák bonyolult vonalak és satírozások nélkül, sejtelmesen jelennének meg a kékségben. Az éteri könnyedség, a lebegés, ami amúgy ezeket a lényeket jellemzi a vízben, tökéletesen van megragadva. A szépség mellett viszont ne feledkezzünk meg a kíváncsiságról, az őszinte rajongásról és eltökéltségről sem, amivel Anna Atkins elkészíthette őket.
Borítókép: Fényképek a brit algáról: cianotípia benyomások
