Kezdettől fogva le kell szögeznem, hogy a történteket – az 1989. decemberi véres eseményekkel kapcsolatban időről időre fellángoló viták és konspirációs forgatókönyvek ellenére – valóságos népfelkeléssel kezdődő forradalomnak tekintem. Emlékszem ugyanis az utcák akkori képére, amelyekre spontán módon dinamikus, reménykedő, örvendő, tettre kész emberek vonultak ki, olyanok, akik azokban a napokban teljes elszántsággal vettek részt a sokak által régóta várt és titkon remélt rendszerellenes megmozduláson, a sorsfordítónak ígérkező és szinte egyik percről a másikra felforrósodott hangulatú forradalmi eseményeken.
Mindezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert jócskán akadnak ma már közöttünk is olyanok, akik a rendszerváltó forradalomba átcsapó népfelkelés tisztaságát megkérdőjelezik, és akik e sorok elolvasásakor majd azonnal odavetik, hogy mindebből semmi nem igaz. Hogy színjáték volt az egész, manipuláció, szemenszedett hazugság, a tömegek jó szándékának kihasználása avégett, hogy az éppen elmenekült diktátornak és klikkjének a helyét ugyanannyira elvetemült társaság vegye át. A magam részéről kitartok azonban e szavak mellett, jelentésüket és jelentőségüket is névértéken mérem. Számomra és sok más polgár- és embertársam számára 1989 decemberében népfelkelés vetett véget a kommunistának mondott diktatúrának, amely népfelkelés Temesváron kezdődött, hogy aztán már ott – később pedig Kolozsváron, Bukarestben, Nagyszebenben és másutt is – átcsapjon forradalommá, átgondolt programmal, megfontolt célkitűzésekkel.
Mert nem tudom elfelejteni azt az örömet, reményt, tenni akarást és cselekvőképességet és -készséget, amely azokban a napokban rajtam és sok társamon elhatalmasodott, amely azokban a felemelő pillanatokban rajtunk erőt vett. Ezek az érzések vittek ki az utcára valamennyiünket, és az a felismerés, hogy valóságos történelmi eseménynek vagyunk a részesei, a szemtanúi. Néhányan, akik december 22-én a Szabadságot útjára indítottuk, tudatában voltunk annak is, hogy az akkori eseményeket – a jövő generációk számára is – kötelességünk dokumentálni. Nem a népfelkelés őszinteségében, a forradalom igazában kételkedő emberek arcát látom ma sem, ha azokra a napokra visszapillantok. Éppen ellenkezőleg, csupa örömteli, mosolygó, reménykedő arcot látok, olyan emberekét, akik azokban a napokban és órákban akár az életüket is feláldozták, odadobták volna a szabadságért. És bizony túlságosan is sokan voltak ilyenek, rájuk pedig különös kegyelettel kell emlékeznünk. Többségünk őszintén hitt abban, hogy az országot a nép ereje demokratikus pályára állíthatja, és olyan rendszer felépítését kényszerítheti ki, amely legalább az alapvető értékeket – az egyén szabadsághoz és emberi méltósághoz való jogát, továbbá a szolidaritás kötelező elvét – vita tárgyává és relativizálhatóvá nem teszi majd soha többé.
Meggyőződésem, hogy a harminc esztendővel ezelőtti történéseket a résztvevők oroszlánrésze hasonlóképpen látta. Akkor, a tömegek megmozdulása és eltökéltsége láttán, egyikünk sem gondolt arra, hogy bárkinek is azon járna az esze, abban konspirálna, hogy a forradalmat a maga és/vagy a barátai javára és hasznára fordítsa, kisajátítsa, s a hatalmat alantas céllal magához ragadja. Igaz, az sem fordult meg a fejünkben, hogy harminc év elteltével arra kell majd magyarázatot keresnünk, hogy az 1989-es felszabadulásunkat követő demokratizálódási folyamat felemelő eszméi miért és hogyan is vezettek ezekben a nyomorúságos közép-kelet-európai államokban különféle kizárólagosságokban gazdag, nacionalista és idegengyűlölő, autokratikus rendszerek kiépüléséhez és konszolidációjához. Amelyekben ma már, politikai és egyházi szószékekről egyaránt, nyíltan és gátlástalanul hirdetik és keltik a gyűlöletet embertársaink ellen, amelyekben konjunktúralovag percemberkék tapossák sárba a szabadság–méltóság–szolidaritás általunk 1989-ben szentnek és immár mindörökre vitathatatlannak hitt eszméjét. Ez egyszerűen eszünkbe sem jutott. Tényleg ennyire naivak voltunk? Meglehet. De a forradalom eszméit és célkitűzéseit ma is vállalhatóknak tartom, és azokra erőt adó forrásként tekintek vissza. A kételkedőknek pedig azt ajánlom, hogy olvassák el újra a Temesvári kiáltványt, a Szabadság 1989. december 24-ei számában megjelent Hívó szó című programadó értelmiségi írást és a többi felhívást, közleményt, követelést és ma már szintén dokumentumértékűnek számító közreadott szöveget. Azokból megértik majd, hogy pontosan mire is gondolok. Ebben a vonatkozásban ma már a Szabadság első, december 23-i számában megjelent írásom címe is sokatmondó: Hogy visszatérhessünk Európába. Akkor ugyanis, és még jó ideig azután, Európáról és a mi Európába történő visszatérésünkről kevés szó esett. Pontosabban, egyáltalán nem esett szó, ami ismét csak a személyes naiv reménykedésemet bizonyíthatja, nem többet.
A lelkesedés, persze, elég gyorsan elmúlt. Január elején, Doina Cornea lakásában rendhagyó beszélgetésre került sor, amelyen Octavian Buracu akkori NMF-elnök, helyettese, az 1989 októberében Ceuşescu újraválasztása ellen szavazó Mircea Valer Puşcă mérnök-kutató, Iulian Topliceanu vezérezredes, hadtestparancsnok és Grigore Scărlătoiu ezredes, katonai főügyész vett részt. Már akkor kiderült, hogy a forradalom eseményeinek feltárására sokat kell majd várnunk, s hogy a nemzetiségek közötti béke nem kikezdhetetlen. Bőségesen kiderült ez a fent nevezettekkel akkor készült interjúból is, amelyet a Szabadság január 9-én adott közre, s amelynek címe így figyelmeztetett: Csodákra ne számítsunk!
Aztán a dolgok felgyorsultak. Semmibe véve a Nemzeti Megmentési Front január 5-i Nyilatkozatát a nemzeti kisebbségek jogairól, amely a romániai nemzetiségeknek záros határidőn belől alkotmányos „egyéni és kollektív jogokat” ígért, a decemberben megbonthatatlannak látszó magyar–román megbékélés és barátság 1990. január közepe tájától fokozatosan, de biztosan szertefoszlott. Úgyhogy február 18-án megjelent, Egyedül című vezércikkemben már kénytelen voltam leírni, hogy „félünk az egyre elkerülhetetlenebbnek tetsző, lehetséges pogromoktól”. De még mindig reménykedve, ekképpen folytattam: „Igaz, még pogromokról nem kaptunk hírt, s remélve próbáljuk hinni, hogy ez nem idő kérdése. Persze, azt is észre-észrevesszük, hogy mellettünk nem éppen a 20. század végén élő európai embertől elvárható módon gondolkodnak. Talán majd rájönnek erre? Idő kérdése?”
Pontosan egy hónappal később Marosvásárhelyen bekövetkezett az a katasztrófa, amelytől tartottam, s amelyet ezek szerint előre megéreztem. Ezek a történések szilárdították bennem meggyőződéssé azt a felismerést, hogy rajtunk csak az önerőből történő és folyamatossá tett építkezés és anyagi megszilárdulás segíthet. (Nem számoltam, hogy hányadik nulláról történő újraindulás volt ez Erdélyben, de hogy nem az első, azt akkor is tudtam.) Más kérdés, hogy akkor – bár már a december 28-i lapszámban, Adyt idézve, a magam és a generációs társaim eltökéltségének hangot adva kijelentettem, hogy „építésre készen a kövünk” – erőnk az építéshez egyáltalán nem volt, és segítséget sem várhattunk senkitől. Nyugat-Európára és az óceánon túlra tekintettem. Onnan érkezett segítség ahhoz, hogy az 1990-ben a laphoz alkalmazott fiatalokat, rendre, különböző szakmai kiképzőprogramokra kiküldhessük. Ez a folyamat évekig tartott, s közben abban reménykedtem, hogy a hazahozott ismeretek mennyisége egy idő után majd a várt minőségi ugrást is kiváltja. Nem egészen így történt, bár kétségtelen, hogy a Nyugat-járás sok fiatal kolléga hasznára vált. Aztán újabb hasonló kísérletezések következtek. Méray Tibor, a párizsi Irodalmi Újság főszerkesztőjének a saját pénzéből származó segítséggel sikerült évente egy-egy fiatal kollégát kiküldeni valamelyik budapesti országos napilap szerkesztőségébe, hogy ott, három hónap alatt elsajátítsa mindazt, aminek a megtanulásához itthon akkoriban sem színvonalas szakképzés, sem pedig példaadó tapasztalat nem létezett.
Ugyanakkor egyre hangsúlyosabbá vált bennem az a felismerés, hogy a szocializmus bukása nyomán előállott űrben építkezni nemigen lehet, s hogy vissza kell nyúlnunk valamilyen vállalható hagyományhoz. Ehhez az egykori kolozsvári Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet példája, múltja és teljesítménye nyújtott fontos támpontot. Erre alapozva kezdeményeztem 1991-ben a Minerva Művelődési Egyesület létrehozását, az említett előd munkájának a folytatására. Az egyesületet végül 1992-ben sikerült bejegyezni, akkor köztiszteletben álló kolozsvári magyar, román, német és zsidó értelmiségiek aktív támogatásával, és a Szabadság függetlenségének biztosítása céljából a párizsi Le Monde napilap tulajdonosi struktúráját másolva.
Mindezzel párhuzamosan, sok erőfeszítéssel, sikerült valahogyan a hazai sajtófejlesztés élvonalában tartani a Szabadságot. Műszaki szempontból értünk el eredményeket ebben az időszakban: a lap 1994-től ofszetnyomással készült, ugyanabban az évben az első romániai napilap voltunk, amely polikróm számot adott ki, 1995 márciusától pedig az internetre is felkerültünk. A honlapunkon is elérhető archívumunk bizonyítja, hogy 1996-tól kezdve a lap fontosabb anyagait a világháló útján világszerte elérhetővé tettük. Nyilván, elsősorban a külföldre szakadt hazánkfiainak a tájékoztatására gondoltunk, naivságunkban arra egyáltalán nem, hogy ezt a lehetőséget kihasználva, a szerkesztőséggel szomszédos utcákban lakó kolozsvári olvasóink is lemondanak majd az előfizetésről, és ezzel éppen a fejlődésünket és a korszerűsödésünket sodorják majd veszélybe.
A kétezres évek legelejére így viszont végérvényesen megérthettem, hogy a nyomtatott sajtó napjai megszámoltak, és hogy a jövőnket, a lap megjelenését rövidesen más forrásokból kell majd biztosítanunk. A Minerva léte és tevékenysége, valamint az a tény, hogy a Szabadságot kiadó kereskedelmi társaság részvényeit az egyesület átvette, jó kilátást biztosított arra, hogy elsősorban székházunk ügyét rendezzük, de arra nemkülönben, hogy a jogelődnek tekintett egykori közösségi intézményünk javait is megpróbáljuk visszaszerezni.
Így került sor azokra az akkoriban vég nélkülinek látszó közigazgatási és bírósági perekre, amelyek nyomán, 2001 és 2009 között, a Jókai utcai székházunk háromnegyed részét sikerült birtokunkba venni – hála illeti ezért a fejedelmi gróf Lázár család külföldön élő leszármazottait, Sztojanovics Istvánt, Viktort, Hellát és Jacobs-Haggemacher Marittát –, és hogy 2008-ban a történelmi Minerva ingatlanjai közül is visszaszerezhettük az egyiket. Ezek az akvizíciók és restitúciók, amelyeket saját erőből sikerült megvalósítanunk, valamint azok az anyagi segítségek, amelyeket 2009-ben a korabeli magyar kormánytól (ezúton is köszönet Gémesi Ferencnek és Törzsök Erikának) és az RMDSZ-től kaptunk (hála és köszönet Takács Csabának és Markó Bélának), lehetővé tették, hogy a Minerva-ház felújítása 2010-ben (a Guttmann Szabolcs tervei alapján) elkezdődjön, és már 2012-ben beinduljanak mindazok a programok, amelyek a Minervát és a Szabadságot a közösségi szolgálat újabb, korszerűbb szintjére emelték.
Ettől kezdve, a Minerva-ház éveken át a legkülönb kulturális, művelődési, művészeti és sajtóeseményeknek adott helyet, és sok ezer embernek okozott kellemes perceket. A Szabadság hasábjain és honlapján ezekről folyamatosan tájékoztatta a közösségünket.
A Jókai utcai ingatlan fennmaradó negyedét 2018-ban sikerült megvásárolnunk, igaz, annak árán, hogy a 2008-ban visszakapott Minerva-ingatlant eladtuk. A tranzakcióból származott bevétel és egy nagyobb bankkölcsön tette lehetővé, hogy 2018–2019-ben a Minerva-ház manzárdtereinek építkezési munkálatait is befejezhettük, és hogy belátható időn belül a ház udvarát és bejáratát is korszerűsíthetjük. A megszerzett és felújított ingatlan egyidejűleg annak a reményét is megteremtette, hogy – a sajtó általános pénzügyi válságának közepette – anyagilag megerősödjünk, a lap kiadását és fejlesztését folytathassuk, és hogy a jelenlegieket újabb médiaprojektekkel egészítsük ki. Kétségtelenül nagy segítséget jelentene, ha a vonatkozó jogszabály elfogadása után tizenöt évvel a román állam is rászánná magát arra, hogy a két vissza nem szolgáltatott Minerva-ingatlant is végre átadja egyesületünknek.
Egyelőre azzal kell megelégednünk, amit megszereztünk és felépítettünk. A Jókai utcai Minerva-ház korszerű terei olyan sajtó-, oktatási, művelődési és művészeti tevékenység elvégzését teszik lehetővé, amelyek segítségével a Minerva az említett területeken városunk egyik nehezen megkerülhető tényezőjévé vált. Innentől kezdve rajtunk és a minket követőkön múlik az építkezés mennyiségi komponensének továbbvitele és kiterjesztése a minőségre is. Joggal bízhatunk ma már abban, hogy a meglévő értékekre alapozva, a Minervának sikerül olyan intézménnyé válnia, amely a tereiben működő Szabadságot, a nem kis erőfeszítéssel és munkával szerzett gyűjteményeinket (média- és kommunikációtudományi könyvtár, kéziratgyűjtemény, sajtó-, fotó- és filmarchívum, sportarchívum stb.) és a Minerva közösség- és közönségszervező lehetőségeit kihasználva, a kolozsvári és az erdélyi magyarságot a következő évtizedekben is ugyanazzal az odaadással és elkötelezettséggel fogja majd szolgálni, mint amellyel eddig tette. Biztosíték erre a Szabadság folyamatosan megújuló munkaközössége és az annak tagjaiból álló Minerva, amely testületek tagjai, ha nehéz személyes anyagi körülmények közepette is, de az elvégzett építkezést mindeddig teljes odaadással támogatták.
Borítókép: a Minerva-ház, a Szabadság székhelye (ROHONYI D. IVÁN)
