Harminc év a Szabadsággal
Három évtized tiszteletre méltó kor egy napilap életében. Ha beleolvasgatunk a kolozsvári sajtótörténetbe, láthatjuk, hogy alig két-három napilap érte meg ezt a kort. Pedig voltak évek, amikor egyszerre öt lap is versenyzett az olvasókért. Amelyik lap nem bírta a versenyt, öt-hat év alatt lemorzsolódott. A kiegyezéstől a kommunista hatalomátvételig azonban mindig volt legalább két napilapja a városnak. Rendszerint egy kormánypárti és egy ellenzéki. Az 1880-ban indult Ellenzék már címében is hirdette pártállását. Ha ezeknek a lapoknak többé-kevésbé megőrzött kollekcióit forgatjuk, azokból kirajzolódik a város és környékének a története is. Egyre-másra olyan események leírására találunk, amelyek máig éreztetik hatásukat. Olyan adatokra bukkanunk, amilyeneket csak hosszas levéltári búvárlással lehetne előkeresni. Egyszóval: a városhoz tartozott a sajtó. A polgári élet nélküle elképzelhetetlen volt. A sajtó nem csak informált, hanem közvéleményt is alakított. Veszélyes volt vele ujjat húzni, mert az éles tollú, gyakran leleplező cikkek életpályákat tehettek tönkre, intézményeket buktattak meg.
Aztán a második világháborút követően jöttek a kommunista sajtó évei. Amikor csak azt volt szabad írni, amit az egyetlen párt megengedett. S természetesen csak dicsérő, sőt ujjongó hangon lehetett bemutatni a szocializmus győzelmének újabbnál újabb lépcsőfokait. Csak időnként, nagyon ügyesen megfogalmazott bírálatot lehetett apróbb dolgokban nyilvánítani. Olyannyira, hogy e négy évtizednél hosszabb periódus sajtója alig használható várostörténeti szempontból. Néha egy-egy intézmény ünnepélyes megnyitásáról – nyilván pártfőnökök jelenlétében, „jól kiválasztott” évforduló megünnepléséről, szokványos tanévkezdésekről és -zárásokról, nagy ritkán könyvek megjelenéséről, kiállítások megnyitásáról olvashatunk. Ezekre is csak akkor jut hely, ha nincsenek éppen országos pártesemények.
Ilyen előzmények után az 1989. decemberében megindult Szabadság tényleg elhozta a a kolozsváriaknak a sajtószabadságot. Egyszerre lehetett mindenről írni, főleg a magyarság gondjairól, művelődési életéről. Megjelent a helytörténet is: hozzájárult a tudatformáláshoz, a szellemi és tárgyi örökség felismeréséhez, megszerettetéséhez. Az újra polgárrá váló lakosság jó ideig innen szerezhette be szinte az összes információt. Igaz, a rádió és a televízió is jelentős szerepet kapott, de azok híradása, műsorrendje kötött volt, az újságot bármikor elő lehetett venni. A Szabadság pár év alatt kialakította sajátos arcélét, amely alkalmazkodott a város magyar politikai, egyetemi és művelődési központ szerepéhez. Hosszabb-rövidebb ideig külön mellékletek is utaltak erre. Jó két évtizedig tartott az írott sajtó dominanciája. Aztán jött az internet, a facebook s még sorolhatnánk az elektronikus sajtó számos szolgáltatását. Ezek jócskán megosztották az olvasóközönséget. Megjelent egy új nemzedék, amely már az okostelefonjával él, onnan kap minden tájékoztatást, sőt műveltséget is.
Bár sokan a nyomtatott sajtó kihalását jósolják, ez jó ideig még nem fog bekövetkezni. Mert amit a sajtó leír, az megmarad. Azt hetek múlva is visszakereshetjük. A Szabadság már három évtized várostörténetét felöleli, három évtized művelődéstörténetének a tükre. Remélhetően a könyvtárakban megőrzött kollekciói még évszázadok múlva is tanúskodnak arról, hogy milyen volt a magyarság sorsa Erdélyben. Hogy mi marad meg hosszabb távon az elektronikus sajtó híranyagából, s mennyire lesz az forrásként felhasználható, egyelőre nehéz megbecsülni. Ráadásul ott a szabadság nagymértékben szabadossággá fajulhat. Hiszen mindent le lehet írni, s annak az ellenkezőjét is. Csak a jó ízlés szabhat határt a véleményeknek. Az írott sajtónak, legalább nálunk, még tartása van. Igyekszik objektivitását megőrizni. Éppen ezért rangot képvisel.
Jómagam, s nemzedékem tagjainak többsége nem tudja a napját a Szabadság nélkül elképzelni. A rádióból, televízióból, internetről el-elkapunk híreket, de az összefoglalást a lap nyújtja. Aki a város közönségéhez akar szólni, az első sorban a Szabadságnak nyilatkozik, itt teszi közzé véleményét. S a lap akkor tölti be igazán hivatását, ha a város minden valamennyire is közérdekű eseményéről hírt ad.
Kívánom a Szabadságnak, hogy élje meg, sőt élje túl a leghosszabb ideig megjelenő kolozsvári napilap, az Ellenzék hat és fél évtizedes „életidejét”.
Gaal György, helytörténész
Szabadság: az itthon és az otthon
A rendszerváltás után 30 évvel még mindig örülök a szabadságnak. Külön öröm számomra az, hogy tanári pályámat a rendszerváltás után, a „szabadságban” kezdhettem. Úgy gondolom, hogy az „újrakezdés vakmerő reménye” mindannyiunk számára megadatott a rendszerváltást követően. Sok minden másként alakult, mint szerettük volna. A világ és abban szűkebb környezetünk útkeresésben van folyamatosan.
Különös kegyelemnek tekintem azt, hogy szabadok vagyunk, vállalt és kapott feladatokat elvégezhetünk. A szabadságban azt érzem, hogy lehetősége van a cselekvő embernek tervezgetni, cselekedni és elképzeléseihez partnereket találni. Tanárként és iskolaigazgatóként fontos feladatnak tartom fiataljaink ezirányú nevelését. Jövőnk akkor lesz, ha a szabadságot nem cseréljük fel a szabadosággal és a szólásszabadságot a „jól megmondással”.
Hatalmas felelősség, de szép feladat a szabadságra tanítani az ifjakat.
A Szabadság napilap számomra az itthon és az otthon. Életem két meghatározó pontját, fiatalkorom iskolavárosát és tanári, igazgatói pályafutásom iskolavárosát köti össze. Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül. Mindennek rendelt helye és ideje van.
Ideje van a szabadságnak és a Szabadságnak. Mindkettő életünk része. A Szabadság segített a szabadságot megélni és a szabadság engedte azt, hogy a Szabadság közösségünk vágyait, álmait, tetteit megjelenítse.
Adja Isten, hogy még sokáig élhessünk szabadságban és kössön össze bennünket a Szabadság.
Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatója
Szabadság: egy jó nap kezdete
Amióta tudok olvasni, mindig érdekeltek a Szabadság szürke, tartalmilag mégis színes oldalai. Kisebb koromban csak a vicceket kerestem az utolsó előtti oldalon, aztán az évek során figyelmem átterjedt a sport rovatra is, s mára már minden reggelemet a teljes lap átfutásával kezdem. Habár a szabadság előtti időszakot nem éltem meg, átérzem a Szabadság napilap fontosságát. Szívesen olvasom, mert a helyi és külföldi híreket leszűrt, számomra is érthető módon közvetíti. Jelenléte mindig egy jó nap kezdetét jelenti.
Müller Tibor, 10. osztályos, Apáczai-líceum
Szabadság: felbecsülhetetlen érték
Harminc évvel a rendszerváltás után a szabadság számomra egyfajta kegyelmi állapotot, amelyért a szüleink és nagyszüleink nemzedéke évtizedeken át - ma már felfoghatatlan mértékben - megszenvedett, s amelynek törékenységére legélesebben a harminc évvel ezelőtt történtek emlékeztetnek. Ezt soha nem feledhetjük.
Másrészt, a maga tökéletlenségében is felbecsülhetetlen értéket, amely a gyermekeink számára már természetes állapot. Ebből fakadóan első sorban a mi felelősségünk a rendszeres számvetés, a hiányosságok felismerése, a kiteljesítésre való törekvés, de hasonlóképpen az esetleges korlátozások veszélyének felismerése, azok elkerülése is.
Az újságnak, a Szabadságnak kizárólag a nyomtatott változatát olvasom, de azt rendszeresen. Túl azon, hogy számomra a lap a helyi és regionális hírek, témák első számú forrása, szeretem kézbe venni, s ha kell, lecsapni. Ezt egy online portállal nem teheti meg az ember. Vélhetően, mint annyi másra, a nagybetűs Szabadságra is igaz: az értékét akkor éreznénk a leginkább, ha elveszítenénk. Az (újra)születés harminc éves évfordulóján azt kívánom, hogy soha ne legyen alkalmunk ezt megtapasztalni.
Gergely Balázs, helyi tanácsos, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője
A bőség zavara teherré válhat
Mindenkinek mást jelent szabadnak lenni. Valaki az anyagi javakban éli meg a szabadságát, más a gondolat és szólás szabadságát tekinti erénynek, és van, aki a szülőktől való függetlenedésben látja annak egyetlen lehetőségét. De vajon mit jelenthet egy 20 év után börtönből szabaduló rabnak? Vagy az állandó veszélyben és terrorban élő, elnyomott állampolgárnak? Hát a beteg gyerekét nevelő szülőnek?
A sors úgy hozta, hogy én jóval a rendszerváltás után születtem, így nem volt lehetőségem megtapasztalni a kommunista rezsim elnyomását. Csupán annyit tudok elképzelni belőle, amennyit a szüleim, nagyszüleim, idősebb ismerőseim elmeséléseiből sikerült apró darabkákból összeraknom. Számtalanszor adtak hangot annak, hogy mi mennyire szerencsések vagyunk, hiszen szabad világban születtünk, mindent megkaphatunk, amire vágyunk, félelem nélkül használhatjuk anyanyelvünket az iskolában, nem kell sorban állnunk órákat a kenyérért és mindig tele van a hűtőnk. Valóban mázlistának vallhatja magát az én generációm, hiszen könnyen elérhető számunkra az egyetemi oktatás, eldönthetjük, hogy mit szeretnénk tanulni, rengeteg szórakozási lehetőség közül választhatunk, és soha nem kell korgó gyomorral lefeküdnünk. Mégis úgy érzem, hogy a bőség zavarában lassan nem tudunk mit kezdeni ezzel a szabadsággal. Mert néha csak azt látjuk, ami nem adatik meg nekünk. Ami elérhetetlen. Hiszen a lehetőségek végtelen tárházával együtt nő a szorongás, a félelem, az aggodalom, hogy nekem nem jut annyi a sikerből, pénzből, elismerésből, mint másoknak. Így a szabadság lassan béklyóvá, elviselhetetlen teherré alakul át. Éppen ezért szabadnak lenni számomra azt jelenti, hogy megelégszem azzal, ami nekem adatott, még akkor is, ha a többségnek tucatnyival több jut belőle. Legyen szó egy ismerősen felcsendülő dalról, egy éjszakába nyúló beszélgetésről, egy őszinte ölelésről, egy felejthetetlen élményről, egy megismételhetetlen életérzésről: ezen értékek tudnak igazán megajándékozni a szabadság ízével.
Emlékszem arra a pillanatra, amikor először léptem be a Szabadság szerkesztőségébe első éves zöldfülű újságíró tanoncként. Elevenen él bennem még most is az izgalom, a várakozás, a kíváncsiság, hiszen egy teljesen ismeretlen világba csöppentem bele. Akkor még nem sejtettem, hogy rövid időn belül nemcsak látogatóként, hanem gyakornokként sétálok be az újságírók közé. Hiszen egyetemkezdés után rögtön bedobtak a mélyvízbe, így már novemberben napokat töltöttünk el a szerkesztőségben videók szerkesztésével, sajtótájékoztatók kibogozásával, a szavak misztériumának fejtegetésével. Nem mondhatom, hogy egyszerű volt, de a megszerzett tapasztalatoknak utólag is nagy hasznát vettük az egyetem padjai mögött. Aztán elkezdődött egy másik lényeges időszak, amikor néhány csoporttársammal együtt gondoltunk egyet, és csatlakoztunk a Campus diáklap szerkesztői társaságához. A kitartásunk pedig odáig vezetett, hogy másodéven mi vittük a hátunkon az egészet, hétről-hétre híreket szerkesztettünk, eseményekre jártunk el, interjúztunk, véleményanyagokat préseltünk ki magunkból és laptükröket rajzoltunk a szerkesztőség délutáni csendjében. Mindeközben pedig ott állt mögöttünk őrző angyalként és bölcs tanácsadóként a mi második anyukánk, Kerekes Edit, aki lelkesedésével, szakértelmével, őszinteségével hiteles újságírókká próbált nevelni. Köszönet a rengeteg tapasztalatért, a türelemért, a komfortzónánkból való kimozdításért, a mélyvízbe dobásért, az építő kritikákért és a dicséretekért, hiszen mindannyian többel távoztunk a szerkesztőségből, mint amennyivel érkeztünk.
Kismihály Bogi, a Szabadság Campus diákmellékletének volt szerkesztője
