– Kolozsváron születtél, itt nőttél fel, a János Zsigmond Unitárius Kollégium reálszakos diákja voltál. Fel tudnád idézni azokat az indítékokat, okokat, amelyek ahhoz a döntésedhez vezettek, hogy a színészi pályát válaszd?
– Én a színjátszó körökben való aktív részvételemmel és az ott szerzett kellemes, kedves élményekkel magyarázom ezt. Érdekességként jegyzem meg, hogy nekem a szüleim is egy színjátszó csoportban ismerkedtek meg egymással. Főleg édesanyámnak voltak színészi ambíciói, így lehet, hogy örökletes számomra ez a dolog. Tagja voltam a kollégiumunk színjátszó csoportjának, amelyet Hegedüs Kornélia tanárnő vezetett,12-13 éves koromtól pedig az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet színjátszó körébe is beléptem. Ezt a csapatot Rácz Norbert unitárius lelkész irányította és tartotta egyben, ő rendezte az előadásokat is. Ez olyan közeg volt, ahol kipróbálhattam és próbára tehettem magam a színpadon, és talán Norbi volt az első mentorom, aki felkarolt és támogatott engem az útkeresésben. Furcsa, de az első szerepem egy férfiszerep volt: Menelaosz királyt alakítottam egy ógörög drámában. A következő előadásban pedig a női címszerepet játszottam Shakespeare Rómeó és Júlia című tragédiájában. Ekkor talált rám először ez a szerep, amelyet eddigi pályafutásom során háromszor osztottak rám. Már akkor, 14 évesen is idősebb voltam a darabbeli Júliánál, most pedig pont kétszer annyi idős vagyok. Valóban, reálosztályt végeztem, matek–info–intenzív angol szakon, de mindig is az irodalom állt közelebb hozzám, és épp ezért imádtam versmondó versenyekre is járni.
– A kolozsvári egyetem színész szakán diplomáztál és Bíró József színművész volt az osztályvezető tanárod.
– Igen, és nagy előny volt számunkra, hogy Keresztes Attila rendezővel közösen indította az évfolyamot, hiszen így már kezdettől fogva alkalmunk volt avatott, gyakorlott rendezővel együttműködni. Ő rendezte a vizsgaelőadásainkat is, ekkor adatott meg, hogy másodszor is eljátszhattam Júliát. Rácz Norbi felkészített arra, hogy a színin úgymond „lebontják” az embert: egy-egy kupac hang, mozgás, improvizáció lesz belőle és emlékszem, azt is mondta, hogy ezeket a „kupacokat” nekünk kell majd gondoznunk és növelnünk, hogy majd jól felkészült színésszé álljanak össze a lebontott részek. Tény, hogy én nagyon szerettem az egyetemet, amely nagy kihívást jelentett számomra, viszont kitűnő szakmai képzésben részesültünk, és nagyon jó volt az osztályközösségünk, igazi baráti kapcsolataink is kialakultak. Örülök annak, hogy négy évfolyamtársammal jelenleg is kollégák vagyunk a kolozsvári társulatnál.
– Az egyetem elvégzése után a nagyváradi Szigligeti Színházhoz szerződtél.
– Két évfolyamtársammal, Tőtős Ádámmal és Kiss Tamással együtt engem is meghívott Nagyváradra Novák Eszter, az ottani társulat igazgatója, de a kapcsolatunk Kolozsvárral akkor sem szakadt meg, mivel itt mesteriztünk, úgyhogy gyakorlatilag ingáztunk a két város között.
– Hatékony és sikeres időszak volt számodra az a két Nagyváradon töltött évad.
– Nagyon is, hiszen két év alatt, összesen négy díjban részesültem. Ma sem tudom, hogy ez miként sikerülhetett, de talán leginkább annak köszönhető, hogy ott is nagyon támogató közeg fogadott és folyamatosan kaptunk visszajelzéseket. Éreztük, hogy vigyáznak ránk és nagy öröm volt mindemellett, hogy ránk találtak azok a szép szerepek, amelyeket ott játszhattunk. Két, számomra nagyon fontos szerepemet emelném ki ebből az időszakból: az egyik az Ágnes alakja Heinrich von Kleist A Schroffenstein család című darabjából, amelyet Kovács D. Dániel rendezett. Ez a darab sok vonatkozásban hasonló a Rómeó és Júliához, de Ágnes szerepében kipróbálhattam a Júlia tisztaságához képest valami újat is. A Schroffenstein család Ágnese vicces, humoros és groteszk alak. A másik nagyváradi szerepem, amelyet nagyon szerettem, az a Tóth Manci volt, Szép Ernőnek A lila ákác című darabjából, amelyet Botos Bálint állított színpadra. Manci öntudatos, tiszta jellemű nő, aki nagyon is tudatosan bánik a saját érzelmeivel és követi is őket, míg ebbe bele nem szól a társadalom és onnantól ő kénytelen meghajolni a rendszer előtt és ezáltal hátrahagyni a szerelmet. Nagyon komplex, sokrétegű szerep ez és én nagyon hálás vagyok, hogy eljátszhattam a pályám során.
– Nagyváradról Kolozsvárra szerződtél és szinte hihetetlen módon, ismét a Júlia szerepével mutatkozhattál be az itteni közönségnek.
– Kiss Tamással, akivel most már több mint tizenkét éve vagyunk kollégák, közösen tértünk vissza Kolozsvárra és rögtön címszerepet kaptunk az ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett Rómeó és Júliában. Így talált rám harmadszor is Júlia szerepe.
– Mi az üzenete a 21. század nézője számára a Rómeó és Júliának?
– Szerintem a darab központi mondanivalója a szerelem és a világ, ami e körül forog, mivel ez az érzelem, állapot sok mindennek a mozgatórugója. Azért is gondolom telitalálatnak ifj. Vidnyánszky Attila formabontó rendezését, mivel az előadásban, a főhősöket kivéve, minden szereplőt nagyzoló, pöffeszkedő, ágáló groteszk figuraként ábrázolt. Ezek között a torz alakok között ott áll két egymást szeretni vágyó lélek, akik ebben a pokoli kavalkádban próbálnak egymásra találni. Lehet, hogy ma már nem két ellenséges család tagjai választják szét a szerelmeseket, de a mai világban is nagyon kell harcolni azért, hogy a tiszta, őszinte kapcsolatok és érzelmek megmaradhassanak. Júlia nagyon öntudatos, nagyon határozott és nagyon szerelmes lányalak, viszont vesztére, rossz a kommunikáció közte és a szülei között, és ijesztően gonosz az őt körülvevő világ. Rómeó és Júlia nagyon viszontagságos körülmények között találkoznak és találnak egymásra. Nemcsak a rendezés, hanem a darab olvasata is azt sugallja számomra, hogy ez a két szereplő semmi mást nem akar, mint szeretni egymást. Egyszerűen együtt szeretnének maradni, ám ez az örök együttlét csak a halálban adatik meg számukra.
– Másik nagy szereped, az Édes Anna alakja egészen más karakter, mint Júlia, viszont a szerelem az ő esetében is fontos mozgatórugója a tragikus végkifejletnek.
– Anna, Júliával ellentétben, nem vállalja fel, hanem elfojtja az érzelmeit, miként az ösztöneit is elnyomja. Idősebb, hiszen Kosztolányi 19 évesnek festette meg ezt a nőalakot, viszont sokkal tudatlanabb, egyszerűbb teremtés Júliánál. Szinte már bosszantóan hiányzik belőle a törtetés mint jellemvonás. Ezért is nagy kihívás számomra ez a szerep, mivel én egy szociális, szenvedélyes, energikus embernek tartom magam, Anna pedig mindennek az ellentéte. Ő visszafogott, csendes, alázatos alkat, egy született áldozat. A mű keletkezésének időpontja egybeesik a Freud-féle lélekelemzés korszakváltó gondolkodásmódjának a megjelenésével és minden bizonnyal, ez a szerzőre is hatással volt, és ennek tükrében építette fel a hősnője lelkivilágát. Annában működnek, ott vannak, élnek a vágyak és ösztönök, de képtelen a külvilággal kommunikálni, kifele kapcsolódni. Szabó K. István, az előadás rendezője nagyon szépen megfogalmazta a lényeget, amikor azt mondta, hogy Anna olyan, mint a jéghegy csúcsa: nagyon keveset mutat meg magából, mivel minden mélyen, láthatatlanul történik meg, zajlik le benne. Tiltások közt nevelkedett, mindig azt tanulta, hogy semmit sem szabad kimondani, megmutatni abból, ami benne és vele történik, és ezeknek az elfojtásoknak a következménye, hogy a darab végén bombaként robban és gyilkossá válik. Ez a fajta megközelítés sokat segített nekem abban, hogy megtaláljam a szerep kulcsát.
– Hogyan érzed magad a legfrissebb szerepedben, Emily Webb bőrében, Thornton Wilder A mi kis városunk című darabjában, amelyet Jesca Prudencio rendezett?
– Érdekes módon ebben a színdarabban a harmadik felvonásig nincs jelentős konfliktus. Az álmos kisváros mindennapjait mutatja be, illetve azt, hogy ebben az unalmas környezetben két ember, Emily és George hogyan talál egymásra. Összeházasodnak, gyermekeik születnek és a darab szerkezetileg továbbra is az apró részleteket emeli ki: azt, hogy miként él, gondolkodik és szeret két huszonéves fiatal. A konfliktus a darab végére éleződik ki: Emily halála váltja ki és a halál által egymástól elválasztott szerelmesek tragédiájaként fogalmazódik meg. A cselekmény innen furcsa fordulatot vesz, mivel Emily útját követi a túlvilági létben, és szembesíti a nézőt a lélekké vált szereplő vívódásaival: halandó mivoltunk problémáit állítja szembe a halotti lét nyugalmával, amely állapotot Emily nem akar elfogadni, küzd a megnyugvás ellen, ragaszkodik az élethez. Hiszen olyan ez az élők szemszögéből, mintha valakinek mindenkije meghalt volna. Nagyon személyes jelleggel bír számomra ez a szerep, mivel nem sokkal a próbák kezdete előtt volt nekem is az esküvőm, akárcsak Emilynek. A halállal való intenzív találkozásom, az ezzel való foglalkozás nagyon megdolgozott, felkavart és sok minden átértékelődött bennem emiatt. A darab legfőbb üzenete az, hogy nem a részletek, a fizikai világ mindennapi rutinja a fontos, hanem csak az, hogy két egymást szerető ember együtt lehessen és egymás szemébe nézhessen. Mély, lelki utazás számomra ez az előadás, amelynek másik érdekessége, hogy nem használunk kellékeket, így a tárgyakat pantomimtechnikával kell megteremtenünk, érzékeltetnünk a nézők számára.
– Sajnos, az utolsó bekezdéshez értünk. Mit mondanál még el magadról?
– Kicsit talán úgy érzem, hogy pozitív értelemben véve be vagyok skatulyázva a fiatal, szerelmes, ártatlan nő szerepkörébe, de ez lassan, már a koromnál fogva is véget ér, hiszen most már vannak nálam fiatalabb kolléganőim is, én pedig izgatottan várom, hogy milyen új szerepfeladatokat hoz majd számomra a jövő. Viszont, amíg ezeket a szerepeket játszom, mindig nagy hangsúlyt fektetek arra, hogy úgy próbáljak lelket lehelni ezekbe az egyébként egymásra nagyon hasonlító karakterekbe, hogy mindenikük más legyen, mint az előző, mint a többi. Vigyázok arra, hogy mindeniküket más energiákkal fogalmazzam meg, hogy Júlia soha ne hasonlíthasson Emilyre, vagy Édes Annára. Számomra nagy bók, fontos visszajelzés mindig, amikor azt mondják a nézők, hogy megváltoztam, átváltoztam a színpadon. Többek között ezért szeretem azt, amit csinálok. Ilyenkor érzem, hogy sikerült ismét valami újat, valami mást teremteni, vagy annak a valaminek egy más arcát előhívni és megmutatni a nagyközönségnek.
Borítókép: Tompa Réka
Fotók: Kolozsvári Állami Magyar Színház/Biró István, Szentes Zágon
