A szélsőséges individualizmus hívei a Kongresszust (teljes nevén a World Congress of Families-t, rövidítve WCF-et) „az amerikai és az orosz vallási fundamentalistákat összekapcsoló rendezvénynek” tekintik. Szerintük a Kongresszuson „csupa olyan előadók és szervezetek vesznek részt, akik és amik előszeretettel repítenék vissza a világot a középkorba, a nőket meg a konyhába” (444.hu). A legsúlyosabbnak vélt vád: az abortusz- és LMBTQ-ellenesség. (A nagybetűk a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és quer emberek közös megnevezését rejtik.)
Így aztán nem csoda, hogy a család „ellenfelei” a Kongresszus kapcsán „szabadság-, élet- és boldogságellenes” előadókról beszélnek, akik a „a család pozitív üzenete mögé bújva más emberek jogainak korlátozását” szorgalmazzák.
Nem minden alap nélkül, hiszen a Kongresszus szervezői közül sokan valóban hajlanak arra, hogy a női emancipációt, a nők – családon túlmenő – társadalmi szerepvállalását demonizálják és a melegeket tegyék felelőssé a Nyugat erkölcsi és demográfiai romlásáért.
Arról azonban – engem legalábbis – senkinek sem sikerült még meggyőznie, hogy a család és a homoszexualitás valóban kizárnák egymást. Sőt arról sem, hogy a nők jogai csupán a családi kötelékek lerázásának árán lennének érvényesíthetők. A magyarországi családvédelmi intézkedések éppen azt célozzák, hogy a nők – és nyilván a férfiak – számára is olyan gazdasági, erkölcsi és társadalmi feltételeket teremtsenek, melyek – a nemi különbözőség néhány redukálhatatlan aspektusát is figyelembe véve – valóban összeegyeztethetővé tegyék az egyéni jogokat (azaz a nők és a férfiak alapvető szabadságjogait) a családi kötelékekkel. Ehhez persze az szükséges, hogy a férfiak a családdal szembeni kötelezettségeiket a hagyományosnál eltökéltebben vállalják (ahogyan azt manapság mind többen teszik), a nők pedig a társadalommal szembeni kötelezettségeiket fogadják el továbbra is magától értetődőnek (ahogy azt manapság mind kevesebben teszik).
Abszurd gondolatnak tűnik számomra, hogy „a szabadság, az élet és a boldogság” igenlése csupán a családi kereteken kívül lehetne érvényesíthető. Ha valóban így volna, miért törekednének a melegek is arra, hogy kapcsolatukat a társadalom házasság gyanánt ismerje el…?
A család valóban (a szó eredendő értelmében is) kötelék. Egy családon belül a korlátlan egyéni szabadság soha nem volt és soha nem lesz maradéktalanul megvalósítható, hiszen a feleknek folyton egymásra is tekintettel kell lenniük. De ha képessé válnak erre, kiderülhet, hogy éppen ebben rejlik nem csak a harmonikus házasság titka, de voltaképpeni szépsége is. Hiszen aki a másikat képes megbecsülni, az önmagát becsüli meg. A kölcsönös tiszteletnél és megbecsülésnél, azaz a szerelem szexualitással egyenrangú gyönyörénél és kölcsönösségénél az emberi tökéletességnek aligha képzelhető el teljesebb változata.
Hogy a politikai bal- és jobboldal szélsőségesei arra törekszenek, hogy a másik szavait, érzéseit és következésként szándékait kiforgassák és meghamisítsák, meghasonlott korunk legtragikusabb vonása. Ahogyan az is, hogy mindenki valamiféle középről szónokol, de voltaképpen saját szélsőséges nézeteit próbálja az egész társadalommal normalitásként (azaz középként) elfogadtatni, miközben minden más nézetet abnormálisnak minősít. Nem csak a szélsőjobb hajlik arra, hogy a homoszexualitást betegségnek (értsd abnormálitásnak) tekintse, de az ellentábor is úgy véli, hogy a családhoz és a nemzeti közösséghez való ragaszkodás abnormális. Azaz egyfajta szabad lelket romboló betegség.
Így aztán a Konferencia körüli botrányok hátterében is voltaképpen politikai motívumok húzódhatnak meg. Olasz vonatkozásban a fő ok az lehet, hogy a kormány koalíciós pártjainak támogatottsága a kormányalakítás óta – mindenekelőtt Matteo Salvininek, a Liga (korábban: Északi Liga) elnökének és egyben a kormány miniszterelnök-helyettesének és külügyminiszterének a migráns kérdésben elfoglalt keményvonalas álláspontjából következően – alapvetően megváltozott. A Liga javára, melynek támogatottsága folyamatosan növekszik. Az Öt Csillag Mozgalom vezetője, Luigi di Maio – jobboldali szavazóinak fokozatos elvesztését kompenzálandó – kénytelen baloldali szavazóbázisát erősíteni, sőt bővíteni. Így aztán mindinkább balra tolódik.
A lappangó frusztrációk áttételes manifesztálódására kitűnő alkalmat teremthet a család problematikája. A „felvilágosult” baloldal ugyanis a család melletti – a katolikus egyház által támogatott – állásfoglalásokat Olaszországban is hajlamos antifeminista, homofób, emancipációellenes attitűdként értelmezni.
A Kongresszus szombati napján Novák Katalin, az Orbán-kormány családügyi államtitkára is hozzászólt, s hangot adott annak az álláspontnak, mely szerint a magyar kormány a társadalom munkaerőgondjait nem bevándorlókkal, hanem magyar gyerekekkel szándékszik megoldani. Ezt a megoldást a magyar államtitkár a többi résztvevő állam számára is példaként ajánlotta. Ezzel viszont lehetőséget nyújtott arra, hogy a baloldal az előbbi vádakat a nacionalizmussal és idegenellenességgel is megtoldhassa. Ezt a csúsztatást az is megkönnyítette, hogy a külföldre szánt magyar politikai diskurzus működtetői sem érzik elengedhetetlennek, hogy mindig (ha kell, akár mantraszerűen) hangoztassák a tényszerű igazságot, hogy ez az álláspont a szó tulajdonképpeni értelmében vett menekültekre nem vonatkozik. Azokat, ha törvényesen és indokoltan folyamodnak menekültstátusért, a magyar állam is minden esetben befogadja. A gazdasági bevándorlók elutasítása ezek után csupán erős csúsztatással lehetne nacionalizmusnak vagy idegenellenességnek minősíthető. S az sem valószínű, hogy a magyar államtitkár – bár magyar gyerekekről beszél – egész Európát magyar kisdedekkel szeretné benépesíteni…
Vasárnapra nagyszabású tüntetéseket hirdettek. A Konferencia résztvevői eleve úgy tervezték, hogy a rendezvény lezárása gyanánt a városon is végigvonulnak majd. Erre az ellenfelek (az Öt Csillag Mozgalom híveinek egy része is) egész Európából ellentüntetésre toboroztak résztvevőket. „A cél továbbra is a korlátlan szabadságnak és az ezzel összefüggő hedonista életvitelnek– mint „az emberi boldogság non plusz ultrájának” – szembeállítása a „középkori típusú családi rabság” restaurátorainak szándékaival.
Függetlenül attól, hogy a Kongresszust valóban amerikai vallási fundamentalisták hozták létre, s azon orosz (ajaj) ortodox pópák is szóhoz jutottak, súlyos tévedés lenne az ellentüntetők nézeteit fenntartások nélkül elfogadni. Az ő érzelmi világuk és családellenes attitűdjeik ugyanis azon a mély meggyőződésen alapulnak, hogy nem csak a házastársak teszik pokollá egymás életét, de a gyerekek is csupán terhet és frusztrációforrást jelentenek. S ami „legrettenetesebb”, a pároknak rájuk kell pazarolniuk azokat az anyagi erőforrásokat is, melyeket önnön „boldogításukra” fordíthatnának…
Ezt a feltevést évtizedeken át egy – a nyugati sajtóban széles körben mediatizált – kutatás is „alátámasztotta”. De amint azt Judith Kerstens: „Boldogítják-e a gyerekek a házaspárokat?” című, a Fit for Fun című magazinban megjelentett cikkében a legújabb kutatások alapján bizonyítja, ez a szakszerűnek beállított kutatási eredmény alapvetően téves volt.
Már a józan ész számára is annak tűnhetett. (No de hol van a tavalyi hó…?) A Dartmouth College munkatársai ezért is vállalkozhattak arra, hogy a korábbi kevés számú megkérdezettre kiterjedő kutatás feltételezett eredményeit felülvizsgálják. Az újabb kutatás, amely a 2009-2018 közötti periódusban zajlott, egy millió európai felnőttet kérdezett meg arról, hogy a gyerekeket szerencsétlenségnek vagy boldogságforrásnak tekintik-e. A válasz egyértelműen azt igazolta, hogy a gyerekek igazi happiness-factort jelentenek. Különösen 10 éves koruk alatt. Igaz, a 10-14 éves generáció fiataljai – az úgynevezett kamaszok – már gondokat is okoznak a szülőknek, de a szülők legfeljebb 45 éves koruk után érzik mindezt valódi (de korántsem traumatizáló) tehernek.
David Blanckflower, Dorthmouth-i gazdaságtudományi professzor, a National Bureau of Economic Research-ben közölt – a felmérés eredményeit elemző – tanulmány egyik társszerzője megállapítja: „Eredményeink arra utalnak, hogy a hitet, miszerint a gyerekek szüleiket boldogtalanná teszik, fel kell adnunk… Ha a házaspárnak a háztartás anyagi viszonyait sikerül ellenőrzése alatt tartania, eltűnik a korábban feltételezett negatív hatás, sőt kifejezetten pozitívra vált.”
Közismert, hogy a közvéleménykutatások adatai nem mindig megbízhatók. Talán Churchilltől származik a mondás: „Csak azoknak a közvéleménykutatásoknak hiszek, melyeket magam hamisítottam.” A korábbi felmérés negatív eredménye – a túlságosan szegényes merítésen túlmenően – valóban abban gyökerezhet, hogy a kutatás megrendelői és kivitelezői a boldogság fogalmát (az akkor még megkérdőjelezhetetlen kordivatnak megfelelően) öntudatlanul is főként az érzéki élvezetekre leszűkítve próbálták definiálni. Márpedig a kölcsönösségen alapuló emberi kapcsolatok az érzéki gyönyörrel – legalábbis – egyenértékű, sőt annál maradandóbb örömforrások, amelyek magát – az idővel valóban „elhasználódásra” hajlamos – szexuális élvezetet is képesek karban tartani.
A második, feltehetően körültekintőbb módszertannal végzett kutatás ezt az evidenciát hozta felszínre. Ennek a ténynek a házasság ellenzőit is illenék elgondolkodtatnia. Vajon a szexuális gyönyör hajszolása közben nem magáról az igazi boldogságról (mindannyiunk legalapvetőbb emberi jogáról) mondanak-e le?
