Az Enescu-fesztivál Kolozsváron
Az idei Enescu-fesztivál rendhagyó módon több hangversenyt is „megoszt” Kolozsvárral, valójában inkább kamarakoncerteket, amelyekre a Dima Zeneakadémián, illetve az Egyetemiek Házában kerül sor. Szeptember 3-án viszont nagytermi szimfonikus koncert részesei lehettünk, amelyen filharmonikusaink, a bukaresti fesztiválfellépésük „főpróbájaként” és előzeteseként, Lera Auerbach fiatal kortárs zeneszerző műveit szólaltatták meg. A hosszú forró nyári vakáció után, zenekarunk idei évadkezdő első hangversenyén, sajnálatos módon, igen sok szék maradt üresen. Találgattam, vajon az információhiány, a kortárs zene iránti érdektelenség, vagy a nyárutó napsugarai tartották távol a közönséget?
Lera Auerbach (sz. 1973.) orosz–zsidó zenész család tehetséges utódja, aki már négyévesen saját kompozícióval rukkolt elő. Sokoldalú fiatal művész, aki a zeneszerzés mellett karmester, zongorázik, verseket ír és fest. „Erre születtem, hogy a művészetnek éljek, és ez az érzés már négyéves koromtól kísér” – vallotta egy vele készült későbbi interjúban. Zenei pályájának felfelé ívelésében a Juilliard School játszott nagy szerepet. Zeneszerzőként és zongoristaként 2002-ben a Carnegie Hall-ban mutatkozott be Suite for Violin, Piano and Orchestra című művével.
Lera Auerbach szerzői estje a Toru Takemitsu japán zeneszerző emlékének ajánlott hegedűre, csellóra, zongorára és kamarazenekarra komponált Serenade for a melancholic sea (Op. 68.) című művel kezdődött, a Boulanger Trió (Birgit Erz – hegedű, Ilona Kindt – cselló, Karla Haltenwanger – zongora) és filharmonikusaink 24 tagú vonószenekarának közreműködésével. Auerbach a szerenádban Toru Takemitsu három hangos, esz-e-a hangokra épülő „tenger motívumát” idézi, amelyben a hegedű, a cselló és a zongora játszik főszerepet, a kamarazenekar a hangulati aláfestéseket szolgálja. A tízperces műben a csendes, a nyugodtan hullámzó, a misztikus „tengerepizódok”, a dinamikus, energikus, virtuóz részekkel képeznek hangulatos ellentétpárokat. Ideális helyzet, amikor a szerző saját művét vezényli, mivel ő tudja a legjobban, hogy mit rejtenek a partitúra hangjai. Feltételezem, hogy a három profi előadónak és a kamaraegyüttesnek Lera Auerbach vezényletével könnyebben sikerült „megfestenie” azt a javarészt melankolikus „tengerképet”, amelyet a zeneszerző a mű komponálása közben megálmod(hat)ott, és amelyben a hangok és színek polifóniája megvalósul(hatot)t.
Mozart–Auerbach Zweifacher Traum – Kettős álom című hegedűre, zongorára és kamarazenekarra komponált művét Byron Az álom című elbeszélő költeményének álom és valóság közötti utazása ihlette. Auerbach a „kettős álomban” Mozart C-dúr fuvola-hárfaversenyét (K. 299) és a fuvolára komponált C-dúr Andantét (K. 315) dolgozta fel oly módon, hogy a két mű hegedű-zongora átiratát, és a felcsillanó mozarti tématöredéke ket a saját, modern nyelvezetű „zenés kommentjeivel” fűszerezte ízlésesen, gyöngéden, elegánsan. Kreatív, finom humorú, a drámaiság mellett a játékosságot is kedvelő kettős versenyében így találkozik a múlt, a klaszszikus szépség a kortárs törekvésekkel. A mű tolmácsolásában Birgit Erz és Karla Haltenwanger hegedű-zongora kettősének lírai pillanatai és a felfokozott drámai szakaszok, a zenekarral való harmonikus együttműködés, a gazdag színvilág, valamint a mozarti zene és a modern elemek ízléses-töretlen összehangolása tetszett.
Az I. Szimfónia „Chi maera” műben a zeneszerző irodalom, mitológia, zene és festészet iránti vonzalma érezhető. A hétrészes nagyzenekari opusban az emberi lét határainak feszegetése jut kifejezésre, küzdelem a vágyak/álmok valóra váltásáért, harc az (alkotói) szabadság, a szellemi felemelkedés, a tökéletesség elérésére. Utolsó két része, a Humum mandere és a Requiem for Icarus külön szimfonikus költeményként is előadható. Mélyen drámai zeneszövetét a befele forduló csendes fájdalomtól a tombolásig, érzelmi hullámok özöne uralja. A drámaiságot a fúvós és ütős részleg növeli, a lírai és nosztalgikus pillanatok szépsége a hegedű-, fuvola-, angolkürt- és oboaszólóknak köszönhető. Újdonságként hatott és érdekes színfoltot képezett a misztikus, földön kívüli, néha félelmetes hangulatot árasztó teremin használata (Carolina Eyck), ami valójában egy, a rádióhullámok interferenciája által vezérelt analóg szintetizátor. Ez az első olyan hangszer, amit pusztán gesztusokkal lehet megszólaltatni, anélkül, hogy a zenész magát a hangszert megérintené. Virtuóz csillogással emelkedett ki a „sötétségből a fényre” Török Zsolt csellószólója a második részben. A szimfónia konszonáns-disszonáns harcot vívó modern hangzásvilágában a „dallamszigetek” feszültséget oldanak, nyugodtságot árasztanak.
Érdekes, jó hangulatú, figyelmemet az utolsó percig lekötő hangverseny volt, kár, hogy kevesen hallhatták. Szeretném hinni, hogy az Enescu-fesztivál népesebb közönséggel és nagyobb érdeklődéssel fogadja majd Lera Auerbach jól „emészthető”, élvezhető kortárs zenéjét, hangjainak és színeinek (modern) polifóniáját.
(Fotók: Cristina Radulescu )
