Frontok hosszát méricskéljük, vetjük össze, hogy a történések dinamikáját észleljük, napi lebontásban akkurátusan lemásoljuk a helyszínről érkezett (és igen gyakran ellenőrizhetetlen) adatokat a tüzérségi becsapódások számáról. Halottak és sebesültek lajstroma. Eltűnteké. Fogolycserék listája. Költségek, zsákmányolt technika. Saccok és erősen kétséges kábésítások. Propaganda. A kommunikációs csatában mintha az ukránok jobban állnának: folyton közlik az ellenségnek okozott veszteségeket. Ha felezzük a számokat, akkor is az inváziós erők legalább egy nagyváradnyi embert vesztettek eddig. A szakirodalom szerint a támadó fél általában három-négyszer nagyobb veszteségeket könyvel el, mint a defenzív oldal. Van, ahol ez az arány kimondottan brutális: 10 az 1-hez. Bahmutról hírlik, vannak ilyen napok.
A könyvelésnél maradva egy bekezdés erejéig: elnézem a már lezárult fegyveres konfliktusok online felületre posztolt „adatbázisait”. Résztvevő felek, azok létszáma, időtartam, veszteségek, és hogy miként zárult, melyik fél győzelmével. Lehet-e a halálról leltárt készteni? Miként kerül a nagykönyvbe a lövészárokban fatális sebesülést kapó baka, meg a pincében halálra fagyó nagymama? Végül is egyetlen nagy kalkulus részei, legfeljebb annyi distinkcióval, hogy civil vagy katonai áldozat. Idesorolható-e a frontra igyekvő és közben tragikus közlekedési balesetben elhunyt frissen besorozott huszonéves, a hadiüzemben műszaki malőr miatt felrobbant szerelőmunkás, a szolgálat elől menekültében a határfolyóba vesző családapa? Mindazok a százak (ezrek?), akik egy-egy ostromlott településen nem juthattak napi létfontosságú gyógyszerükhöz. A borzalmas állapotok miatt elvetélt emberpalánták…
Virágvasárnap vértelen diadalának üzenete alig sejlik át ezeken a felemás statisztikákon, ahogyan a karácsonyi, a húsvéti készülődés sem fog enyhülést hozni a változatlanul kegyetlen keleti helyzetre. És nem is várható a keresztényi megértés, mikor maga a pátriárka manifeszt módon buzdít harcra, az ősi ortodox hagyományok és értékrend védelmének szent kötelezettségét hangoztatva.
Lesz, mint mindig ilyenkor, nyugvása a fegyvernek, még ha átmeneti és törékeny tűzszünet is; jó alkalom arra, hogy civil szervezetek, nemzetközi segélyezők képviselői (ENSZ, Vörös Kereszt) pontosítsák a veszteséglistákat. Dacára az igyekezetnek, nem kizárt, hogy ezrekben mérhető eltérések maradnak a valós hiány és a regisztrált áldozatszám között. Az arányokat fogjuk leginkább érzékelni, ha addig még képesek leszünk bármilyen emberi reakcióra. Mert a háborús fáradtságnak nevezett jelenség legyalulja rendre az empátia maradék rétegeit is. Ezt pedig aligha lehet kvantifikálni, táblázatba, grafikonba gyömöszölni. Mint ahogyan azt sem, mennyi békebeli esztendőnek és mekkora poszttraumatikus kezelésadagnak kell összegyűlnie ahhoz, hogy a kedvenc macijával és kis motyóval menekülő gyermeknek, ha felnő, esélye legyen szembesülni az életét kettétörő események tényszerű, tagadhatatlan tragikumával.
November végén lépett ki az életből, reggel a Sétatéren találtak rá. Hajléktalanként tengette utolsó éveit, alkoholba menekült, miután az utolsó futóárokból is kiszorította a sors. Végigküzdötte magánháborúját, úgy, hogy gyakran maga ellen hadakozott. Rokona nem lévén a városban, önkormányzati költségen fogják eltemetni. Ő is egy statisztikai adat, a háromszázakárhányezerből egyetlen számsor. Előtte való nap még láttam, beszéltem vele. Azóta cipelem ezt magammal. De ha belegondolok, hányan nem tudtak elbúcsúzni, jelet hagyni, visszainteni legalább… ott a keleti végeken, ahol változatlan hévvel arat a halál. És nem számolja a kévéket, asztagokat. Dolga van, sietős, halaszthatatlan…
