Szergej Rahmanyinov (1873–1943) a csupán 17 éves korában komponált 1. fisz-moll Zongoraverseny mai verzióját 26 évvel később, érett, tapasztalt zeneszerzőként készítette el 1917-ben. Habár a concerto utóbbi változata gazdag érzelemvilággal felruházott, színes harmóniákban tobzódó, magával ragadó muzsika, mégis, elképesztő technikai kihívásai miatt, az előadóművészek ritkán tűzik műsorra, így kevésbé vált ismertté, mint a mindmáig elsöprően népszerű 2. c-moll Zongoraverseny.
Rahmanyinov 1. fisz-moll Zongoraversenyét a romantikus orosz dallamvilág uralja. Nagyívű zenei anyagában szenvedély, drámai erő és lágy poézis, nosztalgia és zaklatottság, nyugodt pillanatok és száguldások, feszültséghalmozások és hirtelen megtorpanások olvadnak harmóniába.
Mihai Ritivoiu a hazai és nemzetközi pódiumokon is elismert és ünnepelt, kiváló zongoraművész ezen az estén Rahmanyinov concertójának drámai és lírai szépségeivel kápráztatta el a közönséget. Alapos technikai felkészültségét, ragyogó virtuozitását, az érzékeny „mesélés”, bensőséges „dalolás”, a zenekarral folytatott pazar dialógusok, a dinamikai árnyalatok ezerszínűsége fonta egységbe.
Valentin Uryupin fiatal orosz karmester, nem hiába lett a 2017-es Georg Solti Conducting Competition, Franfurt győztese. Rendkívül energikus karmester, aki egyidőben költői is. Valentin Uryupin és Mihai Ritivoiu művészi „találkozása” a zenekari kíséret és a zongora közötti tökéletes harmóniát eredményezte. A szuperprodukciót a közönség viharos éljenzéssel ünnepelte. Ritivoiu az elismerő tapsot, a ráadásként játszott Debussy La plus que lente című darabjával köszönte meg.
Amikor egy alkalommal megkérdezték Igor Sztravinszkijt (1873–1943), hogy mit szeretett a legjobban Oroszországban, így válaszolt: „A féktelen orosz tavaszt, amely egyszer csak elkezdődött, egyik óráról a másikra, és olyan volt, mintha az egész föld megrepedne. Ez volt a legcsodálatosabb esemény évről évre egész gyermekkoromban.”
Ezek szerint csodálkozhatunk-e, hogy a 20. század egyik „legféktelenebb” tavasza éppen Sztravinszkij Le Sacre du printemps (Tavaszi áldozat) című művében született meg? Sztravinszkij zenéjében egy orosz pogánykori szertartás elevenedik meg, miszerint a föld téli álmából való felébredését, az „őserőkben rejtőző teljes föltámadást” egy fiatal lány feláldozásával köszöntik. Sztravinszkij tavaszköszöntő zenéje ezért nem vidám, hanem vészjósló, félelemmel terhelt, belülről fakadó energiája a robbanásig feszül. A néhány „nyugodtabb” pillanat is, mintha csak azért szakítaná meg a zenefolyamot, hogy azután a vad „barbaro” stílus, még inkább velőig hatoljon. Zeneszövetében az egyszerű, négyhangos témákhoz, bonyolult disszonáns harmóniavilág társul, az ütőhangszerek a primitív hatás fokozását szolgálják. Óriási drámai erők, hatalmas energiák szabadulnak fel a művet indító misztikus fagottszólótól – amely az újjászülető természet erőivel szemben érzett félelmet sugallja – a fináléig, amikor a lányok tánca végül „varázsos kört” alkot, amelyben a kiválasztás szertartása végbemegy. A kiválasztott lány lesz az áldozat, amellyel kiengesztelik a földet „erői pazarlásáért”.
A mű érzelmileg az utolsó hangokban tetőzik, amikor a megidézett ősök a kiválasztott lány testét az égbe emelik. Valentin Uryupin karmester csodát művelt a zenekarral, művészi együttrezgésük mindvégig fogva tartotta a közönséget. Megrázó, elgondolkodtató mű! S habár nem árasztott könnyed, mosolyt fakasztó tavaszi hangulatot, az alkotás művészi előadásának katartikus ereje megerősítette bennem a gondolatot, hogy: ha tavasz, akkor Le Sacre du printemps!
(Borítókép: Mihai Ritivoiu nemzetközi pódiumokon is elismert zongoraművész. Fotó: Folharmónia/Facebook)
