A Bösendorfer Concert Grand 280VC csúcsminőséget képviselő koncertzongora kristálytisztán csilingelő hangja egyedi, varázslatos, amelynek fehér-fekete billentyűin milliónyi színárnyalatot lehet létrehozni. Annak idején Liszt Ferenc, a legnagyobb 19. századi magyar virtuóz is dicsérő szavakkal illette a hangszert, mondván: „A Bösendorfer tökéletessége éri el a legmagasabb elvárásaimat.” A májusi zongoraavatásra Liszt két zongoraversenyénél (1.Esz-dúr és 2.A-dúr) megfelelőbb műsort el sem képzelhettünk volna, és gondolom az sem véletlen, hogy mind a két concerto éppen az „Official Artist Bösendorfer” címmel kitüntetett Adela Liculescu tolmácsolásában hangzott el. Stephen Mulligan vezényletével a Liszt-versenyművek zenekari kísérete hangulatokban és színekben jól igazodott a zongora szeszélyesen csapongó virtuóz szólamához. A hangverseny második felében az amerikai karmester energikus, lényegre törő vezényletével a jó formában lévő zenekar Sibelius 1. Szimfóniájának (e-moll, op. 39.) művészi szépségeivel ajándékozta meg a közönséget.

Liszt Ferenc (1811–1886) az 1. Esz-dúr zongoraversenyt és a 2. A-dúr zongoraversenyt többször is átdolgozta. Mindkét versenymű négytételnyi anyagot fog össze egyetlen nagy egységbe, vagyis a részek szünet nékül, attacca kapcsolódnak egymáshoz. Valójában az A-dúr zongoraverseny készült el hamarabb, de mivel az Esz-dúr versenyművet mutatták be előbb, ez kapta az első sorszámot, az A-dúr pedig a másodikat. Mindkét versenymű a drámai pillanatoktól és a lírai gyöngédségtől, a virtuozitástól és a mesélőkedvtől, a színes karakterváltásoktól, a romantikus szenvedélytől és a színárnyalatok gazdag palettájától nyeri lenyűgöző erejét. Adela Liculescu az Esz-dúr zongoraverseny minden szépségét megragyogtatta, miközben játékában szenvedély, tisztaság és bámulatos könnyedség, technikai bravúr, tüzes virtuozitás, kecses elegancia és precizitás, férfias erő és női gyöngédség fonódott egységbe. Élménypillanatként a klarinéttal, hegedűvel és csellóval folytatott dialógusait említeném. Míg az Esz-dúr concerto pregnáns indulószerű témával indul, az A-dúr zongoraverseny első hangjai álmodozók. A zongoraszólam drámaiságának ereje fokozatosan nő „az értől az óceánig”, lelki viharba torkoll, majd befelé fordulón lecsendesedik, és az érzékeny lírai cselló- majd később az oboa- és fuvolaszólót lágy harmóniákkal öleli körül. Adela Liculescu tolmácsolása az elmélyült ábrándozástól, a pezsgő élet örömének diadaláig, szenvedélytől fűtött érzelmi sokszínűségről tanúskodott. A közönség ovációval kísért tomboló tapsát két fantasztikus ráadás – Liszt-Verdi Rigoletto parafrázis és Mozart-Volodos Török induló parafrázis – követte, egyikben a drámai és lírai kettősség, a másikban a bolondos játékkedv ragyogott bravúros virtuozitással.

Jean Sibelius (1865–1957) életművének középpontjában a finn nemzeti zenekari muzsika megteremtése állt. Zenekari műveihez ihletet nem az autentikus népdalból, nem a finn népzenei forrásanyagból, hanem a finn legendák világából merítette. Legismertebb műve a Finlandia, amelyet Finnország második himnuszaként emlegetnek, de a zeneszerző mégsem ezt a művét tartotta a legsikeresebbnek, hanem az 1899-ben komponált I. Szimfóniáját (e-moll, op. 39.). A négytételes mű megírását jelentősen befolyásolta Csajkovszkij Patetikus szimfóniája, amelyben Sibelius, saját érzelemvilágának felvillanásait vélte felfedezni. Bánatos klarinétszólóval indul az első tétel, majd a fájdalom hangja átterjed az egész zenekarra. A drámai alaphangulatba a hárfa-, fuvola-, oboa-, és klarinétszólók, mint kora hajnalban a felhők mögül kivilágló napsugarak szállnak magasba, csöppnyi reményt hintve az ember zaklatott, küzdelmekkel teli életébe. A lassú tételben a vonóskar gyászos, sirató jellegű énekét a fagott bánatos hangja teszi még fájdalmasabbá. A tétel szomorúságát csak rövid ideig űzi el a madárdalt, a patak csörgedezését és a napsugarak melegét idéző szelíd természeti kép. A szimfónia komor alaphangulatát a scherzo-tétel robusztus északi tánca, feszülő energiával tölti fel. A fantáziaszerű utolsó tétel zeneszövetében ismét eluralkodik a letaglózó gyászos hangulat, miközben egy belső feszültségektől izzó erőszakos, és egy széles melódiában kiteljesedő borongós téma harcol egymással. Az ellentétes karakterű témák küzdelmei nem hozzák el az életbe vetett hit várva várt diadalát, inkább rettegést, lemondást, beletörődést sugallnak. Mélyen megrázó, csodálatos alkotás, amelynek romantikus szenvedélyét és északi szépségeit a közönség örökre szívébe zár(hat)ta.