Gondolom, nemcsak azok a ritkán hallható, élet és halál gondolatát hordozó zeneművek vonzották a közönséget, amelyek lelki utazásra, érzelmi tisztulásra hívják a hallgatót, hanem a Florian Mitrea zongoraművésszel és a régi kedvenc Andrei Feher kanadai-román karmesterrel való találkozás is. Az érdeklődést Sibelius Lemminkejnen-szvitjének második darabja, A tuonelai hattyú, a finn mondavilág egyik lírai gyöngyszeme is felkelt(h)ette, amelyben a holtak birodalmát őrző hattyú misztikus-bánatos énekét Hary Noémi angolkürtszólója varázsolta elénk.
Ludwig van Beethoven (1770–1827) életművében a tragikus c-moll többször visszatérő hangnem volt, nem csoda, hogy a zongoraversenyek sorából sem maradhatott ki. A bonni/bécsi mester öt zongoraversenyének középső darabja a 3. c-moll zongoraverseny (op.37), amely nem csupán hangnemében más, mint az előző kettő, hanem témáiban és a lélek mélyéről fakadó költőiségében is. Hosszú zenekari bevezető, hősies téma, drámai feszültségek és bensőséges lírai pillanatok teszik izgalmassá az első tételt, amelyben zongora és zenekar egyenlő partnerként a drámai és lírai kettősség jegyében a zenei gondolatok sokszínű megvalósítására törekszik. A lassú tétel a sebzett lelkű, mélyen gondolkodó és mélyen érző Beethoven költői vallomása, amelyben a zongora fájdalmas, csendesen vágyakozó zenei gondolatait a vígasztalón simogató fagott- és fuvolaszóló öleli körül. A fájdalmas álmodozásnak az életigenlő, frissen pergő, virtuóz csillogású utolsó tétel vet véget. Florian Mitrea kiváló tehetség, zseniális zongoraművész, akinek játékában a technikai magabiztosság és a virtuóz ragyogás, a könnyen gördülő futamok, skálamenetek és pergő trillák, a pillekönnyű pianissimók és erőteljes fortissimók, a drámai feszültségek, a bensőséges költői pillanatok és a zenekarral folytatott érzékeny párbeszédek – egyszóval minden – a zenei szépet szolgálta. Pazar előadásában Beethoven c-moll zongoraversenyének minden pillanatát élmény volt hallgatni. A közönség ovációval kísért tapsát két ráadással –Paul Constantinescu Joc dobrogean és Beethoven Patetikus szonáta Adagio tétel – köszönte meg, amit újabb tapsvihar követett.
Jean Sibelius (1865–1957) kései romantikus stílusú zenéjének egyik sajátossága a finn legendák misztikus világának és a természet szépségeinek szuggesztív tükrözése. Egyik legismertebb nagyzenekari alkotása a Lemminkäinen-szvit (Lemminkejnen), amelyet a Kalevala eposz négy legendája ihletett. A szvit második tétele A tuonelai hattyú (op.22.), amely híres angolkürtszólójának köszönhetően vált világszerte népszerűvé. Tuonela a halál szigete, melyet komor sötétség és feketén csillogó víz, a halál folyója vesz körül. A legendák szerint ez a bejárat a halottak földjére, a magányos hattyú pedig a holtak birodalmának védelmezője. Az alvilág felett őrködő hattyú kecsesen úszik a víz tükrén, miközben a halál szomorú énekét hallatja. Az érzésteli zenés költemény vonószenekari szövete egy fátyolos-misztikus ködbe borult táj képét sugallta. A hattyú énekének titokzatos, fájdalmat, magányt, bánatot idéző mélységei és szépségei a Hary Noémi érzésteli angolkürtszólója által jár(hat)ták át a hallgató szívét. A közönség a néhány perces zenevarázs megrendítően szép élményét vihette magával. Az est első felében Andrei Feher kísérő karmesterként remekelt, a koncert második felében Sibelius zenei világát érzékenységgel, a Richard Straussét pedig minden apró részletre kiterjedő figyelemmel, merész szenvedéllyel teremtette meg.
Richard Strauss (1864–1949) Halál és megdicsőülés című szimfonikus költeményének egyik érdekessége, hogy nem a költő ihlette meg a zenét, hanem fordítva, ugyanis a költő Alexander Ritter „szentimentális költeményét” a már elkészült zenemű hatására írta meg. Nagyzenekarra komponált drámai alkotás, amely egymásba szövődő, szélesen áradó folyondár dallamvilágával, gazdag színfantáziájú, szuggesztív hangszerelésével a mélybe taszít és égbe emel. A pihegő légzést, félelmetes szívdobogást utánzó zenekari szövet a haláltusáját vívó művész lelki fájdalmát érzékelteti, aki a földi életben elérhetetlen tökéletesség vágya miatt szenved. Miközben a hárfa hangjai a múltba terelnek, az oboa, fuvola, klarinét, angolkürt és hegedű nosztalgikus párbeszédei elindítják az emlékezés fonalát és a művész lázálmában lepereg az egész élete. A haldoklónak megjelenik az a hőn áhított művészi ideál, amelyet a földi életben nem érhetett el, és amely csak a halál utáni életben nyerheti el a tökéletes beteljesedés, a megdicsőülés pillanatát. Megrendítőn felemelő, katartikus végkicsengés, amelynek csak a percekig tartómély csend után felcsattanó vastaps törte meg a varázsát.
