Ha nem is tökéletes, egyházunkat együtt építjük és nem keresünk „új családot”

Péntek Attila Csaba 1994-ben született Marosvásárhelyen. Tanulmányait a helyi Művészeti Líceumban végezte zongora főszakon, majd a kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémián. Egy éve kántor a Kakasos templomban.

– Manapság nagyon sokszor előfordul, hogy a fiatal elvégez egy egyetemet, és végül más pályát választ. Úgy tűnik, Ön „lehorgonyzott” a zene mellett.

– Nyolcadik osztályban a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban Ávéd Silló Éva tanárnő osztályába kerültem. Ez volt az egyik legmeghatározóbb pont az életemben, ugyanis neki köszönhetően választottam ezt a pályát. Megmutatta, milyen elbűvölő a zene világa, hitt bennem, és ezáltal nekem is hitet adott. Kemény munka árán sok szép eredményt értünk el együtt. Ezek közül a legbüszkébb talán a Carl Filtsch zongora- és zeneszerzési versenyen elért díjaimra vagyok (zongora III. és zeneszerzési I. díj). Tanulmányaimat a kolozsvári zeneakadémián folytattam Csíky Boldizsár osztályában, aki a mesteri képzésen is végigkísért. Az egyetemi évek alatt sokat tanultam a szaktanáromtól, nemcsak zongorát, hanem zenét, rengeteg bölcsességet és emberséget, megértem a színpadra és zenei előadásmódom is érettebbé vált. Egyetemi éveim alatt is sok szép élménnyel gazdagodtam: például először játszhattam zenekari szólistaként. Szintén a mesteri képzésen nyílt lehetőségem orgonát tanulni Erich Türk tanár úrtól. Mondanom sem kell, hogy a kántori szolgálat vállalásában ez is fontos tényező volt. Tőle sem csak a hangszeren, azaz az orgonán való játszást tanultam. Hálás vagyok, hogy lehetőségem nyílt ilyen kaliberű zenésztől tanulni.

A kántori szolgálatot nem lehet jól idomított gépként végezni

Fantasztikus tanárok vezettek: nemcsak zongorát tanultam

– Tanulmányaim során fantasztikus tanárok vezettek, akiknek nemcsak az eddig elérteket köszönhetem, hanem a jövőbeli eredményeket is. Megtanultam, hogy mindenhol a legjobb tudásom szerint végezzem a munkám, és mindig a tökéletességre törekedjek.

– Hogyan került a felsővárosi egyházközséghez?

– Meggyőződésem, hogy a gondviselés által. Utolsó egyetemi évem alatt döntöttem el, hogy Kolozsváron akarok maradni. Hosszú ideig nem tudtam, miként valósulhat ez meg. Nehéz és bizonytalan időszak volt ez, amely sok aggodalommal, de sok imádsággal is járt. Majd szinte a semmiből érkezett egy telefonhívás: a gyülekezet lelkipásztora, Kerékgyártó Zsolt tiszteletes úr felhívott, és meg is beszéltünk egy találkozót az egyházközség elnökségével. Ma is hiszem, hogy Isten vezetett engem ide, és ezt az aznapi igében meg is mutatta nekem. Szeretem az egyenes beszédet, és ezt meg is találtam az első találkozásunk alkalmával. Attól a pillanattól kezdve biztos voltam benne, hogy a megfelelő helyen vagyok és megtaláltam az utam.

– A kántori szolgálat mennyire volt már eddig is ismerős? Gyerekként rendszeresen látogatta családjával az istentiszteleteket?

– Egyáltalán nem volt idegen nekem a kántorizálás. Presbiter édesanyám révén rendszeresen jártunk templomba. Aktív résztvevője voltam a marosvásárhelyi, Szabadság utcai gyülekezetnek. Kezdetben ifisként az ifjúsági zenekar tagja voltam. Később az is előfordult, hogy ritkán beszolgáltam. Negyedéves egyetemi hallgatóként szintén ebben a gyülekezetben csaknem két évig szolgáltam helyettes kántorként. Mindemellett több alkalommal szolgáltam Ajtonyban, Temesváron, szívesen tettem eleget minden felkérésnek. Közben lassan az is megfogalmazódott bennem, hogy szeretem ezt a hivatást.

– Hozott-e a mostani kántori szolgálat valami újat az életmódban, gondolkodásmódban?

– Életmódban talán csak annyi változást hozott, hogy dolgozó felnőttként stabilizálódott az életem és a mindennapjaim. Gondolkodásmódban viszont sok minden változott bennem az utóbbi egy évben. Mint egyházi alkalmazott, szolgálattevő, bizonyos dolgokat most már másként látok. Sokan például elégedetlenek, szorgalmasan kritizálják az egyházunkat. Én úgy gondolom, hogy a saját egyházunk olyan, mint egy család. Nem tökéletes, és nem is úgy kapjuk, ahogy azt az ember kénye-kedve szerint elképzeli. Ám a problémák láttán az ember nem fog új családot keresni, nem fog más családba bekérezkedni, ahol látszólag minden rendben van. Hasonlóan látom ezt az egyházunkkal kapcsolatban is. Szükség van minden tagjára, gyermekére, akik – lényegtelen, hogy milyen pozícióban: vezetőként, szolgálattevőként vagy egyháztagként – együtt építik ezt a családot. Fontos, hogy mi, szolgálattevők megteremtsük a hidat a generációk között, össze tudjuk kapcsolni a múltat, jelent és jövőt. Ugyanis véleményem szerint jövő csak akkor van, ha tisztelettel fogadjuk el, és építjük bele a múltat.

Szeretem akkor is, ha kényelmesebb lenne a vasárnapot a kanapén tölteni

– Nekem úgy tűnik, a kántori szolgálat valamivel több kötöttséggel jár más munkahelynél. Fiatalként mennyire sikerült ezt a kötöttséget megszokni?

– Úgy tekintek erre a szolgálatra mint hivatásra. Ebből kifolyólag úgy érzem, hogy a kántori szolgálatot nem lehet úgy elvégezni, mint egy jól idomított gép, amely szárazon, hidegen csak a kötelességét végzi el. Aki ismer, az tudja, hogy szinte minden gyülekezeti eseményen részt veszek, nem kötelességem, de szeretem csinálni. Úgy gondolom, így tehetek a legtöbbet a gyülekezetért. Továbbá, ha az ember az igehirdetéseket nemcsak végigüli, hanem figyelemmel hallgatja, akkor a kötöttség tartalmassá válik. Nem szeretnék álszentnek tűnni, néha nekem is kényelmesebb lenne a vasárnap délutánt a kanapén tölteni, vagy esőben, hóban nem temetésre menni. De ezek mind hozzátartoznak a hivatáshoz, és ha ezeket leküzdjük, akkor rengeteg szép dolog van ebben a szolgálatban.

– Manapság az erdélyi református egyházközségekben nem túl gyakori a fiatal férfi kántor, pedig ennek volt hagyománya, mondjuk 40-50-60 évvel ezelőtt. Hogyan fogadta a közösség? Van „szava” előttük? Vagy inkább előnyére válik az, hogy fiatal és férfi?

– Természetesen érezhető volt egy adag szkepticizmus a gyülekezet részéről a teljesen ismeretlen, új, fiatal kántor irányába. Ezt természetesnek tartom, ugyanis a kántori szolgálatot Kovács Réka kántortól vettem át, aki évtizedeken át kiváló munkát végzett. Ő is megtett mindent, hogy az átállási folyamatot megkönnyítse. Remélem, sikerült mindenkinek bebizonyítani, hogy megfelelő vagyok a feladatra. Csendes, türelmes természetű embernek tartom magam, de határozottan kiállok az elveim mellett. Ez segít abban, hogy következetes és hiteles maradjak a gyülekezet előtt. Mindemellett a gyülekezet, a presbitérium és a munkatársak is nyitott szívvel fogadtak. Bár zenei téren autoritásom van, eddigi tapasztalataim szerint szeretettel és odaadással többet érek el, mint az autoritással. Úgy érzem: a fiatalságom reményt ad a gyülekezetnek. Azt a reményt, hogy még mindig vannak olyan fiatalok, akik hajlandóak magukat elkötelezni Isten ügye mellett. Mivel a koromnál fogva sok gyülekezeti tagnak a gyermeke, de akár unokája is lehetnék, ezért sokan így is kezelnek: nagyszülői gondoskodással, szeretettel, és be kell vallanom: ez nagyon jólesik. Továbbá a korom abban is segít, hogy közelítsek az ifjúsághoz, hogy könnyebben eltaláljunk egymáshoz.

A Pulzus zenekar első saját dala decemberben jelent meg

– A kántor mennyire függ az egyházközség lelkészétől? Önök szoktak-e beszélgetni, megbeszélni a dolgokat, problémákat?

– A lelkész és a kántor kapcsolata rendkívül fontos. Ha kettejük között nincs jó együttműködés, akkor a gyülekezet is szenved. Egyházközségünk lelkipásztorával mindent megteszünk azért, hogy minden a lehető legjobban működjön. Mindent megbeszélünk és mindenről egyeztetünk. Számomra fontos, hogy az emberrel is azonosulni tudjak. Ez azért ment könnyen, mivel a gyülekezethez hasonlóan, a lelkipásztorunk és családja is mindent megtett azért, hogy a beilleszkedés gyorsan menjen: rengeteget segített, amiért azóta is hálás vagyok.

Nem a holnapot látom, hanem a célt

– A mai fiatalokra nem jellemző, hogy az első munkahelyükről mennek nyugdíjba. Hogyan látja ezt a kántori szolgálatot: megkapta azt, amit fiatal zenészként várt, remélt?

– Valóban nem jellemző a mai fiatalságra, de ez többrétegű probléma. Én mindig hosszú távra tervezek. Úgy gondolom, csak így lehet bármit is építeni. Nem a holnapot látom, hanem a célt. A cél pedig az, hogy amíg engem az Úristen itt akar látni, addig én teljes erőmmel és a legjobb tudásommal szolgáljak.

– Kedvenc zenei műfaja, zeneszerzője?

– A kedvenc zenei műfajom természetesen a klasszikus zene. Nincs kedvenc zeneszerzőm, de temérdek olyan zeneszerző van, akit csodálok. Johann Sebastian Bach igazi követendő példa szolgálatban, zenében, szinte mindenben. De ott van Beethoven, Chopin, Brahms, Rachmaninov: fantasztikus zeneszerzők, mindenki alkotásában van valami egyedi és elképesztő, én inkább ezt próbálom megtalálni.

– Van-e a zenei pályának olyan része (pld. tanár, előadó stb.), ahol otthonosan érzi magát?

– A zenei pálya minden terén otthon érzem magam, hiszen végzettségemet tekintve én zongorista vagyok és előadóművész. Fontos viszont kiemelni azt, hogy számomra a kántori szolgálat nem ugródeszka, amit jobb híján elfogadtam, hanem olyan szolgálat, amelyet összehangolhatok a zenei pályával, sőt az igényességemet és tudásomat a gyülekezet zenei életébe is bevihetem. Tanítottam és tanítok is: ezt az oldalát is szeretem a zenei pályának. A színpadot is volt lehetőségem rengetegszer megízlelni, szólistaként is felléptem a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia zenekarával. Ez mindig meghatározó élmény marad számomra. A legfontosabb talán az, hogy továbbra is zenész és zongorista maradtam, nem veszítettem el az identitásom, úgy gondolom, nem kell nekem erről lemondanom. Külön felelősség az, hogy ezt a felhalmozott tudást az istentiszteleteken úgy használjam, hogy még ünnepélyesebbé, még felemelőbbé tegye a dicsőítést és az együtt éneklés élményét.

– Milyen tapasztalatokkal zárja kolozsvári kántorsága első évét?

– Április elsején volt kereken egy éve, hogy a Kolozsvár-Felsővárosi Református Egyházközség kántora lettem. Tartalmas és mozgalmas esztendő volt, rengeteg szép pillanattal. Emellett többen ismerhetnek különböző keresztyén rendezvényekről is. Domschy Mercédesszel az életben és a színpadon is egy párt alkotunk. Próbálunk a keresztyén és a keresztyén ifjúsági zenébe új színt, új perspektívát hozni. Felléptünk már számos eseményen, tavaly ott voltunk a Várom az Urat fesztiválon, a Békés-Bánáti Református Találkozón, de lehetőségünk volt Nick Vujicic egyik előzenekaraként is fellépni több ezer ember előtt. Az a tény, hogy mi együtt zenélhetünk, óriási ajándék. Minden fellépés olyan lehetőség, ahol zenénkkel Isten igéjét hirdethetjük. Minden kedves olvasónak azt kívánom: keresse az életnek azt a területét, ahol a legnagyobb áldással és odaadással tud szolgálni.

Fontos, hogy mi, szolgálattevők megteremtsük a hidat a generációk között

Az interjú megjelent a Szabadság napilap mellékletében, a Református Híradó húsvéti számában.