Csüdöm Henrietta és Filep Gergő Zsombor, az előadás két főszereplője
Elmondták, mindenekelőtt igyekeztek olyan darabot választani, ami közel áll a szereplők korosztályához. „A Rómeó és Júlia kicsit olyan talán, mint a foci, amihez mindenki ért és tudja, hogy miről szól. Nem mondanám, hogy gyökeresen új értelmezést kap az előadás a mi munkánk következtében. Inkább azt mondanám, hogy nem csináltunk semmi mást, minthogy közel engedtük magunkhoz azt, amiről szól”, hangzott el a beszélgetés során.
– Idén miért a Rómeó és Júliára esett a választás?
Lovassy Cseh Tamás: - Ha megfigyeljük az előző évek produkcióit, azt kell látnunk, hogy a csapat folyamatosan igyekezett szintet lépni. Arra törekedtünk, hogy úgy válasszunk darabot, hogy a friss projekt kivitelezése túlmutasson az előző évekén. A Rómeó és Júliában nehéz zenei anyaggal van dolgunk, nagyon mozgalmas tánc és koreográfia tekintetében egyaránt, hatványozottan nagyobb kihívást jelent a Mozart!-hoz képest. Mindig nagy feladat, hogy olyan színpadi anyagot találjunk, ami korban is illik a fiatal szereplőkhöz, így a tizenéveseknek nem kell háromszor-négyszer idősebb figurákat játszani, illetve hogy számukra közeli témákat dolgozzon fel. A Rómeó és Júlia pedig pont erről a korosztályról szól. Ha még több okot kell mondanom, akkor azt is említhetném, hogy a Rómeó és Júlia a 2000-es évektől arrafelé – egyértelmű sikerét tekintve – a musicaljátszás egyik kiemelkedő darabja, a budapesti Operett Színház nagy korszakához is szorosan kötődik.
– A fiatalok érzik-e szakmai felelősségüket ezekben a produkciókban?
Szabadi Ildikó: - Erre felhívjuk a figyelmüket a próbákon is. Hangsúlyozzuk: mindez elsősorban az egymásra figyelésről szól. Mára már eljutottunk oda, hogy ha végignézek a csapaton, akkor látom, hogy a fiatalok igenis felmérték: ennek tétje van. Nem lehet azt csinálni, hogy csak úgy belötyögök, és majd, ha véget ér a jelenet, kilötyögök.
Szabadi Ildikó: „Ha nem is lesz mindenkiből énekes vagy színész, úgy vélem, hogy egy ilyen projektben való részvételnek csakis pozitív hozadéka lehet”
– A Rómeó és Júlia üzenetét, mélyebb összefüggéseit mennyire nehéz átadni a diákoknak? Nem egy pihekönnyű történetről van szó…
LCST: - Ezt nem átadni kell, bennük ez megvan. Aki először dolgozik velük, rendszerint meglepődik, milyen összetetten és koherensen gondolkodnak azokról a kérdésekről, amiket felvet az előadás. Nyilván annak megvan az útja, hogyan tud 30-40 ember „felszabadulni”. A felkészülés mindig hosszabb tréningidőszakkal kezdődik, ahol nem a színpadi anyaggal foglalkozunk, hanem gyakorlatokat végzünk, játékokat játszunk, hogy mindenki megtapasztalhassa határait, és sikerüljön egyféle „nulla ponthoz” elérkezni a próbák megkezdéséig. Hogy megértsék azt, hogy a színpad „következmények nélküli”. Bármi megtörténhet – a fizikai erőszakon kívül. Úgy vélem, ez szabadságélmény is egyben, hiszen itt ki lehet próbálni mindent élesben, meg lehet tudni, milyen gyilkolni, gyűlölni, szeretni, hazudni, bántani.
Sz.I.: - Sokat foglalkozunk azzal, hogy a szereplők tudjanak reagálni az őket körülvevő helyzetre. Nyilván tudják, hogy mi zajlik, de igazán attól lesz meghatározó ez az élmény, hogyha átélik ezeket az érzéseket. Ha leszúrok valakit, akkor az nem mehet át rajtam úgy, mintha semmi sem történt volna – ennek átélésének azonban önmagukban kell megvalósulnia. Attól lesz jó egy előadás, ha a végén mindenki úgy érzi, jól teljesített, még ha egy kicsit „bele is haltak” a végére. Ha hitelesen el tudom játszani, milyen az, amikor megölök valakit, átérzem azt a fájdalmat meg őrületet, ami egy ilyen tettet szülhet, az nagy szó. Az a legfontosabb, hogy legyenek természetesek, érezzék azt, hogy az előadás „átmegy” a testükön, az összes sejtükön.
– Tamás, neked mivel kell hozzájárulni ahhoz, hogy a diákok közelebb kerüljenek, megértsék az általuk játszott karaktert?
LCST: - Nekem elsősorban provokálnom kell őket, hogy el tudjanak jutni egy határpontig, amit aztán át tudnak lépni. Az én feladatom nagyrészt arról szól, hogyan tudok olyan biztonságos teret teremteni velük közösen, amiben ők felszabadulhatnak. Minden egyéb ott van bennük. Ezek a gyerekek már voltak szerelmesek, már gyűlöltek, volt konfliktusuk a szüleikkel, ez teljesen természetes. Fontos az, hogy ezeket fel merik-e vállalni úgy, hogy ennek mondjuk 600-700 ember a tanúja. Nekem úgy kell provokálni, hogy közben ne sérüljenek, hogy szem előtt tartsam, hogy ők diákok és nem profi színészek, akiknek ez a munkájuk. Mindemellett ha az ember még oda is figyel a gondolataikra, amelyek igencsak relevánsak, akkor igazából nyert ügye van, hiszen akkor könnyebben feloldódnak. A tanügyi rendszer folyamatos teljesítési kényszerben tartja őket, ebből összeszednek sok gátlást, annak ellenére, hogy ők remek iskolába járnak. Le az összes kalapokkal az Apáczai tanárai és vezetősége előtt, hogy lehetőséget adnak ezeknek a diákoknak arra, hogy egy fél éven keresztül azzal foglalkozhassanak, amit szeretnek. A teljesítménykényszer nem az iskola hibája, ez a megörökölt oktatási rendszer bűne, amely inkább feladatokat oldat – amelyekre már egyre kevésbé kíváncsiak –, mintsem arra sarkallja a diákokat, hogy megéljenek egy pillanatot. Erre is jó a próba, amely alkalmat teremt ilyen kérdésekről beszélgetni, és ahol nincsenek alá- és fölérendelt igazságok.
– Mi történik a diákokkal egy ilyen produkció után? Szakmailag, lelkileg…
Sz.I.: - Én inkább a szólistákkal foglalkozom. Az énekpróba alatt nem csak végig énekeljük a két órát, hanem kommunikálunk is egymással. Sokan ilyen szakmát szeretnének választani, szóval ez egyféle mérföldkő, lehetőség az életükben, ami segít a későbbi döntéshozatalban. Ha nem is lesz mindenkiből énekes vagy színész, úgy vélem, hogy egy ilyen projektben való részvételnek csakis pozitív hozadéka lehet. Ahogy megtanulnak egymásra figyelni, ahogy megszeretik egymást, kialakul a csapatszellem, ez mind olyan tényező, amit az életben is kamatoztathatnak majd. Egy ilyen projekt lelkileg is sokat nevel mindenkit. Nekem öröm látni, hogy szívesen jönnek, sokat feláldoznak és megpróbálják magukból kihozni a legtöbbet.
Lovassy Cseh Tamás: „Ha jól dolgozunk, talán lesz legalább egy olyan néző, akinek eszébe jut: nincs nagyobb felelősség az életben, mint a gyerekek, hiszen a mi döntéseink rajtuk csapódnak le”
LCST: - A siker az természetéből fakadóan jó, és ezek a gyerekek már függővé váltak. Milyen hálás dolog, hogy ettől lettek függők és nem mástól. Én azt látom, hogy ennek a hétköznapokra is kihatása van, jobban fel mernek vállalni konfliktusokat, fel merik vállalni magukat. Fel merik vállalni a testüket a színpadon - ez mindig nagyon nehéz kihívás az első időszakban, amikor elkezdünk dolgozni, hogy a beszéd- és énekhangomon kívül van egy testi jelenlétem is. Megtanulnak csapatban dolgozni, hiszen egymásra vannak utalva a színpadon, bármi történik, azt nekik kell megoldaniuk.
– Tudommal van olyan diák is, aki csak azért jött Székelyföldről Kolozsvárra, hogy részese lehessen az Apáczai-produkcióknak.
Sz.I.: - Büszkeséggel tölt el, hogy elmondhatom, Erdélyben ilyen szintű projektek nem működnek, jóllehet diákszínjátszás nagyon sok iskolában van. És nagyon örülök, hogy Ferencz Ádám is részese lett a projektnek. Azt mesélte, hogy a marosvásárhelyi színire járó ismerősétől hallott rólunk. Hozzám futottak be az e-mail-ek, amikor meghirdettük a castingot, és nagyon meglepődtem. A szülei is támogatták döntésében, hogy felköltözzön Kolozsvárra. Pont most beszélgettem vele, jól érzi magát nálunk, úgy látszik, ez végül jó döntésnek bizonyult.
– Mit kellett tenni azért, hogy a mostani musical ne a régen látott és bejáratott sztori legyen?
LCST: - A Rómeó és Júlia kicsit olyan talán, mint a foci, amihez mindenki ért és tudja, hogy miről szól. Nem mondanám, hogy gyökeresen új értelmezést kap az előadás a mi munkánk következtében. Inkább azt mondanám, hogy nem csináltunk semmi mást, mithogy közel engedtük magunkhoz azt, amiről szól. Ha jól dolgoztunk, akkor picit nyersebb lesz az előadás, mint amire sokan várnak. Fel szeretnénk ugyanis hívni a figyelmet arra, hogy ha leporoljuk a műről az évszázadok olvasatait, és darabokra szedjük, akkor arról van szó, hogy fiatalok halnak meg teljesen értelmetlenül, és hogy lényegében mintegy gombnyomásra indul be az őrületes húsdaráló. Mindannyiszor, minden próbán eszembe jut: ez brutális történet, amit nyilván tompít a szép zene és a színpadi összhatás, de a játszók jelenléte garantálja, hogy valódi emberi sorsokkal találkozunk majd. Ez nem vidám történet, gyerekek vesztik életüket egy ködös, senki által nem ismert, régi konfliktus miatt. Gyerekek szenvednek a szüleik bűneiért, s mire ezt belátják a felelősök, már túl késő. Ha jól dolgozunk, talán lesz legalább egy olyan néző, akinek eszébe jut: nincs nagyobb felelősség az életben, mint a gyerekek, hiszen a mi döntéseink rajtuk csapódnak le.
– A jövőben mire lehet számítani előadások terén?
Sz.I.: - Elhatároztam, hogy most egyáltalán nem gondolkodom a jövőn. Én azt szeretném, hogy ez az előadás olyan szintre jusson, hogy akár egy év múlva is játszhassuk. Olyan ember vagyok, aki mindig az épp soron következő dologra koncentrál, és ez most a Rómeó és Júlia.
Borítókép és fotók: TOMPA RÉKA
