– Pszichológusként gyermekek tucatjával kerül napi kapcsolatba, és így nemcsak egy kisfiú édesanyjaként, hanem szakmai szemmel is van rálátása, hogyan formálódik a most cseperedő nemzedék. Megkapnak-e, megadunk-e mindent nekik ahhoz, hogy teljes értékű életet éljenek felnőttként? Mi a tapasztalata?
– Elsősorban abból kell kiindulni, mit is jelent lényegében ez a „minden”. Egy dolog, hogyan vélekedik erről a szülő, más dolog viszont, hogy a gyermeknek milyen igényei vannak. Sok esetben e kettő között érzé- kelhető egyféle diszkrepancia, gyakran előfordul, hogy teljesen másra van szüksége a gyermeknek, mint ahogy a szülő azt elképzeli. Ez nagyrészt abból adódik, hogy általában kevés idő jut odafigyelni rájuk, sokan fel sem mérik pontosan, mit is igényel valójában csemetéjük – és most nem az ajándéklistára gondolok. Ismerős szlogen: „… de hát én mindent megadok a gyerekemnek! Azért dolgozom reggeltől estig, hogy megteremtsem neki azokat a feltételeket, amiket én annak idején nem kaptam meg!” Valóban, sok gyereknek „mindene” megvan, ami beszerezhető, kifizethető, de sajnos épp azt a figyelmet nem kapják meg, amire igazán szükségük van. Az együtt töltött időt, amikor azt érezhetik, hogy rájuk figyelnek, amikor lehetőség nyílik a kommunikációra. Azt tapasztalom, a gyerekek nagyon igénylik, hogy beszélhessenek magukról, problémáikról. Mert felmerül gond-baj elég, de nagyon sok esetben nem a szülőknek mondják el azokat. Épp ezért tartom fontosnak a kommunikációra való lehetőség megteremtését.
"Sokan épp ezt a probléma-, illetve stresszkezelési módszereket nem sajátítják el, erre nem igazán adunk lehetőséget ..."
A gyerekek modellt követnek: mennyire beszélnek otthon, a családban nyíltan az érzéseikről, mennyire lát veszekedést, vagy azt, hogy ha van egy probléma, akkor megoldás helyett a szülő inkább „kilép” a helyzetből. A gyermek ezek alapján tanulja meg a kommunikációs stratégiákat. Sajnos úgy tűnik, sokan épp ezt a probléma-, illetve stresszkezelési módszereket nem sajátítják el, erre nem igazán adunk lehetőséget. Egyrészt mert tényleg rohanó világban élünk, másrészt pedig ez a hátulütője ennek a digitális korszaknak, ahol minden gombnyomásra megy. A gyerekek megszokták, hogy egyetlen klikkre megkapnak egy információt, emiatt türelmük sem „fejlődött ki”. Nem tudják kivárni, hogy adott esetben egy probléma megoldása időt igényel, többet kell foglalkozni vele, kitartóan keresni kell a megoldási lehetőségeket. Mivel problémamegoldó képességük nem alakul ki, sok esetben drasztikus megoldásokra jutnak, a destruktív magatartás forrása is ebben a frusztráltságban keresendő.
Nyilván, ezt azért nem lehet általánosítani, hiszen nagyon sok család van, ahol komolyan odafigyelnek a gyermekre, az együtt töltött időre.
– Több szakcikk foglalkozik a „túlféltéssel”, mint társadalmi jelenséggel, egyes mérvadó vélemények szerint ez nem csupán egy anyatípus sajátossága. A gyermek biztonságára vonatkozóan egyre szigorúbbak a törvények, ugyanakkor a statisztikák szerint ez a világ semmivel sem veszélyesebb gyermekeinkre nézve, mint korábban, épp ellenkezőleg! Szakemberek szerint minél jobban óvjuk gyermekeinket a fizikai, lelki sérülésektől – szemléletes példával élve gumiszőnyeget terítünk a betonra a játszótereken – csak azt érjük el, hogy kevésbé óvatossá válnak, nem tanulják meg felmérni a kockázatokat, nehezebben tudják leküzdeni saját félelmeiket. Így van ez?
Prémium tartalom
Ha érdekli a teljes történet, legyen prémium tag vagy ha már az, jelentkezzen be!
