Vera kiskorom óta a legjobb barátnőm. Amióta bizonyossá vált, hogy emigrál, minden percet vele akarok tölteni. Néha túl erőszakos is vagyok, attól tartok, nem látom többet, és önző módon magamra gondolok, hogy velem mi lesz: itt maradok lassan egyedül. Az utóbbi napokban esténként siratom Verát, anyám együttérzően átölel, ahányszor meglát sírni. Verának ezt nem említem, ő kinevetne, ugyan, drága, jövőre találkozunk, ez nem a nyolcvanas évek, ez már a szabad világ!
A bőröndből előkerül egy kis zacskó, benne feltekert vastag gumi. Ezzel játszottunk, gumiztunk órákon át iskola után, nyáron napokon át. Hiába, német gumi volt, csomagból kaptuk, elszakadhatatlan. Bobby si Pamela se plimba cu masina,/la orice stop beau un sirop – erre ugráltunk ki-be a gumiból, majd a mondóka vége felé egyre magasabbra emeltük a gumit, már a nyakamnál volt, a másik vége a blokk melletti csenevész diófa törzse.
Vera kiveszi a gumicsomót, leméri, ötven gramm: rám néz, és kicseréli a gumit egy pólóra. Úgy érzem, mindennek vége.
Már húsz perce beállt a sorba, de az meg se mozdult. Át nem állhat, mert ugyanakkora mindkét sor mellette, a tőle jobbra és a balra levő is. Ráadásul meggyőződése, ha beállna valamelyik másik sorba, ez az egy helyben toporgó meglódulna. Viszont ha kiáll, nem engednék vissza – ez játszódott le pont öt perccel ezelőtt, a bal oldali sorban. Az úriember, aki a két sor között mozgott, végül feladta, kiállt a sorból, és valamilyen északi nyelven szórta a szitkokat: főleg az országra, legalábbis a Romanie-t nagyon jól lehetett érteni.
Ő meg itt áll a kürtőskalács-sorban, sok más emberrel együtt a tűző napon, a parajdi sóbányánál. Mindenki azt mondta neki, ha jó kalácsot szeretne, itt vegyen. Szenen sütik, finom a tésztája, a diót, mákot a vásárló szeme előtt darálják. Csak annyira feszélyezi a sorban állás, előjön a gyerekkori emlék, az akkori türelmetlensége.
Nem tud dönteni: kiálljon-e a sorból, vagy sem. Mindig ez a dilemma: hogy döntsön. Ennek most nincs tétje. Amikor arról döntött, hogy emigrál, annak volt. Ráadásul egy olyan országba érkezett harminc éve egy hátizsákkal, amiről csak egy híres zenekart és egy kocsimárkát ismert. És végigment a létrán, most egy nagyvállalat egyik osztályvezetője a négy közül. A többi három is bevándorló: az ő feladatuk volt előállni egy részletes, többmilliós projekt-tervvel, ami a cég hosszútávú termelése fenntartásáról szól.
A arab, M perzsa, N montenegrói, crnagorac, és ő. Ők négyen ordítottak egymásra, vitáztak, és érveltek döntéseik mellett, de soha fel sem merült, hogy nem a legjobbat akarják kihozni mind a négyen. Egyik a papi diktatúrából menekült, a másik ki tudja, melyik közel-keleti konfliktusból, a harmadik a délszláv polgárháború kényszersorozása elől, ő meg a Kárpátok géniuszának fényébe fáradt bele a bukovinai száműzetésbe. Mind a négyen törték a nyelvet: M lágyan, szinte siránkozva, A azokkal a furcsa torokhangokkal, bár talán ő beszélt közülük a legjobban, N a recsegő, erős, balkáni kiejtéssel. Az „e” hangot egyikük sem tudta kiejteni. Kivéve őt. Gyötörték a nyelvet és még félig idegenek voltak abban a világban.
Már nem kívánja a kürtőst, kiáll a sorból.
Ketten ülnek a bárpultnál. Egy népszerű, átlagos kocsmában, pub-ban. Lágy jazz szól a háttérben, a pincér törölgeti a poharakat, a fény felé emeli azokat, megnézi, elég tiszták-e. Olyan az egész, mint bármelyik amerikai filmben. Az öccsével három éve nem látták egymást.
Sting I’m an English man in New York száma megy. Unplugged. Összenéznek, könny gyűl szemükbe. Mindketten mosolyognak. Fiatalok még nagyon. Kér egy Samuel Adams-ot, az öccse is valamit. Egymásra néznek, felemelik poharaikat: mennyire valószerű ez, hogy ők most ott ülnek? Ők ketten a Tudor negyedből, a tízemeletes blokkból, a negyedikről? Ott New Yorkban, Manhattan közepén?
Négy évvel azelőtt még Iasi-i kényszermunkahelyéig is többet kellett vonatoznia, mint amennyit most New York-ig repült. Ha ezt valaki négy éve nyilvánosan kimondta volna, elviszik. Valószínűleg a Sárga Házba. Szabadok voltak.
Vera tizennyolc éve költözött ki Amerikába. Azóta sok minden történt velem is: én nem emigráltam, csak áttelepültem Magyarországra. Ugyanazt éreztem, amit Verácska érezhetett. Beszűkült minden, a világunk ugyanolyan zárt maradt, talán egy kicsit szabadabb. A régi falak helyett újak épültek. Sokszor bevertem a fejem.
Vera most itthon van, nagy az öröm. Évi nyolc szabadnapja mellé kiharcolt még tízet, nagyon büszke erre. Beülünk egy kocsmába, mindketten csapolt sört kérünk, szűretlent. Vera mesél, be nem áll a szája. Az elején lelkes mindentől, egy fél óra után már dől belőle a panaszáradat. Szidja az amerikai társadalmat, az amerikaiakat, de ott akar élni. Hogy a gyerekeinek jobb legyen. Egy koldus az asztalunkhoz jön, pénzt kér. A tekintetében látom, hogy hiába gyerek még, már sok mindent megélt. Összeszorul a szívem, adok tíz lejt, elküldöm, csak ne legyen szem előtt ez az elcsigázott, szomorú tekintet.
Vera se bírja, int, hogy álljunk fel az asztaltól. Zsebéből elővesz egy köteg gumit, és már zengi is: Bobby si Pamela, se plimba cu masina, la orice stop...
