Tehetetlenség érzése, csüggedtség és düh itatja át az arabok lelkét
Miért éppen Palesztina?
Amint már a fenti sorokból is látszik, ezúttal nem napokra, hanem élményekre, érzésekre, helyzetekre építem az élménybeszámolómat. Valamennyiből tucatnyi jutott a március 27–április 5. közötti tartózkodásunk alatt Palesztinában…
Akárcsak korábban mondjuk Irán vagy Azerbajdzsán vonatkozásában, a palesztinai utunk előtt szintén tucatnyian megkérdezték: miért mentek ilyen veszélyes helyre? Elmagyaráztam: egyrészt rendkívül kíváncsi vagyok a palesztinok életére, értékrendszerére, életstílusára és -körülményeire, gondolkozására, s arra, mit gondolnak a saját helyzetükről. Öt évvel ezelőtt megfordultam Izraelben, szerencsére kibucban is sikerült megszállni magánszemélyeknél, így az érem eme oldalát sikerült megismernem. Másrészt pedig valamennyi internetes forrás arra utalt, Palesztina egyáltalán nem veszélyes: a zsidók és az arabok egymással vannak elfoglalva, a turistákat mindkét fél értékként kezeli – ki érdekből, ki pedig a valláshoz kötődő hagyományok alapján… Ráadásul rendkívül könnyű és olcsó eljutni eme egyedi és sajátos helyre, amely messze esik a tengerpartra, napsütésre, passzív pihenésre vágyó turisták útvonalától. Ide is valóban már csak az edzett, a személyes komfortzónával felhagyó utazó vándorol – s ettől is annyira érdekes, különleges. Másrészt az alapvető emberi tulajdonság vezérelt: valami újnak, szokatlannak, rizikósnak a felfedezése.
Fiatalkorom óta követem a közel-keleti helyzetet, 2015-ben Izraelbe utaztam, most pedig Palesztinát (Qalqilia, Essla falu, Nablus, Ramallah, Jerikó, Jeruzsálem, Betlehem, Hebron) fedeztem fel. Nehéz diónak ígérkezett. Tudtam, hogy ebbe az országba (igen, ma már az, de mégsem) csakis úgy sikerül eljutnom, ha egy helyi személyt megismerek. Id. Cseke Péter felkérésére már 1995-ben vagy 1996-ban Arabok Kolozsváron címmel átfogó anyagot közöltem a Művelődésben, egy ideig követtem az itt tanuló és élő palesztinok életét, ám egy idő után megszűnt a kapcsolat. Aztán tavaly, az Észak-Cipruson bekövetkezett incidens kapcsán, életem eddigi legnehezebb pillanatában (a kíváncsiság első fokozatú, tiltott török katonai övezetbe hajtott, ahol fotóztam és videóztam, de elkaptak, és polgári, illetve katonai bíróság elé állítottak, majd elítéltek és kiutasítottak a csupán Törökország által elismert „országból”) két palesztin segített rajtam, és szállásolt el a kilenc napos kényszerpihenő (meg kellett várnom, amíg összeül a katonai bíróság) ideje alatt. Egyikükre, Sameh Muhammedra a barátnőm, Bianka bukkant rá a CouchSurfing platformon, s akkor megígértem neki: a közeljövőben ellátogatok Palesztinába. Tudtam, Sameh családi kapcsolatai, illetve a kanapészörfölők klubja segítségével sikerül beható képet alkotnom a régióról, ugyanis a legértékesebb az az út, amelynek állomásai, helyszínei egy helyivel közösen átélt élményhez kapcsolódnak. Így nem csupán az épületeket, tengerpartokat, turisztikai látványosságokat tekintjük meg és élvezzük, hanem valóban látunk, tapasztalunk; átitatódunk a helyi sajátosságokkal, szokásokkal, életstílussal. Azt esszük, amit a helyiek, oda megyünk, ahova ők szoktak járni... Az útikalauzokban ajánlott látványosságok természetesen nem maradnak ki, ám így sokkal behatóbb élményekkel távozunk egy-egy helyről, amelyekhez ráadásul egy helybéli arca, neve kötődik, így a közös élményekre, a személyiségére, az általa elmondottakra mindig emlékszünk. S ez felbecsülhetetlen érték.
Gyerekek Nábluszban
A piros fehérneműk pozitív hatása
Megvolt tehát a személyes kapcsolat. Innen hamar egyenesbe jöttek a dolgok: már decemberben lefoglaltuk a Kolozsvár–Tel-Aviv–Kolozsvár repülőjegyet, csupán 303 lejért, ráadásul a pénz a diszkont klubkártya árát is tartalmazta. Aggódtunk, mit fognak kérdezni majd belépéskor, s mit válaszolunk, ha arra kíváncsiak, mit akarunk meglátogatni. Vajon beengednek, ha őszintén elmondjuk, hogy Palesztina a célpontunk? Egyes internetes fórumok szerint ugyanis az izraeli határőrség nem csípi, ha valaki bejelenti vagy elmondja, hogy Palesztinába szándékozik utazni. Erre való hivatkozással, állítólag, nem engednek be az országba. Lehet, a történet nem igaz, s valamiféle aktivisták találták ki, de egy biztos: az izraeli-palesztin dimenzióban nagyon meg kell szűrni az információkat, a propaganda mindkét irányból igen erőteljes.
Mindketten piros fehérneműt viseltünk, legyen szerencsénk a belépésnél... Bevált: az izraeli határőr csupán annyit kérdezett, milyen céllal utazunk a zsidó országba, s mennyit szándékozunk maradni. Ezekre a kérdésekre pedig őszintén válaszoltunk.
Utcakép Ramallahban. A statisztikák szerint sok a munkanélküli palesztin férfi
Infrastruktúra szempontjából is hatalmas a különbség Izrael és Palesztina között. Míg például a Ben Gurion Nemzetközi Repülőtérről közszállítással gondmentesen sikerült bejutnunk Tel-Avivba, addig Palesztinának (már) nincs repülőtere: a Gáza-övezetben működött légikikötőt rég lebombázták. A tengerpartok sem ugyanazok: a Tel-Avivban levő Bograshov nyugati típusú kikapcsolódási és napozási tér, az alig 70 kilométerrel délebbre levőkben, a fényképek alapján megállapíthatjuk: szinte semmilyen infrastruktúra sincs, 10 éve ugyanis Izrael blokád alatt tartja a szintén Palesztinához tartozó, ám a terrorista szervezetnek tartott Hamász által ellenőrzött Gázai-övezetet.
Más-más „kapukon” a túloldalra
Ugyanakkor azt tapasztaltuk: Izrael egy építőtelep, miközben Palesztinában alig van új ingatlan. Tel-Avivban mintha mindenhol építenének valamit. Nem időztünk sokat: az Azrieli bevásárlóközponttól buszra ültünk (katonalányok utasítását követve előbb a rossz irányba...), s kimentünk a tengerpartra. Biankát már nem lepték meg a fel-alá szálló katonai helikopterek, időben figyelmeztettem. Ilyen az itteni tengerpart. A következő állomás Kfar Saba volt, itt kellett találkoznunk Sameh édesapjának román munkatársával, Adival, aki több évtizede Izraelben dolgozik és él. A Cannion G elnevezésű bevásárlóközpontnál sikerült is, miután belépéskor csomagjainkat tüzetesen átvizsgálták. Ide csak izraeliek és külföldiek jöhetnek vásárolni. Biztonsági ellenőrzés egyébként sok helyen van, ez az izraeliek mindennapi életnek része. Van ilyen nemcsak a repülőtéren, de a vasútállomáson, a bevásárlóközpontok bejáratánál, s a legváratlanabb helyeken is. Az utóbbi években Izrael biztonságosnak mondható: ma már „csak” katonákat szúrnak le. Ez is jelzi az esztendők során foganatosított különböző biztonsági intézkedések eredményességét – mondják a támogatói.
„Ószer” Qalqilia központjában
Adi csak annyit mondott: Muhameddal, Sameh édesapjával csak a „másik oldalon” találkozunk. De vajon mire számíthatunk az Izrael és Palesztina közötti ellenőrzőközpontnál? – kérdeztük. Veletek nem bajlódnak, turisták vagytok, s ráadásul izraeli rendszámú kocsival közlekedünk, ezért más kapunál megyünk be a „területekre” – jött a megnyugtató válasz, s így is történt. Előbb viszont felvettük Abu Sameh-et, azaz Sameh édesapját, akit az építőtelepen dolgozó munkatársai ekképp ismernek. Nem sokáig maradt az autóban: neki a speciálisan a palesztinoknak létrehozott ellenőrzőpontnál kellett átmennie. Gyalog. A mi kocsinkra rá sem pillantott az izraeli katona, útleveleinket sem kérték. Nemsokára Abu Sameh ismét csatlakozott hozzánk, most már mosoly volt az arcán: átértünk a túloldalra, ő otthon volt, így is érezte magát. Adi elbúcsúzott, megköszöntük neki a fuvart, átültünk Muhammed sportcélú haszonjárműjébe. Csodás járgány. Az Izraelben dolgozó palesztinok megfogták Isten/Allah lábát: sok pénzre tehetnek szert, fenntarthatják családjaikat. A zsidó állam illetékesei, állítólag, különbözőképpen ki is használják ezen palesztinok kiszolgáltatottságát…
Családi környezetben, katonai övezet mellett
Qalqilia városát csak távolról láttuk, egyenesen Sameh nagy családi házába érkeztünk. Két szempontból is nagy: az épület sem kicsi, de a családnak is számos tagja van: feleség, nyolc leány és két fiú. Egyiküket kiköltöztették a szobából, hogy elszállásoljanak bennünket, de amúgy sem tartózkodott mindenki otthon. Sameh például Dél-Afrikában tanul. Mindannyian tudják: a mostani helyzetből csakis tanulással lehet kiszabadulni. Apa Izraelben dolgozik, falun lakunk, nem magasak a költségek, szépen épül a ház, van pénz taníttatásra, evésre, az alapszükségletekre, de a zsidók egyszer csak meggondolják magukat, s úszott minden... – véli.
Tel-Aviv és a „civilizált” nyugati tengerparti élet, a zsidó város nyújtotta szabadság után mellbevágó volt a bejelentés: este nem mehetünk ki egyedül, a közelben van egy katonai övezet, ha véletlenül megközelítjük, ránk lőhetnek. Házigazdáink a közelben levő üzletig is elkísértek – de nem a helybéliektől féltettek. Hazafelé egy kapu előtti fénynyalábra lettünk figyelmesek: alatta gyermekek futballoztak a félhomályban...
Juhok Ramallah utcáin
Este sokat beszélgettünk Muhammeddel és a családjával. A lányok közül ketten elég jól tudtak angolul, de nagyban segített a már itthon letöltött offline fordítóprogram. Beírtuk a „mondanivalót” angolul, lefordította nekik arab nyelvre. Internetkapcsolattal még könnyebb volt: bemondtuk a mondandót, s elolvashatták a fordítást.
Kerítések, sorsok
Másnap megtekintettük a katonai övezetet: az offline térképünk csak annyit jelzett, military road, azaz katonai út. Tulajdonképpen egy szögesdrótokkal, sorompókkal, térfigyelő kamerákkal, biztonsági berendezésekkel és villanyárammal rendelkező kerítéssel ellátott terület volt. – Naponta kétszer nyitják ki a kaput az izraeli katonák: reggel hatkor és délután háromkor. A faluban élő gazdák reggel elmennek megművelni földjeiket, délután pedig hazajönnek. Sokszor rájuk támadnak a zsidó telepesek, de nincs, ahogy hazameneküljenek. A katonák ritkán fogják vissza az agresszorokat, legtöbbször tétlenül nézik, amit tesznek – meséli az egyik fiú, miközben az olajfák közötti földúton haladunk. Azt hittem, fabulál. Mígnem néhány nap múlva a Haaretz című izraeli lapban egy ugyanilyen esetről olvastam…
Óvatosan fényképezünk; a fiúk emiatt is nagyon nyugtalanok. Menjünk innen, menjünk gyorsan! – kérlelnek. A helyi iskolába is benéztünk: a tanintézményt amerikai és európai pénzén építették fel. Bár nem tudták, hogy megyünk, az épületet tisztán találtuk, az osztálytermek rendben voltak. Az igazgató és helyettese az izraeli elnyomásra, a katonai övezet mellett élés veszélyeire, a kilátástalanságra, reménytelenségre panaszkodott.
Vendéglátónk az egész családot, de még a családtagok ismerőseit is mozgósították, hogy minél több helyre eljuthassunk, minél többet láthassunk Qalqiliában és Nábluszban. Utóbbi Palesztina második legnagyobb városa. Náblusz nem olyan ám, mint Kolozsvár: a kis szekeret húzó, jópofa szamarak ott „legelnek” az aszfalton, vagy legalábbis próbálnak. A főtér környéke – akár nálunk az ószer: a kocsik szélvédőjén és motorháztetején az összes portéka: házi- és strandpapucs, fehérnemű és zokni. Bianka képtelen volt ellenállni a kísértésnek, s ha már szép, palesztin motívumos hosszú ruhára nem tellett, akkor maradt a 40 shekeles (ugyanennyit ér lejben) poncsó. A helyiek segítettek alkudni...
Legelő” szamár Qalqiliában
Felvonó a házban
Gazdag ebédünk volt aznap „gazdagéknál”, de a házban látott felvonó láttán majdnem a torkunkon akadt. Sameh egyik rokona hívott meg ebédelni Nábluszban – a külvárosi házat a helyi rokonok is nehezen találták meg. A dombon levő ház teraszán kellemesen fújt a szél, csodás volt a kilátás, mégsem ott fogyasztottuk el a finom falatokat.
Eltisan úrhölgy, a házigazda és egyben egy utolsó típusú Land Rover tulajdonosa szerint a pénz a szaúd-arábiai munkából (ápolónő volt hosszú évekig) származik. Férje üzletember, így minden bizonnyal mégis innen jön a betevő falatra való nagyobb része, mondogattuk egymásnak. A luxusautóval (a hátul helyet foglaló utasok filmet is nézhetnek) vittek bennünket Szebásztiába, amely 2900 évvel ezelőtt Izrael királyságának a fővárosa volt, itt temették el Keresztelő Szent Jánost.
A fények voltak viszont a nap meghatározó elemei: vendéglátóink egy magas dombra vittek ki, ahonnan Náblusz és környéke látszott. Besötétedett: fénytenger, a remény látóhatára tárult elénk. Palesztina fényei... – Ne álmodozz, azok ott az illegálisan létrehozott zsidótelep fényei. Nem lesz itt béke soha, ezek a fények nem a reményé – tekerte nyakát ábrándozásomnak az egyik házigazda.
Ramallah és menekülttábor
Sajnos a Palesztina északi részén levő Jenin menekülttábor meglátogatása logisztikai okok miatt kimaradt, de Ramallah mellett sikerült megnéznünk egyet a palesztin fővárosban minket szintén ingyen befogadott házigazdánknak köszönhetően. Ezek igazából már kisebb lakónegyedek, ezeken a helyeken a palesztinok már régen nem az ENSZ által létrehozott sátortáborokban laknak. A lakosok sokkal frusztráltabbak, dühösebbek – nem csoda, az évtizedeken át tartó igen nehéz élet keményebbé tette a lelküket. Innen szinte mindenki szabadulni próbál, magyarázza ramallahi házigazdánk. A kulcs a tanulás: a tehetségesebbek és kitartóbbak jobb életre számíthatnak a (volt) menekülttáborokon kívül. Igen ám, de a palesztin útlevéllel nagyon sok országba szigorú kritériumok szerint kibocsátott vízum szükséges, ezt pedig csak igen körülményesen lehet beszerezni. Ezért a helyiek által nem részletezett módszerrel sok palesztin jordániai útlevéllel rendelkezik, ám ez sem sokat segít, ugyanis a Hasemita Királyság állampolgárainak is szüksége van vízumra.
Ramallah városa kaotikus, ám nem sokkal a többi palesztin városhoz képest. Ide is – potom áron – kisbusszal jutottunk el. A turisztikai irodát sehogy sem találtuk meg... Az egyik buszmegállóban javasoltak nekünk látnivalókat, közöttük szerepelt a Jasszer Arafat Múzeum, a park, a kultúrpalota, a Nemzetek és az Al-Birweh park, az Al-Manara és a Nelson Mandela tér. Omar, a házigazdánk is melegen ajánlotta a világhírű palesztin politikus, a Palesztin Felszabadítási Szervezet vezetője, a Fatah politikai mozgalom alapítójának életét és tevékenységét bemutató kulturális intézmény megtekintését. Megfogadtunk tanácsát. A vezető sírját is tartalmazó komplexum igen közel van Mahmúd Abbász jelenlegi palesztin elnök palotájához.
A múzeumban a palesztin nép harcának állomásait is bemutatják. A többórás szemlélődés megtette a hatását: az ember ösztönösen sorsközösséget érez a szabadságért, a nemzeti önállóságért harcolókkal. Érdekes, ugyanez az érzés támadt fel bennem, amikor évekkel ezelőtt a zsidó nép országépítési törekvéseivel kapcsolatos tárlatokat tekintettem meg… Utunkat ez a kettősség, az ambivalens érzések tárháza határozta meg.
