Hiába reméltem, hogy az érdemi vita előrehaladtával a személyekhez köthető ellenszenv lanyhul, mert annál érdekesebb lesz a jelenünkről s a jobb jövőnkről beszélni, nem így történt. Merthogy mégiscsak vannak olyan személyes ellentétek, amelyek mellett még akkor sem tudunk elmenni, ha egyébként sokkal nagyobb, fontosabb ügyről van szó.
A napokban nagyon súlyos vádak hangzottak el, és nagy jóakarásunkban szépen elmaszatoltuk(ták). S olyan jól sikerült elbeszélni a lényeg mellett, hogy ezek után sem tudjuk: hol az igazság, kinek az őszinteségében, kinek a jóakaratában bízhatunk. Nem igazán értem, miért félünk kimondani: vannak emberek, akik ahhoz, hogy hitelesen tovább létezhessenek a köztérben, mélyen magukba kell nézzenek, és a közösség előtt vállalniuk kell tetteiket, szerepüket egy adott korban, helyzetben. Nem lehet a végtelenségig relativizálni, enyhíteni, árnyalni! Lehet viszont nyíltan vállalni a múltat, és azt mondani: tiszta lappal szeretnék újraindulni. Ezt az apostol is így tette: „Igen, Saul voltam, de Pál lettem.” A Pál vagyok az igenSaulvoltam rész nélkül hiteltelen.
Félreértés ne essék, nem tenne különösen boldoggá, ha X vagy Y comingoutolna ezután. Mi több, comingoutra legtöbb esetben semmi szükség, hiszen kisebb-nagyobb közösségeinkben pontosan tudják, kik azok, akik nyomást gyakoroltak, akik vezényeltek, akik megkövetelték a fejethajtást.
Én a magam részére a következő tanulságokat vontam le:
1. Ne várjam el, hogy az emberek helyesen felmérjék a saját saruk okozta károkat.
2. A nyájszellem az értelmiségiek között is működik.
3. A hallgatás sokkal mélyebb és sokkal veszélyesebb, mint ahogy két héttel ezelőtt gondoltam.
4. Mindennél időszerűbb elgondolkodni azon, hogy tudunk-e túllépni kisebb nagyobb sérelmeinken, vezetőink, képviselőink okozta károkon vagy minden újítás, paradigmaváltás és társai előtt ki kell beszélnünk ezeket, mert mint azt a fenti ábra mutatja, a trutyi ott forr a mélyben. Hogyan enyhítsünk a feszültségen – szelep vagy vulkán által?
Szóval két út áll előttünk: vagy elkezdünk őszintén beszélni emberekről, viszonyokról, értékekről, irányokról, célokról vagy sem. Mindkét út kegyetlenül nehéz lesz. Egyik azért, mert szembenézni azzal, hogy minden eddig hangoztatott lózunggal ellentétben az erdélyi magyar közösség sem angyalok gyülekezete – fájdalmas lesz sokak számára. Ha jól beszélünk, annak is ki kell derülnie, hogy nem mi, most beszélők, hanem az utánunk közvetkezők lesznek azok, akik talán képesek arra, hogy tisztább, becsületesebb, jobban működő közösséget vezessenek. A vezetést kiadni a kezünkből... na ez lesz nehéz igazán. És azt sem lesz könnyű elfogadni, hogy kiderülhet: a táblák, a szobrok, a zászlók nem a megmaradásunk letéteményesei. Lehet prózaibb dolgokért, életszínvonalért, megélhetésért, kórházakért, internetes ügyintézésért kell ezután harcolni, ha meg akarunk maradni, ha azt akarjuk, hogy szülessen több gyerek, ha azt akarjuk, hogy legyenek iskolák, legyen még kinek ünnepet szervezni.
És dönthetünk úgy is, hogy nem beszélünk, bár ez is keserves lesz. Nem kavarjuk az állóvizet, igyekszünk nem útjába lenni senkinek, nem „akadékoskodunk”. Igen, így is lehet. Igen, lehet, „jobban” járunk, megőrizzük munkahelyünk, elnyomorgunk s valahogy fogcsikorgatva felneveljük a gyereket – aki majd az első adandó alkalommal elhúz egy olyan helyre, ahol élénkebbek a színek, a levegő nem a kisebbségi lét sóhajaitól terhes. Mi meg maradunk itthon, görbült gerinccel, ki nem mondott gondolataink galuskáját fel-felköhögve, törött tükrünket szorongatva amelyben furcsa módon, ha belenézünk, szálfaegyenes fenyőt látunk, de őszinte pillanatainkban tudjuk, ezt csak a hályog okozza, amelyet hagytunk körbenőni magunkon.
Őszintén kíváncsi vagyok, mit választunk.
Hajrá Erdély, hajrá erdélyi magyarok!
*Merre tovább, romániai magyar nyilvánosság? – Facebook-csoport
